Hatodik döbbenet

Látogatók száma: 95

Apám korai halála mindenkit megviselt a családban. Az érettségimet még együtt ünnepeltük, de ősszel, a névnapja előtt egy nappal, itt hagyott minket.

Első apósom bíró volt. A központi kerületi Bíróság tanácsvezetője, később, a nyolcvanas évek vége felé a Legfelsőbb Bíróság Elnök helyettese, miniszter helyettes. Karrierje talány volt számomra. A gyerekbűnözéstől a gazdasági bűncselekményekig ívelt pályája során egyszer sem engedett a kísértésnek, nem lett párttag, ahogy ez akkoriban elvárható lett volna. A Hazafias Népfrontban vállalt társadalmi megbízatása miatt, vagy, mert tudott valamit, amit fel tudott használni a regnáló rendszer aktivistáival szemben, nem tudni, de megúszta a pártba való belépést. Műveltsége, és lexikális tudása mindig is elbűvölt. Nem tudok jobb szót, varázslatos volt, ahogy a vasárnap déli, polgári hangulatú családi ebédeknél, minden témát ki tudott fejteni, mindenhez hozzá tudott szólni, legyen az a legutóbb megjelent verses antológia, vagy színházi bemutató, Opera, vagy a könnyű műfajok valamelyike. Az ebédlő falai körös-körül folyóiratokkal, a parkettától a mennyezetig, tornyokba rendezett szakmai kiadványokkal, napilapokkal voltak kirakva. Minden idejét kitöltötte a tárgyalásokra való felkészülés. Mindent elolvasott, és memóriájában elraktározott. Hatalmas tudás birtokában volt, de egy szeget nem tudott beverni a falba, ha fel kellett akasztani egy képet valahova. Apósom fontos szerepet játszott értékrendem kialakításában. Igaz, az esküvőt ellenezte, és nem tudta megemészteni, hogy jobb sorsra érdemes lánya miért nem egy orvost választott magának társául, és miért kellett egy elektronikai műszerészhez kötnie az életét, mégsem neheztelt igazán. Ambiciózus fiatalembernek ismerhetett meg, akinek van célja az életben, és talán, még karrier is állhat előtte, ha nem rontja el. Talán, még meg is kedvelt, ahogy ezt nejem később, elmesélte. Valójában abban bízott, hogy a lánya majd jó hatással lesz rám, és nem gördítek akadályt egyetemi tanulmányai elé. Amikor összeházasodtunk, én a szakmunkásképző utolsó évét végeztem, ő pedig egyetemista volt az ELTE Bölcsész karának első éves hallgatója. Anyámnál laktunk, egy hetedik kerületi, négyemeletes bérlakás tizenhat négyzetméteres, külön-bejáratú szobájában. Apám korai halála mindenkit megviselt a családban. Az érettségimet még együtt ünnepeltük, de ősszel, a névnapja előtt egy nappal, itt hagyott minket. Anyám egyedül maradt, a lakás pedig szinte üresen tátongott a maga kilencven négyzetméterével, öt méteres belmagasságával. Így aztán nem volt egy pillanatig sem kétségünk afelől, hogy házasságunk megalapozott, még akkor is, ha egy kicsit korainak tűnik. Van hol laknunk, van mit ennünk, és a rezsi hozzájáruláson kívül, amit anyámnak adtunk, nem nagyon kell költenünk semmire. Az ösztöndíjamból, és anyósom támogatásával, - a vasárnapi kosztolást is beszámítva-, úgy gondoltuk, majd csak elleszünk valahogy. Amíg tartott a szerelem, nem is volt semmi baj, vagy legalábbis, nem tudtam róla, hogy lenne.

(Folyt. köv.)

Budapest, 2012. május

A cikket írta: Janó

előző cikk következő cikk

3 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

Tisztelt Janó!
Visszatértem Önhöz. Épp most mentek el a menyemék, Dóra és a kis Lilla (hogy én is osszak meg egy kis életrajzi elemet; úgyis sokan kíváncsiak ezekre a dolgokra, ahogy én is Önre), hoztak Nékem egy kis ebédet... öreg gyomor, kis ebéd... Olvasom az életét.
Bokor

párbeszéd

Válasz erre: zsoltne.eva

Szerintem az jó. Te nem így gondolod?... :-)

Egy történetet, főleg akkor, ha az akár velünk is megtörténhetett nem tudom elvonatkoztatni saját magunktól. Ez az én nagy hibám. Bárkivel előfordulhatott. Én mégis az egyszerűbbet választom. Mindig. Akár velünk, akár mással...., a lényegen mit változtat. :-) Legfeljebb annyit, hogy ezt én éltem meg.

:)

Nem hiba. De szerintem fontos, hogy el tudjunk vonatkoztatni, mert a lényeg csak akkor látható.