Határvonalon
Látogatók száma: 44
Akinek soha nincsenek kétségei és nem tesz fel magának kérdéseket, melyekre magában keresi a válaszokat, az hiába igyekszik előbbre jutni, csak egyhelyben toporog, miközben koptatja cipőjét, s oktalanul fecsérli földi létének rövidre szabott idejét, rosszul sáfárkodva nőttön fogyó erejével, miközben létének célja lassan tovaúszik a horizonton, majd eltűnik a láthatáron, ott, ahol az ég egybeér a földdel, s te mindössze annyit látsz, hogy zöld a föld, kék az ég, és a forróságtól remegő levegő elmossa a kontúrokat, lassan, alattomosan, és azt veszed észre, mint kontár festő ecsete nyomán a festék, úgy folynak egymásba a színek, de mit keres ott az okkersárga, talán a Nap sem akar kimaradni a csendéletből. A föld felett lebegek, nincs súlyom, nem érzem a gravitációt sem, kinn vagyok a nagy magyar pusztán, hajam szél borzolja, fejbőröm kellemesen bizsereg, amikor véletlenül hozzáérnek a körülöttem lebegő lila léggömbök, melyek nem viszik az ég felé hélium terhüket, inkább mellettem maradnak, körülöttem imbolyognak, és nagy fehér szájukkal kajánul kinevetnek, utánuk kapnék, de nem tudok, mert nem mozdul kezem, beléjük rúgnék, ha nem lenne ólomnehéz a lábam. Fejem sem mozdul, egyedül a szemem forgathatom, de nem akarom, mert valahonnan éles fény világít belé, majdnem megvakít. Szavakat susog a szél, hallom, de nem értem, pedig kérdő a hangsúlya, nem baj, úgysem tudnék válaszolni, kiszáradt a szám, ordítanám, adjatok vizet, ám nyelvem sem fordul a szóra. Az egyik nagy fehér szájú, lila léggömb közvetlenül az arcom felett lebeg, érzem, amint megérinti az orrom hegyét, csiklandós vagyok, ne tedd, sikoltom némán, mégis megérti, mert tovalibben, magával viszi a színeket, a kéket és a zöldet, helyette éles fény tölti be a teret, és érzem egy ismeretlen erő hívogatását, mennék is, érzem, ez a szférák zenéje, mely békével tölti fel lelkem, és sejtjeimben szétárad a nyugalom. Utoljára az anyaméhben éreztem ezt, hogy nekem nem árthat senki és semmi, védve vagyok anyám testében, nincs más dolgom, csak a lebegés.
Egyre több lila léggömb lökdösi egymást a fejem körül, fehér szájaikkal vigyorognak rám, majd belém harapnak, érzem fogaikat, amelyek belém mélyednek, azokkal tépik, húzzák testemet, egészen addig, míg eltűnik a fény, a szél sem simogat, és érzem, amint testem keskeny, kemény tárgyhoz csapódik, hogy fáj minden porcikám, ne bántsatok, sikítom magas fejhangon, hogy a saját fülem is megretten tőle.
- Gratulálok, kollégák! A műtét sikerült! Hála istennek, nagy küzdő a betegünk! Sikerült visszahoznunk!
Hol vagyok? Honnan hoztak? Hová visznek? Kérdezném, csakhogy hangszálaim nem engedelmeskednek. Surrannak alattam a kerekek, felettem a keskeny mennyezeten lámpák szaladnak. Miért nem hagytatok a fényben lebegni? Ott jól éreztem magam, megnyugtatott a szférák andalító zenéje. Jaj de jó, visszahoztak a nagy fehérségbe!
- Kovács úr, nyugodjon meg. Túl van a nehezén. Tudom, hogy szomjas, de nem itathatom meg. Bekötöm az infúziót, attól megkönnyebbül. Aludjon egy nagyot. Most a legfontosabb az, hogy pihenjen.
Miért van nagy fehér szája a fehér léggömbnek? Pirosra kellene festeni, úgy jobban mutatna. Meg is mondom neki, csak elálmosodtam. Alig hallhatóan valami zümmög a fejem közelében, majd megnézem, mi az, előbb azonban alszom egy kicsit.
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
Jó aludni egy ilyen élmény után. A legjobb, amit tenni lehet.
Szeretem az ilyen írásokat.
Soha sem a végén kezdem az olvasást, ezért csupa meglepi vagy... gondolhattam volna, hogy ez is egy orvosi eset... Olyan állapotba kerül az ember, hogy futni, nyelni, köpni nem tud... ahhoz képest ennek a betegnek igen sok mondanivalója lett volna... :-)