Halogatás ...

Látogatók száma: 56

Amíg nem késő.

Napok óta kellemetlen érzések kínozzák, amire nem talál magyarázatot. Gondolatai egy öreg-ember körül járnak, és megszabadulni képtelen tőle.

Több éve már annak, amikor a történet kezdődött. A nyári nap még melegen sütött, kora este volt. Lassan ballagott hazafelé. Fáradt volt, és még vacsorát is kell főzni.

Hirtelen olyan érzése támadt, mintha az utca túloldaláról valaki figyelné. Odanézett és az idősek otthonának kapujában, kerekesszékben egy férfit pillantott meg. Magába roskadva csak ült, nem nézett semerre. Azonnal ráismert, az elmúlt évtizedek alatt nem változott semmit. Hogy is változott volna, az élet nem bánt vele bőkezűen születésekor. Jellegzetes külsejét csak ráncai öregbítették. Tétova léptekkel elindult felé, de meggondolta magát. Mit kérdezzen tőle:
- Hogy van Imre bácsi?
Buta kérdés, hisz a látvány magáért beszél. Azt is kérdezhetné:
- Megismer-e Imre bácsi?
Több évtizedév után, hogyan ismerhetné meg.
Ha meglátta az öreget, ezek a gondolatok motoszkáltak a fejében heteken, hónapokon keresztül. Aztán szedte a lábát hazafelé, gondolta majd holnap. Holnap tényleg meglátogatja, elidőzik nála, beszélget vele. Mentséget keresett mindennap, miért nem megy oda hozzá. Pedig el kellett volna, mondani, hogy ő az a kislány, akinek Imre bácsi a cukrot vitte, és hogy szeretettel gondol rá.

Á! Különben is, a szüleik voltak nagyon jó barátságban. Sokszor hallotta, amint az apja és az anyja beszélgettek róla.
- Szegény Imre gyerek, jól elbánt vele a sors. Nem elég, hogy betegen született, kacska kezű, billegős a járása, és emiatt ezt a szerencsétlent nem tűri az apja.

- Semmire se jó ez a gyerek, nem való dologra, minek él! - mondogatta Imre apja, amit komolyan is gondolt.
Édesanyja szerette, óvta beteg gyermekét, de halála után Imre bácsi nem tudta ellátni magát.

Régen, vagy tizenöt éve, szinte kényszert érzett, hogy tanyáján meglátogassa Imre bácsit. El is ment hozzá, de le volt zárva a lakása. Akkor tudta meg, hogy bekerült az otthonba. Jó helye van ott, mindent megkap, amire szűksége lehet.
Majd egyszer meglátogatja. –gondolta.

El is feledkezett róla, addig a napig, amíg az otthon kapujában meg nem látta.

Az ő emlékeiben csak úgy élt Imre, mint a cukros bácsi. Persze jó értelemben. Időnként megjelent, arcocskáját megsimogatta, magához vonta, megölelgette. Jobb keze a zsebében, abban lapult a cukorkás zacskó. Nehezen akart előkerülni, talán szégyellte is magát, nem tudta, hogyan kell viselkedni. Hisz ahonnan Ő jött, sok mindenre nem tanították meg. A kicsi lány meg alig várta, hogy végre megkapja, és jó ízűen elmajszolgassa.

Amikor elment, szülei összemosolyogtak és valami olyasmit mondtak, hogy a cukorkát a micsodájánál jól megmelengette. Nem értette, hogy mi az a micsodája, de ha mosolyogtak, akkor nem lehet baj.

Igen. Ma bemegyek, az otthonba meglátogatom Imre bácsit. De előbb telefonálok…
- Jó napot kívánok! Szeretném kérdezni Szegény Imre az otthon lakója?
- Jó napot kívánok! Igen itt lakott. Sajnos elhalálozott. Nem emlékszem pontosan, talán egy-két éve.
- Köszönöm. Éreztem, hogy elkéstem! Majd viszek virágot a sírjára.

Amikor letette a telefont, akkor jutott az eszébe, hogy elfelejtette megkérdezni, hol is keresse.

A cikket írta: D Klári

támogatóink