Gondolkodni szabad!
Látogatók száma: 48
Huszonegyedik századi tanmese, valós történések alapján
Nyugdíjazásom előtti utolsó előtti főnököm, akinek magassága férfi létére alig érte el a vállamat, azt vizionálta, hogy zsebében hordja a bölcsek kövét.
Mindenbe beleszólt, főleg ott osztotta az észt, amihez nem értett, és a hályogkovács biztonságával adta ki sorra a feladatokat, hogy induljunk északnak, s egy hét múlva számon kérte, hogy miért nem a déli sarkon kötünk ki.
Eleinte megpróbáltam türelmesen elmagyarázni neki, a szakterületünk mibenlétét, felhívtam szíves figyelmét a jogszabályi keretekre, valamint a cég belső szabályzatára, bár készségesen meghallgatott, de a feje nem fogadta be az ismereteket.
Szaladt tulajdonoshoz, pitizni, s olyan feladatokat is felvállalt, mint például annak az egyszerű problémának a megoldása, hogyan lehet fából vaskarikát faragni
Ugye, nem nagyon kell indokolnom, hogy nagy sikerélményt nem hozott a feladat megoldása. Erre már kénytelen voltam felemelni a hangom, mely szerint nekem nincs benne a munkaköri leírásomban, hogy nem szabad az eszemet használni, ezért bátran adja ki a feladatot, megoldjuk, de ne határozza meg a részleteket, azzal elboldogulok magam is. Elég, ha megmondja, milyen vaskarikára van szüksége, mire akarja használni és mikorra készüljön el. Ilyen egyszerű az egész.
Hosszú gondolkodás után végre elárulta a kívánatos vaskarika méretét és tulajdonságait, de, tette hozzá, eljön velem valamennyi megbeszélésre, amely a tervezéssel és a gyártással kapcsolatos. Egyébként nekem semmi közöm ahhoz, mire akarja használni.
Miután az ország valamennyi vaskarika gyártójával kapcsolatban álltam, kiválasztottam közülük négyet, akiknek a felszereltsége és szakmai felkészültsége alapján joggal feltételezhettem a kívánt termék előállítását. Szokásom szerint megpályáztattam velük a gyártást, biztosítva mindegyiknek a személyes konzultációt, melyen persze tisztelt főnököm teljes szaktudásával részt is vett.
Fölvette főnököm - az első megbeszélésre készülvén - a lehető legnagyobb mellényét, kissé lötyögött rajta, mint tehénen a gatya, ám feszített is benne, mint két cső kukorica egy zsákban.
Az első kivitelező igazgatója kellő tisztelettel fogadta, megkínálta hellyel és kávéval, majd fél óráig csak velem beszélgetett, nagyon fontos és kényes kérdésekről, mint például vadonatúj unokája született, igazi vasgyúró kisfiú, de legnagyobb sajnálatára nem az ő nevét kapta, meg, hogy jó lesz a szőlőtermés és végre furmintból is csinálhat bort, s nem utolsó sorban mégsem válik el a feleségétől, mert a harmincéves barátnőjéből mégsem csinálhat azonnal nagymamát.
A főnököm liluló fejét látván, azonnal szólt a titkárnőjének, hogy hozzon neki egy pohár jeges csapvizet, az majd lehűti.
No, és velem mi történt, amióta nem találkoztunk, kérdezte, de most kivételesen nem volt semmi említésre méltó történés.
Akkor rátértünk a tárgyra, behívatta a főmérnökét, aki kezet fogott a főnökömmel, majd megkerülte az asztalt és mellém ült, kitekerte a hóna alatt hozott papirosokat és lelkesen ismertette velem a vaskarika terveit, a költségvetését, kitért a költségcsökkentés lehetőségeire is. Ha szabad kérdeznem, mire kívánják használni a vaskarikát, kérdezte, majd rám nézett, mert attól is függ, hogy milyen minőségű anyagot használunk a gyártás során.
Ránéztem a főnökömre, hogy mondja el, aki azonnal átvette a szót, hogy nem árulhatja el, ez szakmai titok, de ha fából készítenék, az lenne a legjobb.
Vendéglátóink hümmögtek egy kicsit, hiába, a főnök az főnök.
Akkor maradjunk annyiban, mondta hozzám fordulva a kivitelező cég igazgatója, hogy elkészítjük a mintapéldányt a legjobb acélból és fából is, megküldjük a hozzávaló költségvetést, s annak ismeretében ráérünk megadni a végleges megrendelést.
Hazafelé úton a főnököm vezetett, rángatta a kormányt, miközben fülig érő szájjal kioktatott, hogy így kell ezt csinálni, s egyébként is, túlzottan jó viszonyban vagyok a partner cég vezetőjével.
Szántam-bántam mérhetetlen bűnöm, s azonnal bevallottam, hogy emberek vagyunk, harminc éve állunk kapcsolatban, de jobb, ha tőlem tudja meg, hogy a másik három cégnél is ugyanez a helyzet.
Eljött velem a vállamig érő főnök a többiekhez is, és az elsőhöz hasonló szituációkat éltem át mellette.
Egy hónap múlva megérkeztek az ajánlatok, négy költségvetés, nyolc vaskarikával, ebből négy fából készült.
Összesítettem és a mérnök kollégákkal kipróbáltuk az acélból készült vaskarikákat, kiválasztottuk a legjobbat, majd előterjesztettem döntésre az összefoglaló anyagot.
Egy hét múlva diadalittas mosollyal berobogott az irodámba a főnököm, az sem zavarta, hogy vannak nálam. Látod, mondta, hiába írtad le a véleményed, megbeszéltem a tulajdonossal, hogy mégiscsak a fából készült vaskarika mellett maradunk. Az egyes számú pályázónál rendeljük meg, még ma alá akarom írni a megrendelést.
Lányos zavaromban elpirultam, hiába, a főnököm a tulajdonos kebelbéli barátja, nem tehetek semmit. A cég tulajdonosával meg szót sem lehet váltani, mert ha időnként eljött is hozzánk, a céghez, minket, beosztottakat arra sem méltatott, hogy visszaköszönjön nekünk.
Ami azért, őszintén szólva, nem vall nagy intelligenciára. Ráadásul a tulajdonos velem egykorú férfi, akit vélhetően legalább olyan tiszteletre neveltek gyerekkorában, mint engem, csak ő ezt a gazdagodásával egyenes arányban kitörölte az emlékezetéből.
Még aznap délután nekiláttam a megrendelés megírásának, miközben fejemben kattogtak a kerekek: sokba kerül ez a felesleges kör, úgyis rajtad csattan az ostor.
Megírtam a megrendelést, majd a pályázati anyagokat és a mintapéldány vaskarikát, mind a nyolcat, az előterjesztésem másolatával együtt, gondosan bezártam a szekrényembe.
A megrendelésre nem írtam rá a nevem ügyintézőként, ezt a szakmai hitelességem nem engedte.
Na, látod, nevetett a főnököm, tudsz te, ha akarsz! Miért nincs a neved feltüntetve ügyintézőként, vonta össze szemöldökét.
Tudod, hogy nem értek egyet vele, gondold meg, inkább rendeljük meg acélból a vaskarikát!
Nem gondolta meg magát és én rosszkedvűen betettem a postába az aláírt megrendelést.
Fél év múlva a fából készült vaskarika a rendeltetésszerű használatában azonnal összeroppant. Lett ribillió, azonnal elkezdték keresni a bűnöst, és főnököm üvöltött a folyosón, az irodámba jövet, hogy azonnal kirúg, alkalmatlanság címén. Belépéséig alig maradt annyi időm, hogy megigazítsam a frizurámat, elvégre egy nőnek csinosan kell fogadnia a sorscsapásokat is.
Szó szót követett. Kivettem a szekrényemből a mintadarabokat, az előterjesztésemet, a nevem nélküli megrendelést és halkan, hogy jobban hallja a saját üvöltésétől, megjegyeztem, hogy engem nem lepett meg a malőr, mert megmondtam előre, baj lehet belőle. Engem ezért fizetnek. De nem én döntök.
Gyorsan terjedt a hírem, hogy otthagyom a céget.
Két hét múlva új munkahelyemen kezdtem, főmérnökként.
Egy hónap sem telt el, régi cégemtől érkezett egy megkeresés, üvegből készült napernyők gyártására.
Az igazgatóm továbbította nekem a levelet, rajta a megjegyzése: kérlek, írj választ ennek a baromnak, hogy nincs rá kapacitásunk.
No, erre a levélre ráírtam a nevemet.
Ha valaki valamely hasonlóságot vél felfedezni saját tapasztalata és a jelen tanmese között, az nem lehet véletlen. Elvégre ugyanabban az országban élünk.
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
Remekül megírt és sajnos, hogy nagyon is valóságos történet.
Pussz,
Tündér
Kedves Yolla!
Ez a századunkat, (különösen hazánkat) érintő tanmese brilliáns! :) A végkimenetelt tekintve is, de a történet egészét értékelve úgy látom, nem nélkülözi a humort, a logikát, szépen felépített, választékos szóhasználattal és a végén csattanóval záródó, tanulságos.
Csak az a baj, hogy akiknek le kéne vonni a tanulságot, azok vagy nem olvasnak itt, vagy a bölcsek kövében gyönyörködnek és tovább nem is látnak annál. :D
Élvezetes írásod köszönöm!
Zsomwin
A valóságban eljöttem nyugdíjba, és nagyon jól tettem, mert elmúltam 59 és negyven éves szolgálati időm meglett a főiskolai évek beszámításával.
Egy biztos, hogy nagy szám van, magabiztos vagyok a munkámban és nem tűröm, hogy egy emberileg is gyatra jóember lejárasson a szakmámban.
Most boldogan írogatok, több időt tölthetek anyukámmal és az unokáimmal. Egyébként egyik 44 éves férfi kollégámat úgy kikészítette, hogy azóta meghalt, ötéves kisfiú maradt utána.
Az is valós, amit a tárgyalásokról írtam. Sajnos, nem is egyszer pórul járt. 34 évig dolgoztam egy cégnél, ebből az első év kivételével középvezetőként, s a szakterületemen az országban mindenütt én képviseltem a céget, függetlenül attól, hogy éppen ki volt a főnököm. Ez a hülye, ahelyett hogy kihasználta volna az ebből eredő előnyöket, okosabb akart lenni mindenkinél.
Pedig mindenképpen eljöttem volna nyugdíjba, csak lehet, hogy nem december 1-gyel, az első lehetséges napon, hanem egy évvel később. Ahogyan hallom, amiket előkészítettem anyagokat, a partnerek egymás után mondják le, mert nem bíznak benne. Időnként felhív, tanácsokat kér, de megfogadtam, legközelebb azt mondom, hogy már nem emlékszem rá.
Üdv: Yolla
A címről eszembe juttattad a főnökasszonyom egy korszakalkotó beszólását, amikor egy feladatot megpróbáltam a magam módján értelmezni. A mai napig sem felejtettem el... Így szólt: "Te ne gondolkozz! Te hajtsd végre az utasítást!" Erre én csak annyit válaszoltam: "Az egyik miért zárja ki a másikat?"... Csak nézett egyet, de jobbnak láttam visszavonulót fújni magamnak. :-)
Ez a századunkat, (különösen hazánkat) érintő tanmese brilliáns! :) A végkimenetelt tekintve is, de a történet egészét értékelve úgy látom, nem nélkülözi a humort, a logikát, szépen felépített, választékos szóhasználattal és a végén csattanóval záródó, tanulságos.
Csak az a baj, hogy akiknek le kéne vonni a tanulságot, azok vagy nem olvasnak itt, vagy a bölcsek kövében gyönyörködnek és tovább nem is látnak annál. :D
Élvezetes írásod köszönöm!
Zsomwin