Hajléktalanok

Látogatók száma: 60

2003.

Munkából hazafelé jövet, a Petőfi híd budai hídfője utáni nagy útkereszteződésben, rendszerint piros lámpát kaptam. Előttem, mögöttem sorstársaim várakoztak. A kereszteződésben mindig ugyanaz a hajléktalan, kortalan férfi kéregetett, s rendszerint adtam neki pár forintot. Amikor látta, hogy sokszor dohányzom, már nem kért pénzt, csak cigarettát, s alkalmanként két-három szálat kapott is, hiszen tudom az, milyen keserves, ha elfogy az ember cigarettája, és nem tud rágyújtani. Történt pedig, hogy egyik alkalommal már elindult az előttem lévő kocsisor, s éppen magam is indulni akartam, amikor odaszaladt hozzám és a lehúzott ablakon át beejtett nekem egy originál energia italt, hogy azt kapta és nekem tartogatta, mert olyan rendes vagyok vele. Meglepődtem, megköszönni sem volt időm, mert a mögöttem lévő már dudált, hogy menjek már, mert sietne.

2005.

Szombat délelőtt vásárolni voltunk a párommal, és szokásunk szerint a nagy bevásárlás után megittunk egy pohár sört a piac emeletén, elvégre megszomjazik az ember a tikkasztó melegben. Ballagtunk hazafelé a villamosmegállóból, kedélyesen beszélgetve, s legnagyobb meglepetésünkre, az egyik szomszédos ház kerítésének párkányán ott ült egy hajléktalan és láthatóan szundikált. Azért volt feltűnő, mert ez egy mellékutca, ahol általában azok közlekednek, akik itt laknak. Pár lépés után megálltunk, egymásra néztünk, négy zsemlét és húsz deka felvágottat a kenyérfélék csomagolásához használt zacskóba tettem és párom visszament az alvóhoz, felrázta és kezébe adta. A középkorú, meglehetősen sovány férfi azonnal kibontotta és falni kezdte adományunkat, olyan mohón, mint aki napok óta nem evett. Hazaérvén pakoljuk ki a megvásároltakat, köztük egy üveg bort, amit a vasárnapi ebédhez vettünk. Kibontsam, kérdezte párom, persze, válaszoltam, mire elnevette magát, elvégre éhes barátunknak biztosan nincs dugóhúzója, nevetett, és már ment is, hogy odaadja éhes barátunknak, legyen egy jó napja.

2012.

Ismét a piacra tartok, immár, sajnos, egyedül. Már a villamosmegállóban megszólít egy harminc körüli nő, hogy adjak pár forintot, mert éheznek a gyerekei. Jöjjön velem, mondom, s ballag utánam. A piac földszintjén, a Lipóti pékségnél megveszek egy szép nagy kerek kenyeret és a nő kezébe adom, aki ettől úgy meglepődik, hogy megszólalni sem tud. Otthagyom, megyek a dolgomra.

2015.

A Ráday utca egyik éttermének a teraszán ülünk a barátnőmmel, már túl vagyunk a fő fogáson és a desszertre várunk. Nem sietünk, ráérünk, elvégre azért találkoztunk, hogy megbeszéljük a világ dolgait, ezen belül szerény kis életünk nagy eseményeit és ehhez azért idő kell, nem is kevés. A pincér már ismer bennünket, pedig csak másodszor vagyunk a vendégei, ám úgy tűnik, hogy ezzel már kiérdemeltük a törzsvendégeknek járó, megkülönböztető figyelmét. Összevert arcú, kortalannak tűnő asszony, az út felőli palánk mellett sétálva, pénzt kunyerálva sorra veszi a vendégeket. Odaér hozzánk és barátnőm kérdezgeti, mi történt vele, hogy így összeverték, mire kell neki a pénz, nagyon éhes, válaszolta, mire mondom neki, hogy jöjjön, üljön le, kérünk neki ételt, de nem él az ajánlatommal, rázza a fejét. Az utca túloldalán nyitva van az élelmiszerüzlet, inkább ott vásárolna, motyogja. Barátnőm kezében ott a pénztárcája, várjon, megyek, maga kiválasztja, ami kell, én meg kifizetem. Az asszony legyint egyet és továbbmegy.

A cikket írta: Yolla

előző cikk következő cikk

3 szavazat