Értékek - játék

Látogatók száma: 43

Kevés jelenség tud rám olyan nagy hatást gyakorolni, mint a tűz, a víz, a szélvihar, a jégeső... Egy közös van bennük, hogy valamennyi félelmetes. Ettől vagy valami mástól olyan izgalmas... Főleg, ha nem egyedül élem át.

Hatalmas lánggal tud lobogni, mint ahogy bennem a szeretet, vagy a gyűlölet valaki iránt... és mégis, a megnyugvás, amikor lelohad a tűz, elapad a víz..., a megkönnyebbülést jelenti számomra. Ennek így kellett lennie? A meggyőzés sem volt túl egyszerű, hogy semmi sem tarthat örökké, kijózanító hatással volt rám… Kérdések sorozata kavarog mégis a fejemben… No, de hogyan jutottam el eddig a pontig? És te vajon mit tettél volna másként?

Mit tettél volna másként? Értelmetlen a kérdés, többszörösen az. Egyrészt amit megtettél, az már a múlt, azt nem lehet meg nem történtté tenni, legfeljebb ha elégedetlen vagy a következményeivel, akkor kitalálod, hogyan tudnád utólag jobbá tenni. Másrészt szélsőséges helyzetekben, mint például az elemi csapások esetében, cselekedni kell, nagyrészt ösztönösen, mert sok meditálásra nincs idő. Minden perc késlekedésért nagy árat fizethetsz.

A katasztrófák – bármilyen furcsa, amit most mondok - rendszerint letisztítják az ember elméjét, mert pillanatok alatt számos döntést kell hoznia, mi a fontos és mi a lényegtelen, mit kell megmenteni és mit kell elengedni, amiért nem érdemes a testi épségét kockáztatni.
És itt van az eb elhantolva! Szélsőséges helyzetekben mindenkiről pillanatok alatt lehámlanak a felesleges manírok, amelyek évek alatt rárakódtak, felszínre törnek az emberből az alapvető tulajdonságai, immár titkolhatatlanul. Mindenki azt menti, ami számára a legfontosabb. Ez pedig az emberélet, egyáltalán, minden élőlényt meg kell menteni, akit csak lehet.
Vészhelyzetben megemelkedik az ember adrenalin szintje, ezzel közel azonos arányban csökken a veszély érzete és teszi a dolgát. Összefog másokkal, képes közösen cselekedni, mert magányos hősök kiélezett helyzetben ritkán léteznek. Természetesen mindannyian mások vagyunk, más-más az életkorunk, élethelyzetünk, ezért azokat sem szabad megszólni, akik kétségbe esnek és pusztán saját maguk mentésére koncentrálnak.

Szerencsére ritkán fordulnak elő nagy vészhelyzetek, elemi csapások.

Vajon hogyan viselkedünk kisebb, főleg egyént érintő kiélezett helyzetben?

Hát, nem vizsgázunk valami fényesen! Egy középiskolás barátnőm kislányát zaklatták egy járművön, ám a vele együtt utazók között senki sem akadt, aki védelmébe vette volna a fiatal leányt. Ennyire közömbösek vagyunk? Ami nem minket érint, azt kívülálló szemlélőként csak nézzük, anélkül, hogy cselekednénk? Hol van az empátia? Miért nem gondolunk arra, hogy ez velünk is előfordulhat? Vagy a gyermekünkkel? Miért gondolhatják a zaklatók, hogy bátran bármit büntetlenül megtehetnek? Hol vannak a bátor férfiak, akik megvédenék a gyengébbeket, a nőket?

Kérdezek, de a választ fogalmazza meg az olvasó.

Miből táplálkozik a zaklató bátorsága? Nagyrészt a zaklatott félelméből. Határozott fellépésre azonban nincs válasza, arra nem készült fel, akkor sem, ha nem egyedül van.
Mi, gyenge nők sem vagyunk védelem nélkül. Közhely, mégis állítom, hogy a szó is lehet fegyver, nem is akármilyen. Mert ne feledd, kedves olvasó, mindenkiben ott az EMBER, csak néha ki kell bányászni belőle.

Feltehetően nem csak velem estek meg különféle nem kívánatos esetek, néhányat most közreadok. A legutolsó is huszonöt éve történt, ezért mondhatod, kedves olvasó, hogy ez már történelem. Valóban az.

Szóval az első történet. Az 1970-es évek második felében Erzsébeten laktam albérletben, a belvárosban dolgoztam és a Kelenföldi Pályaudvar közelében lévő Számok-hoz jártam esténként rendszervezői tanfolyamra. Tíz órakor lett vége az óráknak és utána a Blaháról, illetve a Népszínház utca elejéről induló 23 busszal mentem haza. A késői órán már nem tolongtak az utasok. A nyolcadik kerületi egyik megállóban felszállt egy háromfős enyhén ittas fiatalokból álló társaság, és belekötöttek a buszsofőrbe, aki több megállón keresztül szó nélkül hagyta a beszólásokat. Éreztem, hogy egyre idegesebben vezet. Egyedül maradtam, a többi utas – a kötözködőkön kívül – időközben leszállt. Mikor annyira durvult a dolog, hogy megállásra akarták kényszeríteni a sofőrt, odamentem a középső ajtóhoz, onnan kiabáltam a sofőrnek, hogy ne álljon meg, menjen egyenesen az erzsébeti rendőrségre, majd én tanúsítom, hogy randalíroztak a fiúk. A visszapillantóba láttam, hogy bólint a sofőr és letért a szokásos útvonalról. A három fiatalember azonnal le akart szállni és valóban megállt a sofőr és hagyta őket elmenni. Azt sem tudta, hogyan köszönje meg, hogy melléálltam.

A második történet. A falunkban a vasútállomás hat kilométerre van a településtől, és gyakorta nem járt arra busz, vagy nem várta meg a vonatot, ezért igen sokszor gyalog tettük meg az állomástól a hazáig vezető utat. Tél volt, síkos, havas úttesten botorkáltunk a nagy csomagokkal. Magas sarkú csizmában voltam, mert abban a korban voltam, amikor még az ember lányának fontos a külső megjelenés, a barátnőm azonban hótaposó csizmában szaporázta a lépteit. Persze, hogy nem tudtam lépést tartani vele, miközben mögöttünk szomszéd falubeli srácok jöttek és tették a megjegyzéseket a botorkálásomra. Méregbe gurultam, mert Adélt képtelen voltam utolérni, letettem az utazótáskámat és bevártam a fiúkat. Azt mondtam nekik, ha férfi lennék, hogy én szégyellném magam amiatt, hogy cikizek egy leányzót, ahelyett, hogy segítenék neki. No, más se kellett, az egyik srác felkapta a táskámat és egészen a falu széléig hozta. Közben jókat beszélgettük a derzsi fiúkkal. Adél megvárt a falu szélén és nagyon aggódott, mi lehet velem. Mi lehetne? Utána bármelyik sráccal találkoztunk a vonaton, mindig széles mosollyal üdvözölt és megnézte, milyen magas sarkú cipőt viselek.

A harmadik történet. Vasárnap délután jöttünk vissza a fővárosba egyik falum beli kislánnyal, aki egy szőke tünemény volt, még a húszon innen. Én már a harmincas éveim közepén jártam, épp túl voltam egy arcműtéten, melynek akkor látható nyoma volt: egy nyolc centiméteres vörös csík szelte ét az arcomat. A vonatfülkék előtti keskeny folyosón álltunk, a miskolci gyorson, annyian voltunk, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni. Három nem az idén barnult fiatalember állt a hátam mögött és tették a megjegyzéseket a kislányra, aki már azt sem tudta, hogy merre nézzen. Megelégeltem, megfordultam, megfogta az ablaknyitót és megkértem a srácokat, döntsék el, milyen sorrendben pakolja ki őket az ablakon, mert fekete öves karatés vagyok, nézzék meg csak az arcomon a sebet. Azt sem tudták, hogy furakodjanak ki a kupéból. Mikor elmentek, tőlünk háromméternyire álldogáló korombeli úriember megkérdezte, hogy valóban karatés vagyok, mire válaszoltam, nem, nem vagyok az, bár gyáva férfi sem vagyok. Erre ő is elhagyta a terepet, az utastársak nagy derültségére.

A negyedik történet. A negyvenedik születésnapon történt. Előző este a barátaimmal mulattunk, az utolsó vendég reggel ötkor ment el, ezért aznap nem kocsival mentem dolgozni. Hazafelé jövet vettem süteményt, mert aznap este is vendégeket vártam, és ballagtam hazafelé a Fehérvári út felől. Novemberben már hideg volt és este hatkor sötét is. Kissé elbambultam, még vacsorát is kellett készítenem és törtem a fejem, mi legyen az, ami gyorsan elkészül. Egyszerre csak elém lépett egy fiatal legény, talán a húszas évei elején járhatott. Illedelmesen köszöntött, és tudtomra adta, hogy olyan csinos vagyok, hogy szívesen megismerkedne velem. Igyekeztem nem elnevetni magam. Sajnos a következő villanyoszlopon lévő lámpa a szemembe világított, ezért csak a fiú körvonalait láttam. Gyere az oszlop alá, hogy én is láthassalak és jól nézz meg, mert a korom miatt az édesanyád lehetnék. Meglepettem dadogni kezdett, hogy nem akart szemtelenkedni és elment.

Hát, igen. Így a hatvanhatodik évemben már nem kell ilyesmitől tartanom.

Szóval, én ma is azt tenném, mint amiket akkor tettem.

Tartozom egy vallomással: nem szeretném kipróbálni, hogy természeti katasztrófa esetén mit tennék. Valószínűleg a mentési munkák megszervezésében jeleskednék, mert a korom, súlyom és betegségeim miatt pallón járni már nem tudnék.

A cikket írta: Yolla

támogatóink