ÉN NEM ILYEN LOVAT AKARTAM! … I. rész
Látogatók száma: 58
Letértem az egyenes útról. Ez az út még nem vezet sehová.
Megyek, mert mennem kell. Várnak a cicáim. Én tudom, hogy ahová tartok, oda meg is fogok érkezni, csak nem mindegy mikor. Ilyenkor már rég kint szoktam lenni. Milyen megnyugtató társaság. vesz olyankor körül. Még eszembe van, még gondolok rájuk, még a szándék, hogy ki is érkezem, ahová indultam, még elég erős. Valami mégis megzavart.
Az egy helyben topogást már nehezen bírom. A pokolba vezető utat magamnak választottam, a semminél még talán ez is jobb. Milyen meglepetés érhet még? Miért vagyok még mindig itt és nem kint a kertben, a cicáim között?
Olyan természetes volt, ha már olyan szépen kérte, hogy tegyek egy kis kitérőt. Megnézem mire cserélte a valamikor annyira dicsért, szeretett birtokát, ahol állatokat is tartott és olyan büszkén mutogatta, régen, amilyen van. Most is valami újat, valami ígéretest tartogat számomra ezzel a kis kitérővel. Végül is, mi történhet?
Évek óta nem találkoztunk már. Számomra nem volt jelentősége ennek az ismeretségnek, sokan megyünk el egymás mellett a nélkül, hogy ismernénk egymást, vagy akár meg akarnánk ismerni egymást. Most mégis elfogadom az invitálást. Útba esik. - mondja. Eladta a régi birtokát és itt valahol a közelben vett egy másikat, szerinte egy sokkal jobbat, sokkal szebbet, majd meglátom.
Kíváncsi vagyok! Ez az ember régen sem ismerte a lehetetlent. Kissé nagyképű, de mindent egyedül teremtett meg, szerintem, magának.
Meszes ezen részén még soha nem jártam. A másik oldalán talán igen. Erre, ahol a kis kertek kezdődnek, nem vitt az utam soha. Megérkeztünk. A kerítésen belül egy hatalmas fekete nem tudom milyen fajta kutya, ugat meg. Ismeretlen vagyok számára. Nem kell félni? - kérdezem. Megnyugtat e felől, úgyhogy tovább megyek. Kissé meglepett, mi mindent rejteget a kíváncsi szem elől egy kerítéssel elzárt birtok.
Mindennek van valami funkciója. Maga a ház, több lépcső vezet felfelé, olyan toldozott, foldozott, első ránézésre, de elég masszívnak hat. Hatalmas ablak, látszik, nemrég cserélhette. Egy előtérbe érkezünk, olyan keskeny és hosszú, az asztalok is, a pad is hosszában kitöltik szinte az egész teret, amelynek a végében egy kisebb helyiség van. A konyha.
Valami fortyog abban az üstben. Van ott minden, ami szükséges lehet a pálinka főzéshez. Már érezni az illatát. Ma reggel már megjárta egyszer ezt az utat. Meg sem lepődök, ha róla van szó, ebben semmit nem változott. Ráismerek, az örök izgő-mozgó ember, most sem tagadta meg önmagát. Megmutatja a többi helyiséget is, ami egy szobából áll, de van benne minden, amire szüksége lehet egy szieszta alkalmával. Közben pálinkával kínál. Elfogadom, mert hazai. Nem az a bolti kommersz, amihez szoktam, igaz, legalább nem árt. De ez valahogy most jólesik. Pálinkás pohárral a kezemben megyek utána, hogy lássam a birtoka többi részét is. A lépcső alatt összehasogatott fák, gyújtós, már arra vár, használják, ha szükséges. A sok melléképület közül egy a disznóknak, ketten vannak, egy a tyúkoknak, egy a galamboknak, sokan vannak, van kialakítva. Miközben mutatja a cocáit, az ilyen-olyan galambokat, újabb hárommal gyarapítja, amit csak hobbiból tart, összeszedi a friss tojásokat.
Nézem és közben dicsérem. Komolyan gondolom, amit mondok. Ez igen! Nem semmi! Ügyes! Közben elmondja milyen körülmények között jutott ehhez a birtokhoz, mennyiért, és mennyit költött rá, mindezt egyedül vitte véghez. Régen is egyedül volt azon a másik birtokon. Gyerekei, unokái pedig vannak. Hetvenkét éves. Nem érdekli mi lesz, ha már nem bírja egyedül csinálni. Közben egy másik udvarrészhez érünk, ahol egy másik kutya állja az utunkat, amíg odébb nem viszi. Már nem is zavar. Megmutatja a helyét, ide egy lovat fog hozni, friss széna mutatja, komolyan is gondolja. Már nem is kérdezem, miért. Már meg sem lepődök. Aztán a beláthatatlan egy holdnyi területe, ami a keze nyomát mutatja. Egy hosszú árkot látok felásva, amibe éppen szőlőt akar telepíteni. Fog is, ez már szinte biztos. Lassan-lassan bejárjuk az egész területet. Helyes kis borospincéhez érkezünk, de itt valami neki sem igazán tetszik, felfelé én is rájövök miért, a fejem bánta, amikor koppant.
Visszamegyünk a házba. Mennék már, hiszen várnak a cicáim. De marasztal. Gondoltam, nem úszom meg ennyivel. Mindig is akart tőlem valamit. De nem fog menni. Nem vagyok ráhangolva, pedig nehezen bírom már az egyedüllétet. De ez valami más. Csak a szája jár, mint mindig. Udvarol, mint mindig. Mennem kell, várnak a cicáim. Nem akarja érteni.
Én nem ilyen lovat akartam!
Folyt.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
(Majd ha lesz időm vissza is olvaslak.)
Puszi,
Pinokkió
És állandóan nyomul. Ez az, amit nem tudok már én tolerálni. Pedig megéltem egy, s mást. Ez az ember, fáradhatatlan. Tegye, én is azt mondom. Hihetetlen, honnan meríti az erőt. Én sem vagyok kis miska, de némi meglepetést még mindig tudnak okozni az ilyen típusú emberek. Van valamilyük, nem is kevés, és egyedül élik meg minden előnyét, minden hátrányát. Miért? Keresem a választ és még mindig nem találtam meg.
Éva
Pusszancs, Cecill