Életem (8)

Látogatók száma: 54

Az iskolaévek szaladtak, egyik a másik után. Jóskán is eltelt idő. Az emberek mindinkább megszokták az égből pottyant szabadságot. De talán nem is volt olyan rossz, mint ahogyan korábban tudatták azt a néppel. A gyereket például nagyon szerették az oroszok, Jóska ezt jómaga is tapasztalta ezt. Akkor még ő is olyan nyolc, kilenc éves volt, így nagyon jól emlékezett vissza arra az időkre. A szomszédban voltak elszállásolva a tisztek, olyan negyven, ötven fő. Nagyon sokszor összeszedték a gyerekeket, és a szakáccsal úgy főzetek, hogy nekik is jusson. Fölvették az ölükbe őket, és ott ettek velük együtt. Délutánonként a gépkocsivezető fogta a teherkocsit, összeszedett vagy húsz gyereket, a Gózon Gyula filmszínésznek ott volt a földje mellettük, de soha nem volt bevetve, így azon körbe-körbe jártak a kocsival órák hosszat, utána mindenki haza ment. Ez szinte minden nap így ment. Hiányt semmibe sem szenvedtek, amit kiejtettek a szájukon, azt egy órán belül meg is kapták. Amikor elmentek, majdnem megsiratták őket. Igen, ez egy olyan két hónapig tartott, ez az öröm.
Ilyen nem volt többet, olyan viszont volt, hogy disznót vágtak, és félniük kellett, hogy valaki meglátja, és felfalja előlük. Ugye akkoriban még szalmával pörzsöltek, és a fény nagyon messze ellátszott. Kénytelenek voltak vágni, mert nem volt mit enni. Persze azt nem említve, hogy nagyon ügyeltek a láng nagyságára, még be is kerítették magunkat ajtókkal. Ez a része sikerrel is zárult. Aki már részt vett ilyen disznóvágáson, az tudja, hogy ez egy kicsit hosszadalmas munka. Bizony ez is belenyúlt a délutánba. Ez ment is simán. Nem volt semmi ami zavarta volna őket. Hanem, olyan kettő óra felé jött egy nagy szekér a kövesúton. Jóskáéknak az volt a feladatunk, hogy figyeljenek, és szóljanak, ha valamit észre vesznek. Így is történt. Egyszer a szekér befordult az ő dűlőjükre. Édesapja ment elébük, és fogadta őket. Szerencsére nem mentek be hozzájuk, keresték a lovaknak a szénát. Misem természetesebb, jó messzire elletek küldve. Tehát ez is nagyon jól végződött.
Amikor már a szomszédjukból is elmentek az oroszok, onnantól alig lehetett találkozni egy-egy katonával. Akkorira pedig, már-már megszokták a jelenlétüket. Egyszer történt, hogy mégis bement két orosz katona hozzájuk. Édesanyja paprikás krumplit főzött ebédre. Ahogyan a két orosz katona bement, azonnal asztalhoz is ültek, mint ha meg lettek volna híva ebédre. De már az étel az asztalon is volt. Ők azonnal hozzá is fogtak enni. Ami nevetséges volt, villával kiszedték az asztalra az eledelt, pedig ott voltak a tányérok is. Az asztalról megették kézzel amit kiszedtek. Ez volt a náluk lévő kultúra bemutatása. Az igénytelenség magasiskolája. Édesapja hiába mondta nekik, hogy ott a tányér, csak nevették. Annyit mondtak, hogy az kell a gyerekeknek. Lehet, hogy ők azt úgy gondolták, hogy ők a mosatlant étkezés után eldobják. Ami szomorú volt, hogy majdnem mindent megettek. Édesanyjának újra főzni kellet, mikor elmentek. Édesapja mondta is, hogy ezek voltak a tatárok /Ő úgy mondta, hogy kutyafejű tatár/, ez nagyon elmaradott nép volt, Ő volt náluk fogságban. Ez a történet csak egyedi volt, mert ilyen nem volt több, legalább is náluk. Azt hogy miért jöttek, azt nem mondták, ettek és elmentek. Ezek ugyan nem nézték azt, hogy sok gyerek van, ne együnk meg mindent. Igaz, ha azt mondta volna nekik az Édesapja, hogy a gyerekeknek nincs mit adni enni, úgy gondolom azonnal egy meg rakott szekér élelmet hoztak volna. Na de ilyen gond szerencsére nem volt több. Ezzel a negyvenhatos év is lassan lezárult, bejött a hideg. Ezzel egy időben elfogytak ezek a vendégek is. Ahogyan a közmondás mondja nincs olyan kár, amiből haszon ne lenne.

A cikket írta: tata

támogatóink