Gyerek voltam akkor...
Látogatók száma: 47
Duna 2012.06.07
Gyerek voltam akkor. Pontosan nem tudom, melyik évet írtuk.
Emlékszem, anyám hajnalban indult dolgozni, és ahogy kinyitotta a kaput beömlött a víz. Akkor már a szembe szomszéd, a Sánta Horváth háza vízben állt. Idős béna tulajdonosát az ablakon keresztül mentették ki, de hogy mikor azt nem tudom. Délelőtt csak az ablak előtt csálén álló szék mutatta, hogy a tulajdonosa elhagyta a házat. Anyám visítva futott vissza a házba, a hangjára felébredt apám és a nagyszüleim is. Nagyanyám égnek emelt karokkal átkozódott. A könnyei folynak az arcán. Anyám pedig bennünket rángatott ki az ágyból. Ők már átéltek egy árvizet 1954-ben, amikor kitelepítették őket Pannonhalmára. Anyám rettegése ránk is átragadt, sírtunk, de magunk sem tudtuk miért, csak az a szó olyan rettenetes volt. Árvíz. A felnőttek már napok óta beszélték, hogy emelkedik a Duna, lehet, hogy kiönt. Mi is elmentünk a kisebbik nénémmel a töltésre megnézni a vizet. Gyermekfejjel nem láttunk mást az ártérben, csak egy nagy tengert.
Én féltem a víztől, egy kisebb kori emléknek köszönhetően, amikor is egy nyári fürdőzés alkalmával megcsúsztam és apám szavaival élve, úgy siklottam befelé a víz alatt, mint a csík. A beljebb álló nagynénémnek volt köszönhető, hogy nem lettem a Duna áldozata, mert ő kapott el a hajamnál fogva. Sokáig kísértett az a süket csend, ami akkor a fülemben volt. Kísértett, a levegőtlen homályos valami, ami körülöttem volt. Szóval féltem a víztől. Ezt a félelmet teljesen a mai napig nem tudtam leküzdeni. Folyóvízbe csak térdig merek belemenni. Akkor is csak a néném kezét fogva mertem felmenni a töltés tetejére.
A vízen csónakok voltak, az egyik Hatala gyereket keresték, aki bement fürödni, de eltűnt.
- Már tegnap óta csáklyáznak, de még nem találták meg.- mondta mellettünk Aranka néni a boltos nő.
Mi is a csónakokat néztük, amelyekben férfiak álltak és mélyen lehajolva hosszú botokkal szántották át a medret. Aztán meglett a fiú. A teste fehér lepedővel letakarva feküdt a töltésen. A fejénél véres folt volt.
- A fülébe akadt bele a csáklya. - hallottam a suttogást.
A töltés oldalában katonák töltötték a homokzsákokat. Közöttük itt- ott víz bugyogott. Akkor hallottam először azt a szót, hogy buzgár. Estére hajlott, elindultunk haza. Háromutcányira laktunk a töltéstől. Otthon aztán a néném és mi is megkaptuk a magunkét, mert nem lett volna szabad a töltésre mennünk. Akkor éjjel a vízbe fulladt fiúval álmodtam és sírva ébredtem fel.
Két nap múlva a szembe szomszéd, a Sánta Horváth kertjében feljött a víz, és a mi kapunkon is ömlött befelé. Szerencsétlenségünkre, az utca legmélyebb pontján laktunk, így a mi házunk ázott el legelsőnek, és a szomszédoké. Apám kigázolt az utca végére. Nem tudtuk hogyan jutott el Abdára akkor, de pár óra múlva már egy traktorral és pótkocsival jött vissza.
És megindult nálunk is a mentés. Az utca összefogott és a Szitás-domb oldalából lapátoltak homokot, amivel aztán töltést építettek a kerítés mellé. Az emberek nyugodtak voltak, már úgyis mindegy alapon dolgoztak. Még tréfára is jutott idő. Versenyeztek, hogy ki tudja eltalálni egy lapát homokkal a szembe szomszéd ablaka alatt álló széket. Mi meg a kerítésen állva néztük őket.
Akkor is voltak katasztrófaturisták. Egy, az utca elején lakó házaspár kiöltözve sétált az utca mélyére, megnézni a vizet. Hallottam a megjegyzéseket. Két nap múlva ugyanez az ember majdnem sírva könyörgött a munkásoknak, hogy az ő háza elé is vigyenek homokot, mert már ott is feljött a víz.
Aztán az ár visszavonult, de a víz még jó pár napig ott maradt az utcákban. Már mehettünk iskolába is. A vízben lerakott téglákon keltünk át a mélyebb részeken. A táskánkban a füzetek mellett ott dudorodott egy egy otthonról ellopott befőttesüveg is, mert hazafelé ebihalakat gyűjtöttünk a sekély, átmelegedett vízben. Ott tocsogtunk a langyos vízben akkor még nem is hallottunk olyant, hogy fertőzésveszély. Arra nem emlékszem, hogy utána mit csináltunk azokkal a növendék békákkal, mert haza biztos nem vihettük őket. A víz lassan visszavonult a medrébe. Pár héttel később már csak nagyanyám pincéjében kuruttyoló békák emlékeztettek rá.
2013 06 07-én a hírek hallatán, nyolcvanöt éves anyám már összepakolta a motyóját, indulásra készen. Minket már lassan nem ismer meg, de az a pannonhalmi kitelepítés még mindig élénken és fájdalmasan ég az agyában. Mi, akik gyerekek voltunk, csak egy izgalmas nyárra emlékszünk.
Remélem, hogy az elmúlt napok feszültsége is csak egy ilyen emlékké szelídül majd pár hét, hónap múlva.
Adja az ég, hogy ezt is megússzuk.
Babenko
2013-06-07
A cikket írta: Babenko
Hozzászólások
időrendi sorrend
Tarlós este mondta a Hir Tv-ben,hogy a Margit hidnál a mellvéd rossz állapotban van.
Mondjuk ezt most hallottam először.
Nem kellene a teljesen felesleges presztizs beruházások helyett inkább ezeket megerősiteni?
Szia Babó!
A víz az sokszor kegyetlen tud lenni. Reméljük már jó idő jön és áradás helyett, száradás. Én is örültem az írásodnak.
Üdv,
Pí.
Szia, Babenko!
A katasztrófavédelem, az árvíz elleni védelem ott tart, mint a köztisztasági, amelyik mindig felkészül a télre, csak ha leesik öt centi hó, megáll az élet a fővárosban.
Nem akarok borúlátó lenni, de a hídjaink sem állnak helyzetük magaslatán.
Szomorú ez, hogy árvízvédelemre nem költünk annyit, mint az új stadionokra.
Üdv: Yolla
Szia Babenkó!
Az első szó, ami elhagyta a szám, hogy őrület..., ahogy olvastalak. Amitől a legjobban félek e világon, az a víz és a tűz... nem véletlen, pedig közvetlen veszélynek jómagam nem vagyok, voltam kitéve, hacsak nem egy csőtörés, vagy egy lángra kapott avar következtében éreztem félelmet... De el tudom képzelni azokat az embereket, akik közvetlen veszélybe kerülnek azáltal, hogy jön a víz... Ez iszonyatos lehet... A történetedet olvasva, azt átérezve... minden elismerésem azoké az embereké, akik átélik e szörnyű katasztrófát... egyáltalán feldolgozni hogyan lehet ezt?
Naponta óránként nézem a híradásokat, percre bemutatva a legkülönbözőbb helyszíneket. Nem találok szavakat! Minden elismerésem a segíteni akaróké, akik ott vannak a gátakon és erőn felül teszik a dolgukat...
Ennél már csak a tűz lehet borzalmasabb, ami mindent elemészt...
Köszönöm, hogy megosztottad velünk ezt a gyerekkori emlékedet, ami szörnyű lehetett az akkori felnőtteknek, a hozzátartozóidnak...
Puszi,
Éva
Már csak az öregek emlékeznek a minden elsöprő áradatra. Az utolsó nagy árvíz 1954-ben volt, az az esztendő amiről én írtam, "csak" feltörő talajvizeket produkált, de mint az írásom mutatja ezt is le lehetett győzni összefogással. A Szigetköz altalaja kavics, ezen könnyen átszivárog a víz.
Csak........ változnak az emberek. Életemben nem láttam annyi katasztrófaturistát a mellvéd mellett mint idén. Ott mentem ki minden nap anyumhoz. A homokzsákokon átszivárgó, csordogáló víz, az autók között rohangáló emberek, kezüknél fogva rángatott gyerekek, babakocsit ráncigálók, a gyereket a mellvédre a hatméteres víz fölé felállítók, lásson valamit..(és ha beleesik az örvényekkel teli vízbe????) .... ki voltam akadva mint az órarugó! Aztán a mellvédre vigyázó gátőrök is megelégelték és a rendőrségtől kértek segítséget.
Most már többé kevésbé nyugalom van, tegnap már eszembe jutott a forgalomirányító rendőröknek is vinni hűtött ásványvizet, mert elképzeltem hogy milyen rettentő melegük lehet abban a fekete egyenruhába. Gondoltam, a maszek boltos csak enged valamennyit az árából ha megmondom hova viszem, de esze ágában sem volt. :))))) Mindegy, a rendőrök köszönték nagyon, ennyi elég is volt. :)
A katasztrófavédelem, az árvíz elleni védelem ott tart, mint a köztisztasági, amelyik mindig felkészül a télre, csak ha leesik öt centi hó, megáll az élet a fővárosban.
Nem akarok borúlátó lenni, de a hídjaink sem állnak helyzetük magaslatán.
Szomorú ez, hogy árvízvédelemre nem költünk annyit, mint az új stadionokra.
Üdv: Yolla
Az első szó, ami elhagyta a szám, hogy őrület..., ahogy olvastalak. Amitől a legjobban félek e világon, az a víz és a tűz... nem véletlen, pedig közvetlen veszélynek jómagam nem vagyok, voltam kitéve, hacsak nem egy csőtörés, vagy egy lángra kapott avar következtében éreztem félelmet... De el tudom képzelni azokat az embereket, akik közvetlen veszélybe kerülnek azáltal, hogy jön a víz... Ez iszonyatos lehet... A történetedet olvasva, azt átérezve... minden elismerésem azoké az embereké, akik átélik e szörnyű katasztrófát... egyáltalán feldolgozni hogyan lehet ezt?
Naponta óránként nézem a híradásokat, percre bemutatva a legkülönbözőbb helyszíneket. Nem találok szavakat! Minden elismerésem a segíteni akaróké, akik ott vannak a gátakon és erőn felül teszik a dolgukat...
Ennél már csak a tűz lehet borzalmasabb, ami mindent elemészt...
Köszönöm, hogy megosztottad velünk ezt a gyerekkori emlékedet, ami szörnyű lehetett az akkori felnőtteknek, a hozzátartozóidnak...
Puszi,
Éva
A víz az sokszor kegyetlen tud lenni. Reméljük már jó idő jön és áradás helyett, száradás. Én is örültem az írásodnak.
Üdv,
Pí.
Mondjuk ezt most hallottam először.
Nem kellene a teljesen felesleges presztizs beruházások helyett inkább ezeket megerősiteni?
Bizony,nem sok hiányzik.
Jó, hogy újra köztünk vagy! Még ha szomorú aktualitása van is a cikkednek! Remélem, minden rendben veletek!
Pussz,
Tündér