Először mindenki idegen -4

Látogatók száma: 64

Anikó nyaralása után...

Eltelt két hét utolsó találkozásunk óta, amikor csokoládébarnán billegett előttem Anikó tűsarkain. Látszott rajta a boldogság. Szinte minden léptével zenére mozdult a csípője, cipősarka is valami vidám ritmust kopogott. Irigyen néztem, aztán sietve mellé léptem.
- Szervusz Anikó! - köszöntem rá.
- Szia! Hát te? - csodálkozott. - Olyan sápadt vagy! - mért végig. - No persze itt csak meleg van - sóhajtotta -, de az Adrián...
- Mi újság veled? - kérdeztem.
Lehunyta a szemét, olyan ábrándosan, elgondolkodott, kicsit kivárt, aztán kérdezett felelet helyett.
- Tudod hová megyek? - igazgatta a haját, mintha szél borzolta volna.
- Sétálni... . - próbálkoztam.
- Á, dehony, Péter vár! - mosolygott.
- Péter, csak nem vele nyaraltál? - próbálkoztam csodálkozni.
- De, s képzeld olyan csodálatos volt! - mosolygott titokzatosan.
- Látom - közöltem tárgyilagosan. Tudod nem olyan régen hervadt el a virágcsokor, amit András hagyott nálam. Keresett téged, ki akart engesztelni - mesélem.
- Az a szerencsétlen? - kérdezte.
- Talán még egy esélyt... - próbálkoztam.
- Neki? Ugyan hol élsz te? - kérdezte Anikó olyan arccal, mint aki valami kellemetlent érez.
- Mesélj Péterről! - kértem.
- Persze te nem is tudod - folytatta vidáman - mi régen egy munkahelyen dolgoztunk -, csak ő külsős munkatárs, vidékre járt. Elvált, két gyereke van, a felesége neveli őket. Olyan közel kerültünk most egymáshoz, ha érted? - nézett mosolyogva.
- Értem én... hogyan tovább? A gyerekeivel tartja a kapcsolatot? - kérdeztem egyszerre kíváncsian.
- Persze, rendes ember! - mondta Anikó kicsit félrefordított fejjel, s gondolkodott, majd így folytatta:
- Csak én nem tudom... - megállt tétován nézett.
- Mit? - kérdeztem.
- Hát, vannak ezek a hétvégi látogatások a gyerekekkel, amikor én is szabad vagyok, ő meg programokat szervez a kicsikkel - vállat vont.
- Téged nem hívott? - kérdeztem.
- Dehogynem, elrontotta a múlt hétvégémet - bosszúsan húzta össze a szemöldökét.
- Mivel? - kérdeztem.
- Olyan kis neveletlenek, hát tudod - magyarázta.
- Milyenek? - kérdeztem.
- Sokat kérdeztek - emlékezett -, mit készítettem uzsonnát, miért festem magamat, mi az az épület a körmömön? Ilyen hülyeségeket - bosszankodott.
Néztem épített, ízléses körmeit.
- Lehet, hogy nem láttak még ilyet - mentegettem a gyerekeket.
- Na és? Én ilyen vagyok - kihúzta magát, fölém magasodott.
- Próbálj velük játszani! - javasoltam.
- Majd a sajátommal játszom, ha lesz! - sejtelemesen mosolygott.
- Csak nem? - kérdeztem.
- Remélem előbb- utóbb, szeretném! - válaszolta.
- Péterrel? - kérdeztem.
- Régen ismerem, mások azt mondják jó családapa - mosolygott.
- De Anikó, már van két gyereke - emlékeztettem.
- A felesége majd felneveli, Péter jól keres, fizet mindent - mondta határozottan.
Gondolkodtam picit. Érdemes még próbálkoznom? Mégis!
Anikó, nem gondolod, hogy gyors ez így? Két hét meg a terveid? - szögeztem neki a kérdéseket.
- Hol élsz te? - kérdezte.
- Szereted? - volt az utolsó érvem.
- Még az is megtörténhet - válaszolta. Hát nem érted? Végre nyugodtan, jól szeretnék élni. - bizonygatta.
- Ehhez az elég amit érzel? - érdeklődtem.
- Ugyan már, nem erőlködj, nem élünk már abban a romantikus, csiga tempójú világban - nézett rám sajnálattal. Te is léphetnél már, mire vársz? - kérdezte.
Léptem. Elköszöntem, s indultam hazafelé.
Az én gondolataimat bizony Anikó nagyon leegyszerűsítette.
Ő pedig az én érveimet gondolta végig még egyszer.

Rövid időt töltött Péterrel, egy kávé idejét. Kimentette magát, olyan "fáj a fejem" módon. Beszélgetésünk zakatolt a fejében. Hazáig tartott.
"Igen a gyerekek" - gondolta - . " Lehet, hogy nekem kellene nyitni feléjük"?
Hazaérkezve egy mozdulattal az asztalra dobta táskáját. Leroskadt a fotelbe.
"Egy fene, egy próbát megér" -, s tárcsázni kezdte Péter számát.