Félelem
Látogatók száma: 40
És hamarosan a sötétség...
Nem állok meg. Nem nézek hátra. Ha valaki követ, ne gondolja, hogy észrevettem. A szívem olyan erősen dobog, hogy talán még meghallja. Végülis mi történhet? Valami doronggal egy ütés a fejemre és kész. Arra sem lesz időm, hogy azon töprengjek, megtámadtak.
Nem tudom mennyi idő telt el, amíg leértem a völgy aljába. Egyre sötétebb lett. – Mi a fenének indultam el, amikor tudtam, hogy mire felérek, rám fog sötétedni!
Sehol egy lélek, ami nem is baj, hiszen akkor nem történhet semmi. Ha most meglátnék valakit, akkor attól még jobban félnék, pedig lehet, hogy csak éppen erre van dolga.
Sietve megyek, pedig már igencsak kapkodom a levegőt. – Ez a cigaretta! Valamikor még jobban bírtam, de egyre fáradtabb vagyok.
Nemsokára felérek, próbálom elhessegetni a kellemetlen gondolatokat. Mi van, ha valaki elém ugrik? Hirtelen. Váratlanul. Nem is váratlanul, hiszen minden porcikámban azt érzem, hogy valaki utánam jön, tehát számítok rá. – És vajon mit tennék, ha meg akar támadni? Kiabálnék? Vagy hang se jönne ki a torkomon? Vadállat módjára, és torzult képpel lennék még ijesztőbb, hogy visszarettentsem, hogy ő ijedjen meg tőlem jobban, mint én tőle? – Mire lennék képes, ha meg akarna támadni?
Nemsokára felérek, még azon a részen kell keresztül jutnom, ahol olyan vastag a sötét. Eszembe jut az az asszony, akit ezen az úton megtámadtak. Egy nagydarab állat állta el az útját és kényszerítette arra, hogy kedvére tegyen. Mennyi sérülés! Mennyi fájdalom, amit el kellett viselnie! Vajon tudott-e védekezni és azért sérült meg, vagy az az állat…? Sose tudom meg. Nem volt bátorságom és a tapintat sem engedte, hogy megkérdezzem tőle. Sokáig nem indult el többet egyedül. Sokáig nem tudta elfelejteni, ami történt vele. Azóta az a férfi börtönben van, de mit számít, ha belegondolok, ha ilyen megtörténhetett.
Én se vagyok sokkal erősebb. Egy darabig biztos lenne erőm védekezni, és talán ordítani is tudnék, ha fejbe nem vág. – Na, ebből elég! Mi a fenének gyötröm az agyam?
Már csak pár méter Meszesig és túl vagyok rajta. Most visszanézek. Levél se zörren, nagy a csend, és már majdnem sötét. Nem is követett senki, mert akkor már elintézett volna. Itt közel a házakhoz, már nem is merné megtenni. – De hülye vagyok!
Végre felértem. Még meg is állok egy kicsit, kifújom magam. – Soha többet nem fogok szürkületben egyedül elindulni!
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Amikor még énis aktív dolgozó voltam, sokszor este, éjszaka kellett hazamennem. Mindig kocsival mentem, de mire kinyitottam a nagykaput, a garázs ajtót, majd vissza, addig pontosan ilyen gondolatok jártak a fejembe. A sok lombos fa, bokor, mármit, bárkit elrejt....
Amióta már nyugdíjas vagyok, sohasem megyek egyedül a sötét utcákon!
:)
szép írás
Az utolsó mondatodat jegyezd meg. Az a legjobb, ha este, sötétben otthon maradunk. Én is félek sötétben, pedig kivilágított utcában lakom, de lehetőleg úgy intéztem a dolgaimat, hogy ne kelljen sötétben elindulnom, de még az emberi agyakban sem szeretem a sötétséget. Egyébként jól írt, hibátlan, érthető. De azért nem szabad bebeszélni magadnak semmit, azt sem, hogy félsz, rettegsz, hogy megtámadnak. Az ember agya veszi a jelzéseket!
Szia!