Hátszél
Látogatók száma: 59
Minden kezdet nehéz. A felnőtt életé is.
A portás néni utánam üvölt a kollégium halljában, s egyszerre csak mindenki engem néz, enyhe kárörömmel:
- Laczkó Laci…..jöjjön csak vissza……fontos beszédem van magával…….
Mindenki tudja, jót ez már nem jelenthet. Piroska néni, becenevén Őrmester Asszony, egy személyben dirigálja a kollégium háromszáz diák lakóját és húszfőnyi személyzetét, beleértve az igazgatót és a tanerőket is.
- Mit csinált, hogy a Pados professzor úr már harmadszor kereste telefonon? Miért kapcsolta ki a mobilját?
Mit mondjak? Egész nap a laborban görnyedtem, éppen a professzor úr jegyzeteiből készítettem angolul egy összefoglalót. Az öreg aktívan részt vesz a KFKI-ban folyó kutatásban, amely a paksi atomerőmű működéséhez kapcsolódóan az acélból készült reaktortartályok és cirkónium fűtőelem burkolatok sugárzás okozta anyagszerkezeti elváltozásit vizsgálják. Ennek eredményeként hamarosan üzembe helyezik az úgynevezett hidegneutron forrást, amely tulajdonképpen egy reaktorba helyezett hidrogéncella. Az ebből kilépő, nagyon lassan mozgó neutronoknak az anyagokba való behatoló képessége sokkal jobb, mint az eddig alkalmazott részecskéké. Így kisebb erőfeszítéssel, sokkal többet megtudhatnak a minták tulajdonságairól, szerkezetéről. Az Európai Unió szakemberei éppen a hidegneutron forrás miatt választották be a csillebérci reaktort az ötödik kutatási keretprogram támogatásra meghirdetett nagyberendezései közé.
Holnap lesz a prezentáció és Pados prof angol tudása alig több a konyhanyelvnél, ezért velem fordíttat mindent. Állandóan buzdít:
- Laczkó fiam, ha megnyerjük az uniós pályázatot, tisztességes pénz üti a markunkat, a magáét is. Csak dolgozzon, fiam… dolgozzon…
A kísérleteket a tanársegédjével, Tomival, kettesben folytattuk le, és több hónapig minden éjszakát valamelyikünknek a laborban kellett töltenie. Napközben Tomi heti húsz óra gyakorlatokat vezetett, én pedig bejártam az óráimra, s megírtam a zárthelyi penzumokat is.
Éhes vagyok és fáradt. Léna kilenckor vár a Kockásban, amely nem más, mint a számunkra nyitott kockás terítős kiskocsma, ahol elérhető áron ehető ételek és hideg sör kapható.
- Piroska néni, drága, mit üzent a professzor úr? Ott felejtettem valamit a laborban? Már nem megyek vissza érte. Miatta sem.
- Hát megint dolgoztatta a Pados prof? Nincs annak lelke fiam, az egy rabszolga hajcsár! Minden fizikus évfolyamból kinéz magának valakit. Itt van egy telefonszám, azt kérte, amint hazaér, hívja fel. Akár éjfélkor is. Tudja mit, fiam, felhívom magának! Beszéljen innen, ingyen van. Adok egy szendvicset, egye csak meg. Látom a szemén, hogy ma még egy falatot sem vett a szájába. A sarokban talál kristályvizet, igya meg. Addig kimegyek a hallba, körbenézek.
A végén kiderül, hogy az Őrmester Asszonynak szíve is van, nem csak hangja.
- Jó estét professzor úr, Szalainé vagyok a kollégium portása. Most jött haza a Laczkó Laci, akit keresett, adom is. Viszontlátásra!
Olyan megvetéssel nyomja a kezembe a telefont, mintha az tehetne arról, hogy a prof halálra dolgoztat és kivonul a felségterületéről, a portásfülkéből, szemrevételezni a hallban zajló hétköznapi esti forgalmat.
- Jó estét, professzor úr!
- Jó estét, fiam. Tudja, hol lakom? Cinege utca 2. Üljön taxiba és azonnal jöjjön ide. Viszlát!
Azonnal rám csap, amint leteszem a telefont:
- Csak nem dolgoztatja megint? Először egye meg a szendvicset, igya meg a kristályvizet, addig innen el nem megy! Tudja mit? Közben főzök egy jó erős kávét is.
Amíg a kávéfőzéssel foglalatoskodik, elmajszolom a szendvicset, s közben rájövök, hogy valóban nem ettem ma még egy falatot sem. Szomjas is vagyok, meleg a kristályvíz, mégis jólesik.
- Piroska néni, hívhatok egy taxit?
- Mennie kell a prof miatt?
- Igen, a prof miatt a profhoz.
- Megisszuk a kávét, maga pihen egy fél órát, és meg hívok egy taxit nyolcra, a cég költségére. Majd felszólok, ha itt lesz.
A kávé íze selymes a tejszínhabtól, amit bőven nyom a tetejére. Cukrot már nem is kérek. Amint megiszom a forró nedűt, azonnal kiveszi kezemből a poharat és int, hogy menjek, ám a szeme már másra figyel:
- Kovács Péter… jöjjön csak ide….Kovááááááács……
Őrmester Asszony visszatér a régi kerékvágásba.
A szobatársam nincs itthon. Gyorsan letusolok, felveszek egy tisztességesnek látszó ruhát, egy kevésbé gyűrött pólóval. A hajam kicsit vizes lett, nem baj, könnyebb megfésülni. Anya mindig a fodrászhoz zavarna, ha kicsit hosszabb az átlagosnál.
Szegény Anya, éjjel-nappal robotol, hogy egyetlen fiacskája fizikus lehessen. Könyvelő irodát nyitott, amikor Apu halála után kettesben maradtunk, és a vállalatnál lévő fizetése nem fedezte a költségeinket. Szerencsére utolsó éves vagyok. Alkalmazott fizikus leszek. Ha alkalmaznak.
Mi lenne, ha felbontanám az arcvizet, amit Lénától kaptam a születésnapomra? Jó ötlet! Kellemes illata van, elbűvölöm vele a prof feleségét. Állítólag harminc évvel fiatalabb az öregnél. Egyidős a mostoha fiával. Nem, mintha el akarnám csábítani, nekem elég Léna, néha még sok is.
Jaj, fel kell hívnom, hogy nem tudok a Kockásba menni. Csak a rögzítőjén tudok üzenetet hagyni, már rég elindult. Harmadéves medika létére úgy néz ki, mint egy szexbomba. Tomi szerint Léna a legszebb nő, akit valaha látott, csak a felesége meg ne tudja.
Nyolc óra, indulnom kell, mert mindjárt szól az Őrmester Asszony.
Anyával sem beszéltem csak reggel, még azt hiszi, szegénykém, hogy valami baj történt vele.
- Szevasz, Anya, ne haragudj, csak most tudlak hívni. Hogy vagy? Ugye már nem dolgozol?
- Szervusz, kisfiam, már pihenek…..
- Hallom a printert. Anyagot nyomtatsz, tehát még dolgozol.
- Lebuktattál, de megígérem, ez az utolsó a mai napon. Hol vagy? A kollégiumban? Vacsoráztál már?
- Igen, a kollégiumban vagyok, ettem egy szendvicset, de még el kell mennem a profhoz.
- Megint megdolgoztatott az öreg? Miért nem mondod meg neki, hogy pihenned is kell, és hamarosan elkezded írni az államvizsga dolgozatodat is, ahhoz is k idő ell.
- Anya, ne idegeskedj, mindent megoldok.
Valaki benyit:
- Szia, Laci, menj le a portára!
Ideje elbúcsúznom:
- Drága Anyukám, mennem kell, de kérlek, fejezd be a munkát és pihenj! Igyál meg egy pohár forró csokoládét, tudom, az a kedvenced. Puszillak, ezerszer!
- Szervusz, kisfiam, vigyázz magadra, én is puszillak!
Az Őrmester Asszony kiront a portásfülkéből és a kezembe nyom egy kártyát:
- Ezzel fizessen, majd visszahozza. A cégé, ingyen van. Ja, és próbálja a profot embernek tekinteni. Na, tűnjön, kinn várja a taxi!
A cég jelen esetben maga a kollégium. Miután Piroska néni éjjel-nappal mozgósítható, kapott természetbeni juttatásként havi 20.000.- Ft-os taxi kártyát. Nem használja fel, inkább BKV-val jár és félévente féláron beváltja valamelyik taxi társaságnál.
A taxis csak köszön, megkérdezi az úticélt, és látványosan a közlekedésre koncentrál. Még jobb is, hogy nem kell bájcsevegnem.
Valamit rosszul fordítottam volna? Az nem lehet, legfeljebb a külalakkal lehet baj! Nincs sok türelmem a szépészethez. Rendszerint a titkárnőjét kérem meg, egy bonbonért cserébe, hogy adjon formát az anyagoknak. Hihetetlen egy nő, egy szót sem ért az anyagból, mégis ösztönösen érzi a tördelését, hová kell szünet, mit vihet át másik oldalra. Ma sokára készültem el, már elment, mire igénybe vehettem volna a segítségét.
A Cinege utca - a Madárdomb legtetején- négy egymással szemben épült villából áll. A bal oldali kettes csodapalota előtt állunk meg. Kártyával fizetek, de a borravalót forintban adom.
- Visszajöjjek magáért? Itt a számom, hívjon. Ingyen visszaviszem. Maga a prof legújabb rabszolgája, ugye? Egy óra múlva itt leszek, ha addig nem hív.
- Nagyon köszönöm! De miért tenne ilyet?
- Majd megtudja, fiatalember, majd megtudja.
A csengő hangját itt a kapuban nem hallani, de a működését jelzi, hogy pillanatok alatt megjelenik egy fiatal hölgy.
- Jó estét! Laczkó úrhoz van szerencsém?
- Kézcsókom, Laczkó László vagyok.
- Dolmány Dalma vagyok. Jöjjön, már vártuk.
A bejárati kaputól kivilágított járda vezet a kétszintes villa bejáratához. A lány előttem megy, vékony alakja ellenére érzékien ring a csípője. Nem is értem, miért, de nagyon tetszik a járása. Hangosat kordul a gyomrom. Szégyellem. Kevésnek bizonyul az Őrmester Asszony szendvicse. Régóta a Kockásban kellene lennem Lindával Reménykedem, hogy Dalma nem hallja éhenkórászságom megnyilvánulását.
Belépünk a villába. Szorongást érzek és némi balsejtelmet. Nem kellett volna idejönnöm.
A hallban nehéz, antik bútorok uralják a teret, pohárszékkel, csillárral, szófával. Láthatóan egy kisebb vagyont érnek. Öt ajtó közül balra az elsőt sarkig tárja előttem, és int, hogy lépjek be.
Ha térérzékem nem csal, jó ötven négyzetméteres könyvtárba érkezem, melyben könyvespolcok mindenütt, maximálisan, milliméterre kihasználva a területet és az ötméteres belmagasságot. Több ezer könyv szunnyad a polcokon. A három nagyméretű ablaknak esélye sincs, hogy bevilágítsa a teret. A középsőre merőlegesen elhelyeztek egy súlyos, mahagóniból készült íróasztalt, magas támlájú, de kényelmes székkel. Abban üldögél a professzor úr, pizsamában, és több helyen a szivarhamutól kiégetett selyem köntösben. Asztalának két oldalán elhelyezett olvasólámpák fénye rávetődik a kinyitott könyvek kuszaságára. Az idillhez hamutál is tartozik, tele szivarvégekkel.
- Jöjjön, Laczkó fiam, jöjjön csak….Jó estét!….üljön csak ide, szembe…kell ott lennie egy széknek...
- Jó estét, professzor úr!
Zavarban vagyok. Intim öltözékben látom az öreget, aki rendszerint makulátlan öltönyben, ingben, nyakkendőben jár.
- Látom, kiöltözött a tiszteletemre, vagy nem is az enyémre? No, mindegy! Magam vagyok itthon Dalmával, a bátyám unokájával. Ő gondoskodik rólam, amíg a feleségem és fiam odavannak Thaiföldön. Laczkó fiam, szereti a konyakot? Mert én nagyon!
Kinyitja az íróasztal bal oldali alsó fiókját. Elővesz két vizespoharat és egy fél üveg Napóleont.
- Ne nézzen így rám! Egy ujjnyi elég lesz? Kezdetben függőlegesen! Egészségére!
- Egészségére, professzor úr!
Méregerős nekem a konyak, nem szoktam hozzá. Egy kortyot iszom, de a prof lehajtja, mintha keserű orvosság lenne. Még grimaszt is vág hozzá.
- Ami a holnapi prezentáció anyagát illeti, egészen kitűnő a fordítása. Egy kis megjegyzésem lenne csupán: a létige feltételes jövő idejű ragozása….
Meg kell innom a maradék konyakot. Nem is tudtam, hogy az öregben egy nyelvész veszett el. Illetve nem veszett el, jobban magyarázza a nyelvtani finomságokat, mint azt a középiskolás nyelvtanárom tette. Éhes vagyok! Adja már ki a következő munkát, hátha még elérem Lénát a Kockásban! Tizenegy előtt soha nem megy haza a társaság.
- ….érti fiam?
- Értem, professzor úr…de mégsem értem…..
- Mit nem ért, Laczkó?
- Ha ennyire ismeri a nyelvtant, professzor úr, akkor kitűnően kell beszélnie az angolt.
- ….s akkor miért magával fordíttatom?
Nem nevet. Rázkódik a válla a röhögéstől, amely pillanatok alatt furcsa köhögésbe torkollik.
- Töltsön a konyakból, magának is, fiam, mert szüksége lesz rá.
Déjà vu érzésem van. Gyerekkoromban, még Apám halála előttről, mintha hasonló köhögést hallottam volna Apám szobája felől. Anya esténként megpróbált időben elaltatni, s az ágyam szélén ülve olvasta nekem a kedvenc mesémet. Amint felhangzott a köhögés, letette a könyvet és kirohant, hogy néhány perc elteltével visszatérjen, kissé remegő kézzel újra kezébe vegye a mesekönyvet és a szokásosnál magasabb hangfekvéssel folytassa a mesélést.
- Egészségére, fiam! Koccintson velem, s nézzem a szemembe! Látom magán, hogy tudja! Igen, néhány hónapom van hátra. Legjobb esetben még egy év.
Vaskos szivardobozt varázsol elő a konyakosüveget rejtő fiókból. Megkínál, de nem dohányzom. Rágyújt, komótosan. Körülöleli a kék szivarfüst.
- Ne szóljon, mert sem sajnálatára, sem részvétére nem tartok igényt. Mindent tudok magáról. Már akkor tudtam, amikor bevontam a kutatásba. Az, hogy kitűnő adottságokkal rendelkezik, egy dolog. Szorgalma és természetes, józan észjárása a másik dolog. Ami miatt felkeltette az érdeklődésemet, az más. Tudja fiam, mindez kevés intuíciók nélkül. Nos, az is megvan magában.
Mélyet szív a szivarból és gomolygó füstöt fúj az orrom alá.
- Nem kedveli, ugye?
Kajánul vigyorog, mint egy gyerek.
- Mindent tudok. A feleségem öt éve csal a fiammal. A tanítványaim egy bogaras öreg őskövületnek tartanak, aki szigorú, igazságtalan, rabszolga hajcsár. Az vagyok azzal, akit kiválasztok. Ingyen dolgoztatom éveken keresztül, mint tettem azt magával és Tomival is. Igaz? Ne szóljon közbe, költői a kérdés. Töltsön nekem még egy konyakot. Erősödnek a fájdalmaim, de nem akarok gyógyszert bevenni. Attól nem tudok gondolkodni, és én még be akarom fejezni a könyvemet.
Mint vizet hajtja le az italt, már lassan látni rajta az alkohol jótékony hatását.
- Itt van két boríték, az egyik a maga nevére szól, a másik Tomiéra. A Tomit a jövő hónaptól kinevezik a pécsi egyetem tanszékére, de ez nem tartozik magára. A másikban, a maga nevére szóló öt évre szóló biankó munkaszerződés a KFKI-tól és egy tanulmányi szerződés visszamenőleg két évre. Ha mindkettőt elfogadja, kap 2 millió forintot az eddigi kutatási munkájáért, meg egy biztos állást. EU biztosi állást, .mellettem. Egyelőre. Ne, ne mondjon semmit! Nekem sem és másoknak sem! Most menjen. Elfáradtam. Viszlát.
- Viszontlátásra!
Valahonnan előkeveredik Dalma.
- Már a kapu előtt várja a taxi.
A két boríték égeti a kezem, a fejem kóvályog. Szégyellem magam, de büszke is vagyok, meg zavart is. Jó lenne, ha belém csípne valaki, hátha kiderül, mindez csak egy álom.
Kézfogással búcsúzom Dalmától, s eszembe villan azonnal, az öreggel bezzeg nem is fogtam kezet. Nem akarta, én meg nem nyújthattam, hogy örülök, hogy a professzor úr…
Már összekuszálódnak a gondolataim is, pedig nem is ittam fél decinél többet. Részeg vagyok az örömtől, és a megrázkódtatástól.
- Hová vigyem, fiatalember? Vissza a kollégiumba?
- Nem, kérem, tegyen ki a Kockásnál….
A taxis bólint, jól megnéz a visszapillantóban.
- Berúgatta az öreg?
Csak bólintok. Higgye azt, amit akar. Nekünk az öreggel titkaink vannak. Bárhogyan lesz a jövőben.
A Kockásban nagyüzem van, lépni sem lehet. Már az ajtóból kiszúrom a medikusok társaságát, de Lénát nem látom közöttük. Éva, Léna legjobb barátnője észrevesz, felpattan és integet:
- Gyere, Laci, itt vagyunk! –kiabál és már intézkedik is, hogy legyen helyem mellette. Kér egy széket a szomszéd asztaltól, bájosan, kedvesen, ellenállhatatlanul.
Összeszokott társaság, három fiú és öt lány. Csoporttársak és a legjobb barátok. Mindenhová együtt mennek, készülnek a ZH-ra, a vizsgákra. A kocsmázásban időnként hozzájuk csapódnak a kívülállók, azaz a barátok és a barátnők. Nyolcfős csapatuk megért már együtt jó néhány élményt és kudarcot, de egységük a megbonthatatlanul szent barátságnak köszönhetően megmaradt. Egymás között nincs szerelem, csak a közös cél, jó eredménnyel befejezni az egyetemet. A kívülállók közül az egyetlen vagyok, aki három éve kitart Léna mellett, s talán ezért, talán másért, de befogadtak.
- Szép jó estét minden kocsmázó Hullaboncolónak…!
- Szevasz, te Anyaghasogató! Már azt hittük, nem is jössz!
-
A fiúknak kijár egy lapockaveregetés, a lányoknak meg a puszi.
- Mit kérsz Lacikám? A szokásost?
- Nem, köszönöm, csak Léna miatt ugrottam be. Évával váltok néhány szót és rohanok tovább.
- Kikísérlek. Hamarosan visszajövök gyerekek, addig kérjetek nekem egy pohár sört.
A Kockástól ötven méterre egy kisebb parkot alakítottak ki, a kisgyermekes anyukáknak, homokozóval, hintával, csúszdával, és ami a lényeg, padokkal, amelyeket, esténkét, az egyetemi ifjúság előszeretettel összebújós, kétszemélyes beszélgetésekhez használt. Sejthették ezt a parképítők, mert viszonylag kevés lámpát helyeztek el a környéken. Tíz óra van, ilyenkor csekély reménnyel keresgélhetünk szabad padot. Végre találunk, persze, a legfényesebben égő lámpa alatt.
- Éva, mi történt Lénával? Már kétszer hívtam, de nem veszi fel a telefont.
- Begőzölt, tudod, milyen hisztis tud lenni.
- Pados profhoz kellett mennem, s onnan azonnal idejöttem, de hagytam neki üzenetet, azt hittem, hogy megvár. Jó híreket kaptam, mielőbb szeretném megosztani vele.
Éva nem néz a szemembe. Nem tetszik ez nekem.
- Akarsz talán mondani nekem valamit, ami nem tetszene?
- Á, dehogy, félreérted. Megtalálod a kollégiumban, nekem meg vissza kell mennem, mert megmelegszik a söröm és tudod, hogy nincs rosszabb a meleg sörnél.
Azzal gyors puszit nyom az arcomra és már rohan is vissza a Kockásba. Egyedül maradok, két borítékkal a zakóm belső zsebében, s a kételyemmel. Lehet, hogy nem látom azt sem, ami a szemem előtt van. Ideje indulnom a Hullaboncolók kollégiumába, ha ébren akarom találni Lénát. BKV-val jó egy óra az út. Szomjas vagyok, mérhetetlenül szomjas, pedig éhesnek kellene lennem, még a gyomrom is korgott, most pedig.., Bemegyek az éjjel-nappal nyitva tartó kis közértbe, veszek egy üveg kristályvizet, az Őrmester Asszonynak meg egy nagy bonbont, amiért olyan kedves volt velem.
Miért hívom Őrmester Asszonynak Piroska nénit? Nem érdemli meg.
A közértet családi vállalkozás üzemelteti. Az alig húsz négyzetméteres boltba a környékből idejár mindenki, aki az éjszaka közepén rádöbben vásárolni akar. Jönnek azok is, akik csak beszélgetni akarnak egy kávé mellett.
- Jó estét!
- Isten hozta!
A köszönésből kiderül, hogy ma Nagyapa az éjszakai ügyletes eladó, aki néha nem találja meg a kért árut a pult alatti rekeszekben, ám kiválóan társalog bárkivel, bármiről és bármikor.
- Mit adhatok, fiatalember?
- Kristályvizet kérek, két nagy bonbont és információt, fizethetek-e kártyával, és ha igen, kaphatnék- e több pénzt, mint amit fizetek?
- Attól függ, fiatalember, mivel akar fizetni.
Tudom, hogy nincs a közelben automata, s a pénztárgéphez kapcsolt leolvasóval csak az összeg hívható le a plasztik kártyáról, amennyit a pénztárgép mutat. Viccnek szánom, már látásból ismerem a Nagyapát, aki mindenki nagypapája. Még a vele egykorúak is annak szólítják.
Az öreg komótosan papírzacskóba teszi az árukat, és a kezembe adja, a visszajáróval együtt.
- Viszontlátásra, fiatalember!
- Viszontlátásra!
A taxi állomás a kollégium mögötti utca végén kialakított droszt, ahol állandóan lebzsel néhány kocsi. Itt találom a korábbi sofőrömet is, sörrel a kezében beszélget a kollégáival.
- Szép jó estét fizikus úr! Utazgatunk, utazgatunk? Jöjjön, elviszem.
- De a sör…
- Nyugalom, alkoholmentes. Hová lesz az út?
- A medikus kollégiumba.
- Indulás.
Ismét hallgatásba burkolózik és száguld, mintha az autópályán vezetne. Iszogatom a kristályvizemet. Tíz perc alatt kiérünk, csak int egyet, hogy menjek.
- Megvárom.
A portaszolgálaton mogorva, őrző-védő egyenruhás fiatalember nézi a TV-t, háttal az ablaknak, ide csak az nem jöhet be, aki nem akar.
Kopogtatok a fülke ablakán, nagy nehezen meghallja.
- Jó estét kívánok! kérem, szóljon fel Hajagos Lénának a 316-os szobába.
- A szobában nincs otthon senki. Öt perce kapcsoltam fel egy hívást, de nem vették fel.
- Kérem, próbálja meg újra.
-
Amíg tárcsáz, úgy néz rám, ha szemmel ölni lehetne, már holtan esnék össze. A kagylót a fülemhez tartja, hogy halljam a csengést.
Semmi.
A személyi sofőröm amint kilépek, már nyitja is az ajtót. Reám néz a visszapillantó tükörből, megingatja a fejét és indít. Szokás szerint szótlanul száguld. Rekordot javít. Nyolc perc a visszaút. És kétezer-ötszáz Ft.
Piroska néninek adom az egyik bonbont és MARAa húszezrest. Megpuszilja mindkét arcomat és közben úgy magához szorít, hogy alig marad bennem lélek.
A szobatársam már alszik. Letusolok és lefekszem.
A két boríték még mindig bontatlanul ott lapul a zakóm belső zsebében.
Reggel, a laborba menet, küldök Lénának egy sms-t és ha nem korogna a gyomrom, legszívesebben azonnal megnézném a fordításom másodpéldányán a prof által kifogásolt igeragozást. E helyett azonban a büfében kezdek egy nagy adag rántottával, két zsemlével és fél liter teával.
- Kifizeti Lacikám, vagy írjam a többihez?
- Írja fel, Gizike, ha kérhetem, hozzáírna még egy sonkás zsemlét is?
- Lacikám, magának mindent. Még belefér a keretébe. Ma is sokáig benn marad a laborban?
- Nem szeretnék.
- Tegnap este bejöttem a férjemmel, hogy rendet tegyünk a raktárban és képzelje el, Pados prof mindenütt magukat kereste. Csak azért szólok, mert izgatott volt az öreg.
- Megtalált.
- Akkor jó.
Mintha a rántottát meg sem ettem volna, úgy falom a maxi sonkás zsemlét, szinte fuldoklom. Mire leérek a laborba, el kell fogynia, mert Tominak kevés ideje lesz a csevegésre, ma oktató napja van.
- Szervusz, Lacikám, ott a kávéd! – kiabál a labor másik végéből, amint meghallja az ajtó csapódását.
- Szervusz, beszélnem kell veled, Tomi, gyere elő, kérlek.
- Nincs időm, öregem, mert tíz perc múlva indulnom kell, tudod, hogy ma gyakorlatot tartok.
- Pados prof küldött neked egy anyagot, okvetlenül meg kell nézned.
Eltelik két perc, mire előkerül, dohogva, ráncba szaladt szemöldökkel.
- Most nem igazán örülnék újabb feladatnak. Te, Laci, lehetséges, hogy nem készültél el a fordítással?
- Ne izgulj, elkészültem.
Előhúzom a két borítékot és leteszem az asztalra, a kávéscsészém mellé.
- Tegnap este felhívott a prof és el kellett mennem a lakására. Adott két borítékot, egyiken a Te neved, a másikon az enyém. Nem nyitottam ki a sajátomat sem, majd együtt megtesszük.
- Mi ez az egész? Viccelsz? Az öreg csak munkával látja el a rabszolgáit. Ha ez is az, innen megyünk, ebből a pincéből, nyugdíjba, mind a ketten. De én előbb, mert öt évvel idősebb vagyok nálad. No, nézzük, nincs sok időm. Neked ma zárthelyit kell írnod, ugye?
Beleegyezően bólintok, de a kezem már automatikusan bontja a borítékot.
Tomi már a kinevezését olvassa. Elsápad. Erre nem számított.
SMS érkezését jelzi a telefonom, végre Léna jelentkezik.
Tévedek.
A bankom küld értesítést, a számlámon kétmillió forint jóváírása megtörtént.
- Te tudod, mi van a borítékokban, ugye?
- Elmondta a prof.
Bosszant, hogy a visszautasítás lehetőségét sem adják meg. Átutalták a pénzt, mintha visszaigazoltam volna a szerződéseket.
- Most mit mondjak Krisztinának? Maradjon itt a gyerekkel, én majd Pécsett oktatok és hétvégeken hazajövök. Lakást vettünk, eladósodtunk úgy 25 évre. Olyan ez, mint egy csapda. Régóta várom a kinevezésemet, most, hogy megkapom, nem tudok örülni neki, mert döntenem kell, magamról, a családról….pedig azt hittem, már egyenesben vagyok, legalább néhány nyugodt évig….és nézzük, téged hogyan sújt az öreg jótette?
- Állás a KFKI-nál és tanulmányi szerződés….
- …..visszamenőlegesen, pénzzel....
- Honnan tudod?
- Az egyetemi legendák szerint igenis van a Pados profnak szíve, de sikeresen titkolja, csak egyszer ingott meg, úgy tíz éve, amikor kedvenc rabszolgáját elhelyezte a KFKI-nál. Úgy látszik, minden legendának van valós alapja. Holnap találkozunk, de most rohannom kell. Szevasz!
- Szevasz!
Nekem is indulnom kell, fél óra múlva kezdődik a zárthelyim. Bármilyen jó kondíciókkal kaphatok egy jó állást, mit sem ér, ha nem lesz meg a diplomám. Ráérek ezzel foglalkozni később is. Még megpróbálom felhívni Lénát.
- Szia, szerelmem, annyit kerestelek…..
- …..csak azt ne mondd, hogy hiányoltál…
- Jó híreim vannak, mikor találkozunk?
- Neked csak a Pados létezik….randevúzz azzal….
- Léna, kedves, tévedsz….
- Menj a Padoshoz….
Kinyomja a telefont és én értetlenül bámulom a készüléket, mintha az tehetne Léna kiborulásáról.
Megyek zárthelyit írni.
Hagyjuk ülepedni a dolgokat.
Az egész csoportunk protestál a gyakorlatvezetőnél, túl nehéznek bizonyult a dolgozat. Nem szólok semmit, számomra könnyű volt a feladat, miután azzal kapcsolatos kísérleteket folytattunk a laborban Pados prof irányításával.
Megpróbálom Lénát elérni, ismét sikertelenül.
Kihagyom a következő gyakorlatot, inkább lemegyek a laborba, ott nyugalom van, és végre egyedül elmélkedhetem a prof jóvoltából kapott ajánlaton.
Útközben veszek kávét, most rajtam a sor, felváltva hozzuk Tomival, s kettesben isszuk meg. Sohasem számoljuk, ki hoz többet, vagy ki mikor következik, mert nem számít, akinek éppen pénze van, az veszi meg a következő adagot. Előfordul, hogy két kiló is összegyűlik, de nem kizárt, hogy éppen egy deka sincs a doboz alján. Ezekkel a vákuumozott darált kávékkal vigyázni kellene, ami a szavatosságukat illeti. Egyetlen márkához sem ragaszkodunk, ami éppen a büfében kapható, azt vesszük. Gyorsan beleöntöm hát a dobozba a fél kiló Omniát, és két adagot bekészítek a kávéfőzőbe, Tomi úgyis lejön ebéd után.
A szerződéseket átolvasom kétszer is, mégsem találok bennük kifogásolni valót. Ahogyan a prof elmondta, korrekt mindkettő. Igaz, kötelezettséget kell vállalnom arra, hogy PhD-ra jelentkezem 3 éven belül, s az alapfizetésem sem túl magas, kétszázötven bruttó, de igénybe vehetek öt évre szolgálati lakást is.
Többet jelent számomra ez a két szerződés, mintha megnyertem volna a lottó ötöst. Tulajdonképpen megnősülhetnék, Léna járhatna továbbra is az egyetemre, és ha a papája nem finanszírozná a tanulmányait, az sem lenne olyan nagy baj. Összehúzzuk magunkat, Anyu biztos továbbra is segítene és öt éven belül mindkettőnk neve előtt szerepelne a doktori cím, s akár az első közös gyerekünket is dajkálhatnánk.
Mielőtt tovább fontolgatnám a rózsaszínre festett jövőmet, gyorsan aláírom a szerződéseket. Felmegyek a tanszékre és megkérem Gerdát, adja fel a levelet.
- Kézcsók Gerda, megint kérni jöttem.
- Jó napot Lacikám, maga bármit kérhet, a pénzen kívül. Leírjam a fordítást? Ha nem készült el vele, nagy baj lesz, ma este lesz a prezentáció, az öreg ma be sem jön, egyenesen odamegy.
- Másról van szó, két szerződést kellene visszaküldeni a KFKI-nak és egy kísérőlevelet is írnunk kell….
- Mi ez a fejedelmi többes? Nekem kell megírnom, úgy gondolja, ugye?
- Ezt szeretném kérni.
- Adja csak ide, megírom és leszólok a laborba, ha készen lesz. Jó így?
- Nagyon köszönöm, majd meghálálom…
- Ne hálálkodjon….tűnés…..majd hívom.
Vigyorogva lépek ki az épületből. Felnézek az égre, egyenesen a szikázó Napba. Nem bánt a fénye. Huszonnégy éves porszem vagyok. De boldog! Előttem kitárul a tér, csak tennem kell a dolgomat.
A Hullaboncolók, ha tudnának a szerződésekről, megveregetnék a vállam, szerencsés vagy Anyaghasogató, mondanák, de mi azért szeretünk, mert fizetsz nekünk egy kör sört, most, azonnal. Természetesnek vennék a “szerencsémet” és úgy folytatódna minden, mintha semmi sem történt volna.
A laborban Tomi éppen lenyomja a kávéfőző gombját, innen számítva pontosan egy perc és negyven másodperc, mire lefolyik a fekete nedű.
- Szevasz, Laci, már vártalak.
- Szevasz. Mi újság?
Arcán megjelenik az a titokzatos mosoly, amely előre vetíti valamely fontos dolog bejelentését.
- Jobb, ha leülsz.
- Leülök, ha muszáj.
Megcsörren a belső telefon, Gerda hív, menjek aláírni a levelet és vár rám nála valaki.
- Bocsáss meg, fel kell mennem a tanszékre…
- Hallottam, nekem sincs sok időm. Megiszom a kávémat és leadom az utolsó gyakorlatot, utána itt találkozunk, rendben?
- Rendben.
Csak egy koppantás az ajtón és már nyitok is be Gerdához, a világ legrendesebb titkárnőjéhez és azonnal megtorpanok az elém táruló látványtól. Lénával kettesben kávéznak, a vendégek várakozására szolgáló sarki ülőgarnitúra foteljeiben üldögélve, előttük, a dohányzóasztalon, félig telt üdítős poharak. Régóta beszélgethetnek.
- Kézcsók Gerda, szevasz, Léna, úgy örülök, hogy itt vagy.
- Ott az asztalon a levél, Lacikám, csak írja alá és menjenek Isten hírével….ezzel a szép, csinos kislánnyal, akit előlem is titkolt!
Amint végignézek Lénán, meg kell állapítanom, hogy igaza van Gerdának. Léna magas, karcsú, légies alakjával, bájos, fitos orrával, mélykék szemeivel és szalmaszőke hajával inkább manökennek látszik, mintsem a jól tanuló medikának. És a lábai, azok hosszú, fényes bőrű combjai…máris ágaskodik bennem a szerelem.
- Nagyon köszönöm, a feladáshoz a bélyeg árát…
- Ne vicceljen, Laci, feladom a többiekkel. Legalább nyoma is marad, úgyis az első kérdése az lesz a főnöknek, hogy feladta-e a levelet. Miért néz így rám? Azt hitte, nem tudok róla? Mégis, mit gondol, ki írta meg az ezzel kapcsolatos leveleket? Az öreg? No, menjenek már! Megérdemli Léna, hogy megtudja az igazságot, mert én nem mondtam meg….ez magára vár, fiam.
S már terel is kifelé bennünket.
A parkban keresünk egy padot, ahová leülhetünk. Lágy puszi Léna arcára és jöhet a vallomás. Jobban dobog a szívem, mint a zárthelyi előtt. Magas a tét, az életünk. A közös életünk. A mi közös életünk. Hol kezdjem? Megfogom a kezét, az izmos ujjait morzsolgatom, igazi sebész kéz, hosszú, vékony, izmos. Ezzel simogatja majd a gyerekeinket is, ahogyan engem is. De milyen jó is az!
Mélykék szemei a tekintetem keresik. Belenézek és érzem, már belevesztem. Feloldódom benne, mi már ketten vagyunk egyek.
- Léna, leszel a feleségem?
A kék szemekben riadalom kél, keze megrándul kezemben.
- Várj, mielőtt válaszolsz, tudnod kell néhány dolgot.
Szó nélkül, feszített figyelemmel hallgatja végig közös jövőnkről szőtt álomképemet. Lelkesedésem a tetőfokra hág. Kinek kellene ennél több mint jó állás, házasság, első lakás, első gyerek, tudományos cím?
- …..Hiszen szeretjük egymást, mire kellene még várnunk?
Szemeiben hideg tüzek gyúlnak, ajkai megremegnek, s mielőtt szólna, szemébe hulló göndör fürtjeit büszkén hátra veti.
- Mit képzelsz? Honnan veszed a bátorságot, hogy megkérd a kezem? Megígértem apámnak, hogy híres sebész leszek. Jövőre vesz nekem egy lakást, kapok egy kocsit is, ha végzek, megkezdhetem a gyakornok időmet keresztapámnál, a kórházban. Öt év múlva szakorvos leszek és tíz éven belül az ország legjobb gyereksebésze. Miből gondolod, hogy a terveimben szerepel a közeli családalapítás? Hogy feladom a terveimet csak azért, mert a zsebedben ficánkol kétmillió forint, s kapsz egy rabszolgaállást? Harmincöt éves korom előtt nem akarom elkötelezni magam, sem érzelmileg, sem anyagilag. Ne nézz így rám! Megbeszéltük, hogy az első megalapozni a jövőnket. Nem akarok úgy járni, mint a bátyám. Senki sem lett belőle, csak egy festő, fészekalja gyerekkel, örökké szoptató feleséggel, soha el nem kelő festményekkel.
Fejbe vágnak a mondatai. Már figyelni sem tudok rá. Csak nézem a kezét, a vékony, hosszú, erőt sugárzó ujjait, ezek most karmolnak, de nem a bőrömet, a szívemet sebzik.
Nem tudok szólni, de hallgatni sem tovább. És hová tűnt a szerelmünk? Volt egyáltalán?
- Bocsáss meg Léna, félrebeszéltem. Már nem aktuális. Mennem kell a laborba. Szervusz.
Mennem kell a biztonságot jelentő laborba. Ott nem érhet semmi baj. Még hallom, amint utánam kiált.
- Laciiiiiii!…nem hagyhatsz itt…! Még nem végeztem….!
Én már igen. Veled igen. Örökre.
Futok, mint sebzett nyúl a réten, cikkcakkban kerülgetve a park építményeit. Végre belépek a labor épületébe, amikor megcsörren a telefon. Anya keres.
- Szervusz, kisfiam!
- Szervusz, Anya. Már hívni akartalak.
- Olyan rossz érzésem volt, csak nincs valami baj?
- Jó híreim vannak, Anya. Pados prof révén kaptam ösztöndíjat a KFKI-tól és egy állás ajánlatot is, öt évre megkötöttem a szerződést. Szolgálati lakást is kaphatok…
- Hogyan kaphattál ösztöndíjat, hiszen már végzel?
- Visszamenőlegesen és egyben kifizettek kettőmillió forintot.
- Kisfiam, ez csodálatos! Mit szólt Léna? Akár össze is házasodhattok…
Anya úgy gondolkodik, mint a fia. Úgy reagál, mint a fia. Vagy fordítva.
- Anya… vége…Lénával vége….
- No, de Lacikám….ne bolondítson meg a pénz!
- Nem engem bolondított meg….Lénát…nekem nem számít a pénz….
- Kisfiam, engem is hagytak cserben, tudom, milyen az…. de fel kell állni…nem szabad a padlón maradni.
- Fel fogok állni, Anya. Hazaküldöm a pénzt.
- Ne küldd, Lacikám, költsd magadra, megdolgoztál érte.
- De Anya…. nem kellene…
- …olyan sokat dolgoznom, de ez éltet engem, hidd el, nem teher…
- Két hét múlva hazamegyek, még van egy vizsgám…
- Csak tanulj, kisfiam…..Büszke vagyok rád…..Szeretlek…Puszillak.
- Én is szeretlek Anya. Puszi.
Anyában sohasem csalódom. Ha vitatkozunk is néhanapján, úgy érvelünk, hogy abban benne van az egy srófra járó megközelítési mód, ahogyan egy formán nyúlunk a gondolathoz és a kávéscsészéhez egyaránt, s legtöbbször úgy belénk épül a másik érvelése, mintha azt magunk mondtuk volna. Mintha magunkkal állnánk vitában, s legtöbbször a legkomolyabb témát is nevetéssel zárjuk le.
Sokáig Lénáról is azt hittem, hogy képesek leszünk egymás életébe beépülni, beleforrni, beleégni, eggyé válni a világ zajai, bajai ellen küzdve, ahogyan egyek leszünk a szerelemben, a szeretkezéseinkben, amikor az a fontos, hogy a másiknak örömet okozzunk, mert a másik öröme a mi örömünk is.
Ezt csak én érzem így, hiszen számára nem vagyok más, mint egy kitűző a kifogástalan kosztümjén, amellyel lehet villogni, mert briliáns ékíti, szépségéhez illő kiegészítőként. Velem is villog, mert magas vagyok és állítólag jóképű, mert a nyolcak összes fizika házi dolgozatát megírom egyetlen éjszaka alatt, anélkül, hogy két azonos megoldás lenne bennük, és mert ulti közben, az első hívásnál pontosan megmondom, kinek, milyen kártya van a kezében. És képes vagyok fél éjszakát átszeretkezni vele, amint kettesben maradunk. A látszat szerint összeillünk, szép pár, súgnak össze a hátunk mögött, s én még el is hiszem. Lénának kényelmes és átmeneti a kapcsolatunk, nem egyfelé tartunk, és észre sem veszem, annyira elvakít a szerelem. Elkezdem építeni magamban a közös jövőnket, megcélozva, hogy együtt, közös munkával elérjük mindazt, ami egy fiatal emberpár boldogságához szükséges, amelyben helyet kap a család, a gyerek, a karrier. Kiderül, álmot kergettem, nincs közös múltunk és a jövőnk sem az.
A Pados profról is megrajzolom a tökéletes arcképet, rávésve a vászonra az összes tulajdonságát, amelyet látni vélek, a ráncait, a szivar égette öltönyét, a marcona modorát, ám nem jelzem, mert fel sem ismerem az erőfeszítéseit, belső vívódásait, hogy meglássa a kövek között lapuló csiszolatlan gyémántot, a tehetséget, a több ezer tanítványa között. Rabszolga hajcsárnak tartom, mint mindenki, pedig csak rendszerint csiszol egy-egy részt a gyémántnak hitt kavicson, miközben egymagában, magányos tudósként reménykedik abban, hogy előbb-utóbb szemébe vakít az ékkő. Nem adja fel, még ha tízévente talál is egyet. Még ha belehal is.
Bennem van a hiba? A valót látom vagy az igazat? Vagy egyiket sem, mert ami igazán a lényeg, az láthatatlan? Egyáltalán, a szememmel kellene látnom? Vagy ráéreznem kellene? Magam sem tudom.
Amint belépek a laborba, mellbe vág a friss kávé illata. Ha Tomi friss kávét főz nélkülem, akkor vendég van a háznál. Vendég a laborban. Ritkaság. A pincébe ritkán szállnak alá. Ez a rabszolgák helye.
Kellemes, ismerős női hangot hallok, Tomi baritonja mellett. Igen, ez Dolmány Dalma hangja. Vajon mit keres itt a prof bátyjának az unokája?
- Gyere csak, gyere, régóta rád várunk, te mázlista gyerek! Ha valakit a tenyerén hordoz a sors, az te vagy. Bemutatom Dalmát…
- Szevasztok, nem kell bemutatni.
- Szervusz, Laci.
- Akkor térjünk a lényegre, Dalma, mert telik az idő és Laci öltözése mindennek mondható, csak nem elegánsnak.
- Ez most nem számít, vészhelyzet van. Azért jöttem, hogy elvigyelek az öreghez, azonnal indulnunk kell, mert a prezentációra el kell kísérned.
- Miért nem Tomi megy?
- Nyugi, ő is jön, csak kicsit később.
- Nem mehetek ebben az öltözékben!
- Dehogynem. Köszönöm a kávét Tomi, akkor várunk a fogadáson.
Már nem értek semmit, szinte akaratomon kívül történnek velem a dolgok, mintha egy akarat nélküli ember lennék. Dalma kézen fog és rohanni kezd, húzva maga után, mint egy durcás gyereket.
- Szedd a lábad, Lacikám, kevés időnk van, majd elmondom a kocsiban, mi történt.
Tűzpiros Suzuki ajtaját nyitja ki előttem, ezt talán fordítva kellene, de nekem nincs kocsim és egyelőre azt sem értem, miért ez rohanás, miért nekem kell mennem, s egyáltalán két napja úgy érzem magam, mint egy labda, amelyet ide-oda dobálnak.
Ügyesen vezet ez a kislány, úgy váltogatja a sávokat, a gyorsabb haladás miatt, mint egy profi sofőr.
- Hol tanultál meg így vezetni?
- Titok. Az eredmény a fontos.
- Miért kell mennem a prezentációra?
- Az öreg kitalálta, hogy mindenki megkapja nyomtatásban az anyagot, a prezentációt pedig ékes angol nyelven, de szabad előadásban tartjuk. Mint köztudott, az angol tudása meglehetősen hiányos, ezért te fogod az előadást megtartani.
- Hogyan képzeli?
- Arra fel kellett volna készülnöd, nem tudod fejből?
- Dehogy, persze, hogy tudom. de így nem jelenhetek meg, farmerban és gyűrött zakóban….
- Majd megoldjuk…..hopp, egy zebra, lassítanom kell….
Ismerős ez a vezetési stílus, de hogy honnan, az hirtelen nem jut az eszembe. Általában nem vagyok lámpalázas, de az EU biztosok előtti beszédben nem lehetnek nyelvtani hibák.
- Laci, ne izgulj. Az élőbeszédben benne van a frissesség és elevenség. Egyrészt az élőbeszédben gyakran több szót alkalmazunk, mint amennyi szigorúan véve elegendő lenne egy bizonyos hatáshoz. A beszédhelyzet, a hangulat stb. gyakran lehetővé teszi, hogy több, lényegében azonos értelmű kifejezés külön-külön is hozzá tudjon járulni az összhatáshoz. Az élőbeszéd másik sajátossága ennek épp az ellenkezője: a beszélő és a hallgató számára egyformán ismert helyzetben időnként egészen röviden, akár töredékesen is lehet fogalmazni. Amit már mindannyian tudunk, azt nem ismételjük meg, és ilyen elliptikus szerkezetekkel élünk, mint Dehogy!, sőt…, vagy Inkább utóbbi
Az élőbeszéd további sajátossága az, hogy nem nagyon válogatunk a szavak között (gyakran nincs is rá időnk), és úgy fogalmazunk, ahogy elsőre eszünkbe ötlik. Szóval, mitől is félsz? Nem kell mindent szakszerűen és precízen elmondani, hiszen szakembereknek beszélsz.
Dalma kiselőadása az élőbeszédről meghökkent, de egyben megnyugtat.
- Ha belesülök, megkérek valakit a tolmácsolásra. Azt ne mondd, hogy nyelvész vagy!
- Majdnem. Az élőbeszéd lehetővé teszi azt is, hogy kitérj olyan részletekre, amelyek a hallgatóságot jobban érdekli, s kihagyj, vagy átugorj az érdektelen részeken. Vihetsz bele humort is, hogy fenntartsd a figyelmet, bár nem tudom, hogy ebben a témában milyen viccet lehetne elsütni. A retorika….
Kezd elegem lenni a kioktatásból, ám mielőtt ennek hangot is adnék, odaérünk Pados prof villájához.
Az öreg elegánsan felöltözve, de kicsit sápadtan, a foteljében üldögél, zenét hallgat, és közben konyakot kortyolgat.
- Jó estét, professzor úr.
- Üdvözlöm, Laczkó barátom. Felkészítette Dalma a beszédre? Megkértem, adjon magának néhány tanácsot. Vacsorázott már?
- Még nem, de nem vagyok éhes.
- Dehogynem, együtt fogunk vacsorázni. A prezentáció utáni fogadáson. Bemutatom néhány nyugati kollégának. Hallom, aláírta a szerződéseket.
- Igen, professzor úr. Még nem volt alkalmam megköszönni…
- Mit fiam? Hogy megdolgoztattam? Szóra sem érdemes..nem maga miatt tettem, hanem a saját érdekemben! Nekem továbbra is szükségem van a munkájára. Most menjen és Dalma ad magának egy öltönyt a fiam ruhatárából. Egyforma magasak, ha jól látom…addig, amíg átöltözik, iszom egy korty konyakot. Úgy válasszanak, hogy tv felvétel is lesz….négy csatorna kapott forgatási engedélyt.
Eddig nem volt lámpalázam. Most lett.
----------
A kollégium portáján Piroska néni a televíziót nézi, alig hallja meg a csengetést. Kikászálódik, s amikor meglát, ölelésével megropogtatja a csontjaimat.
- Mindig tudtam Lacikám, hogy maga egy nagyon okos fiatalember. Nagyon ügyesen beszélt…büszke vagyok magára. Ja igen, a barátnője legalább tízszer kereste. Lénának hívják, ugye? Menjen, pihenjen. Ma nehéz napja volt.
- Jó éjszakát, Piroska néni!
- Jó éjt, fiam.
A szobatársam hagyott egy cédulát, hogy két napra elutazott, s gratulál a televíziós szereplésemhez.
Fáradt vagyok, mégis, amint levetem a prof fiának az öltönyét és iszom egy pohár kristályvizet, elillan a szememből az álom.
Miért a vonalas telefonon keresett Léna? Hát persze, a telefon a zakóm zsebében maradt a villában.
Ha nem tudok aludni, akkor letusolok, éppen kéz meleg vízben, s teljesen felfrissülök. Az alvásból egyhamar nem lesz semmi, ilyenkor rendszerint folytatom a tanulást, ám ma annyira tele a fejem a történésekkel, hogy egyetlen betű sem maradna meg benne. A legjobb, ha megnézem az e-maileket, hátha kaptam levelet.
Jött is levél elég. Kettőt olvasok el, a többi nem érdekes.
„Drága Kisfiam! Gratulálok a szereplésedhez! Büszke vagyok, hogy az édesanyád lehetek!
Kérlek, utazz el pihenni a vizsgaidőszak után, válaszd ki az utat és én kifizetem. Ölellek: Anya”
Anya a világon a legjobb édesanya, megfordítom a dolgot, kinézek egy szép egzotikus utat és én viszem el Őt. Ideje lenne, nekem is tenni valamit érte. Elvégre milliomos lettem. Múló állapot, jobban örülök a munkahelynek, a munkaszerződésnek és annak, hogy a proffal folytathatjuk a kutatást. Miről is beszélt Thaier Haydar, a svéd kutató? Csereprogramot emlegetett a PhD képzésre és Pados prof egyetértően bólogatott. Remélem, most az egyszer Tomira gondolt.
Megnézem Éva levelét és utána keresek egy egzotikus utat.
„Szia Anyaghasogató! Klassz voltál a tv-ben. Gratula! Vigyázz Lénával! Cső Éva, a Hullaboncoló”
Éva vajon mit akar mondani? Néha olyan rébuszokban beszél, amely nem méltó egy medikushoz. Reggel megkérdezem, mire ez a figyelmeztetés.
Lássuk az utakat……kedvezményes utak…last minut utak Tibetbe…Katmandu-Lhásza, kéthetes körutazás…Himalája…Jokhang Kolostor…Türkiz-tó…Rongpu Kolostor….
Legyen, befizetem az előleget, remélem, a számlámon valóban megjelent a pénzátutalás. Meglepetés lesz Anyának, ha visszajelzik az utat, azonnal megmondom neki, hogy úgy intézze a dolgait. két hónap múlva indulunk. Addig túlesünk a szükséges oltásokon és bevásárlásokon, közben leteszem az utolsó vizsgámat is.
Tanulnom is kellene és befejezni a szakdolgozatomat, államvizsgázni, tisztázni Lénával a kapcsolatunkat.
Kicsit utána nézek az interneten, mit kell tudni Tibetről:
Tibet Autonóm Tartomány a világ legmagasabban fekvő tartománya, területe 1,23 millió km2. A terület átlagos magassága 4900 méter, ezért jogosan a „világ te tejé”-nek is nevezik. Elhelyezkedését tekintve Délen a Himalája vonulata, nyugaton a Karakorum-hegység, északon a Kunlun és az Altynatag-hegység, keleten a Jangce-Mekong-Szalven párhuzamos folyóvölgyektől a Kukunor-tóig húzott képzeletbeli vonala határolja……
Belefeledkezem Tibet történelmének tanulmányozásába, kicsit elszunnyadok, s arra ébredek, hogy csörög az ébresztő órám, mint minden reggel, öt órakor. Főzök egy jó erős kávét, forrón és keserűn iszom. Megnézem a mai programot, csak délre kell bemennem az egyetemre, így lesz időm lemenni a konditerembe és elmenni a profhoz a ruhacserére.
Jó lenne Évát is elérni, küldök neki e-mailt:
„Szia, Évike, jó lenne személyesen beszélni. A telefonom nincs nálam, kérlek, itt hagyj üzenetet. Anyaghasogató”
A kollégium alagsorában kapott helyet a konditerem, amely reggelente kong az ürességtől. Közepes sebességre állítom a futópadot és megkezdem harminc perces bemelegítőmet. A monoton mozgás munkára bírja az agysejtjeimet. Nézem, amint a végtelenített futószalag egykedvűen rohan a lábam alatt. Ellazulok. Eltűnnek az érzelmeim. Elszállnak a gondolataim. Csak a mozgásra koncentrálok. Bal…jobb…bal…jobb…bal…jobb….Érzem, amint szétárad bennem a nyugalom…..A fekvőpadon is harminc percet töltök. Megfeszülnek az izmaim, majd elernyednek. Mire végzek, testemen gyöngyözik a veríték.
Megborotválkozom, letusolok és megreggelizek, megiszom a szokásos kávémat. Leülök a laptophoz és négy órán keresztül szöszmötölök a szakdolgozaton. Nem tudom mi történt, de megtáltosodunk mind a ketten. Egymás után végzi a számításokat a laptopom új programja, dobja fel a különböző alternatívákat, melyek közül másodpercek töredéke alatt választom ki a megfelelőt, jobban haladok, mint máskor egy hét alatt.
Végre készen vagyok a számításokkal, még értékelni kell az eredményeket, a kontrollszámításokkal csak akkor foglalkozom, ha a következtetések már körvonalazódnak.
Mielőtt elindulok az egyetemre, megnézem a levelezésemet, hátha írt Éva. Bingó!
„Szia, Anyaghasogató! Négykor várlak a Vén Diákban. Ha nem jó az időpont, hagyj üzenetet. Éva a Hullaboncoló”
Szóval komoly a dolog, ha nem a kockásban találkozunk. A Vén Diákba a bölcsészek és a joghallgatók járnak, piszok jó a konyhája, de jóval drágább a Kockásnál.
A prof fiának az öltönyét is kikészítettem, jobb, ha hívok egy taxit és elviszem. Vigyem el tisztítóba? Úgy illene. Hülye vagy, Laczkó, mi vagy te, milliomos? Dobd csak bele a sporttáskába és irány a tisztító. Gyalog. Tömegközlekedéssel. Igyekezz, mert lekésed a déli órádat.
----------
Óra után lemegyek a laborba, csak körülnézek, Tomi sem írt semmit a naplóba. Odateszem a kávét, megszokásból. Éppen elkészül, amikor Gerda érkezik a profnál hagyott ruháimmal.
- Jó napot Laci, meghoztam a ruháit.
- Kézcsók, Gerda. Nagyon köszönöm.
- Hanem a telefonját kikapcsoltam, mert állandóan csörög. Nem baj?
- Á, dehogy. Megkínálhatom egy hamisítatlan labor kávéval?
Csak bólint, de látom a szemén, még mondandója van.
- A prof azt mondta, hogy maga visszaadja a fia öltönyét.
- Még nem hoztam vissza a tisztítóból.
- Sejtettem.
- Mivel adhatom? Tejpor, cukor… rum?….az nincs.
- Tudja, csak forrón, cukor nélkül iszom.
- Csak udvarias akartam lenni.
Gerda lassan kortyolgatja a fekete nedűt. Kissé keserű és erős. Hallgatunk. Várjuk, hogy a másik törje meg a csendet. Valami azt súgja, jobb, ha bezárom a labor bejárati ajtaját, benne hagyom a kulcsot. Ha Tomi lejön, kopognia kell.
Mintha csak erre várt volna, Gerda leül a legközelebbi székre, s int, hogy keressek magamnak ülőhelyet. Amint elhelyezkedem, rám néz, szinte bűvöl a szemével. Felizgat. Az ereimben dübörög a vérem. Kíváncsi vagyok és félek is. Érzem a zsigereimben, hogy fontos lesz a mondandója.
- Egy hónapja gondolkodom azon, hogy elmondjam-e magának a professzor úr helyzetét, szabad-e a vállára raknom többlet terheket, amikor államvizsga és álláskeresés előtt áll. Joga van tudni és dönteni belátása szerint. Semmire sem kötelezi a mondandóm. Kaphatok még kávét?
Remeg a kezem, a kávé kiöntő a csészéhez koccan. Gerdának a szeme sem rebben.
- Két okom van arra, hogy elmondjam a prof történetét. Egyrészt az, hogy Pados prof jóvoltából meglehetősen jó állásajánlatot kapott, amit el is fogadott, másrészt végignéztem a musztert, amelyet a tv a tudományos információs műsorában akar leadni, s kiderült, hogy maga fesztelenül, a témára koncentrálva képes volt egy órán át beszélni, válaszolni a kérdésekre, minta mindezt a prof nevében tenné. Úgy viselkedett, mint egy szóvivő, mintha nem saját maga kínlódta volna végig a kísérleteket.
Már leveszi a szemét rólam, az üres kávéscsészét nézegeti, forgatja a kezében és beszélni kezd, mintha magának mondaná.
- Tudja, Lacikám, Pados prof is volt fiatal, ambiciózus ifjú fizikus. 1969-ban, huszonöt éves korában doktorált és melléállt a szerencse. Produkálni kellett a nyugatnak ifjú szakembereket és őt választották ki egy genfi konferenciára, ahol összeismerkedett egy amerikai tudóssal, aki hivatalos meghívót küldött neki egyéves tanulmányútra. A hatóságok fél évig vizsgálták a környezetét, mire kiengedték. Az egy évből három év lett. Mire visszatért, megjöttek a Szovjetunióból az első egyetemet végzett ifjú szakemberek és az azokból kikerült fizikusokkal kellett felvennie a versenyt. Egyetlen cégnél dolgozhattak, ezért automatikusan kialakult közöttük a rivalizálás. Szakmai téren kiegészítették egymást, de ideológiai téren Pados nem vehette fel velük a versenyt. Nem politizált, ennek ellenére nem tartották megbízható egyednek és számára csak a kutatási lehetőség maradt. Akkora szabadságot kapott, amellyel kevesen rendelkeztek. Minden nyugati, amerikai fizikus konferencián részt vehetett, s bár kitűnően beszélt angolul, kötelezően vinni kellett magával egy tolmácsot, egy fiatal, csinos és ambiciózus fiatal nőt, Kovács Katát, akit később feleségül is vett. Naivan azt hitte, hogy Kata egyetlen feladata a tolmácsolás. Megszületett a fiuk, és megkeresték az egyetemről, hogy óraadóként oktasson, heti 10 órában. A prof a kutatásainak élt, becsületesen eleget tett az oktatói feladatainak is, de mindez a családi élet rovására ment. Alig volt otthon, ha éppen szabadideje lett volna, akkor nekiindult a világnak, főleg az amerikai és a svéd kollégákkal konzultált, vagy éppen közös kísérleteket folytattak. Az 1990-es évek elején feleségét autóbalesetben elvesztette. Két évvel Kata halála után tudomására jutott, hogy felesége egyben ama hírhedt III/III ügyosztály munkatársaként folyamatosan küldte róla a jelentéseket. Összeroppant. Felszámolta a lakásukat, átköltözött Budára, teljesen új életet akart kezdeni. A költözködésnél felesége holmija között talált egy kazettát. Lakatossal felbontatta, bár ne tette volna. Iratokat, leveleket, napló töredékeket talált benne, amelyekből kiderült, hogy a fia nem tőle van. Elkezdett inni, elhanyagolta a kutatásait és csak az oktatás érdekelte. Az egyetemen ismerte meg a jelenlegi feleségét, aki a fiával volt egyidős. Összeházasodtak. Tanszékvezető lett és folytatta a kutatásokat, immár az egyetemen és a kutatóintézetnél egyaránt. Bízott abban, hogy a fiatal felesége szül neki saját gyereket. A fiát továbbra is sajátjának tekintette, Párizsban taníttatta, a Sorbonon végzett. Öt évig haza se jött, arról tudott, hogy az apja ismét megnősült, de a mostoha fiatalságával és szépségével csak hazatérése után szembesült. Tíz éve vagyok a titkárnője, mindent tudok a családi ügyeiről, a munkásságáról és az egészségi állapotáról is. Ne csodálkozzon, a férjem osztályvezető főorvos a klinikán és öt éve kezeli a profot. Két dolgot nem tud fiam. Az egyik az, hogy a prof készülő könyve világszenzáció lesz, ha megírja. A másik, nem biztos, hogy elég ideje lesz rá. Kevesebb, mint fél éve van.
Összeszorul a gyomrom, görcsöl, mintha romlott ételt ettem volna. Miért kellett ezt elmondania Gerdának?
- Nem zavarom tovább, Lacikám, megyek is, mert a végén nem talál a prof és rendkívül mérges lesz.
Úgy megy el Gerda, hogy fel sem fogom az egyedüllétet, csak bámulok magam elé. A kávém kihűlt, kiöntöm, automatikusan kimosom a két csészét. A víz az órámra fröcsög, letörlöm és látom, már fél négy is elmúlt. Indulnom kell, ha Évát nem akarom megvárakoztatni.
Tedd félre, amit hallottál, Laczkó, még egy nehéz beszélgetés hátra van, biztatom magam, kevés sikerrel.
Bezárom a labort, leadom a portán a kulcsot és felszállok az első villamosra, ami jön. Találok ülőhelyet, előveszem a mobil telefont és bekapcsolom. Léna tizenöt üzenetet hagyott. Hogy szeret. Hogy látni szeretne. Hogy tudja, én is szeretem.
Egyszerre érünk Évával a Vén Diák bejáratához.
- Szia, Anyaghasogató! Igazán rosszul nézel ki! Csak nem miattam?
- Szia, Évike! Rossz a szemed. Nagyon jól vagyok.
Az étteremben leghátul szabad egy kétszemélyes asztal, oda ülünk le. Kicsit szűkös a hely, a könyökünk egymáshoz ér, lényegtelen.
A pincérnő karcsú, fiatal nő, mély dekoltázzsal.
- Jó napot! Parancsoljanak, az étlap. Milyen italt hozhatok?
Buborékos ásványvíznél maradunk.
Nézem Évát, mintha sohasem láttam volna. Tejfehér, sima, hibátlan bőrét, fitos orrát, hullámos, rövidre vágott, fekete haját. Rám néz azzal a mélykék szemeivel és megállapítom, hogy ez ideig vak voltam.
- Miért nézel így? Csak nincs valami baj?
Csak a fejem rázom.
- Nehéz lesz veled beszélgetni.
- Akkor ne beszélj.
- De azért találkoztunk, hogy elmondjam…
- Ne mondd.
- Laci, mi régen vagyunk barátok…
- Régen.
A pincérnő meghozza a vizeket.
- Fizetni szeretnék.
Két nő néz rám döbbenten. Fizetek. Kézen ragadom Évát és húzom magam után, mielőbb szeretnék elmenni innen.
- Kérlek, ne szólj semmit, csak gyere.
A villamoson nagy tömeg van, egymáshoz préselődünk. Érzem a vállamig érő kislány virág illatű parfümjét. Átölelem, hogy megóvjam a tömegtől. Érzem, ahogy hozzám simul.
A közértben már nem a nagypapa van, hanem az unoka. Veszek zsemlét, felvágottat, két üveg pezsgőt, két doboz cigit.
A kollégiumi szobámban kikapcsolom a mobilt. Hajnalig gyűrjük a lepedőt.
Csak ketten vagyunk az egész világon.
A péntek számomra előleg nap, a szabad kétnapos hétvégéé. Mi lenne, ha most kihagynám a kötelező gyakorlatot és hazamennék Anyuhoz. Visszaigazolták a tibeti utunkat, s meglepném vele, nem várnék két hetet. Éva csodálatos nő, igazi vadmacska. Miért nem láttam meg benne a szunnyadó szenvedélyt? Léna a nyomába sem érhet.
Ha sietek, elérem a buszt, és ha minden jól megy, két óra múlva otthon leszek. Csak a laptopot viszem magammal, legkésőbb holnap délután vissza kell jönnöm. Útközben megírhatom a szakdolgozatom szöveges részét. Négy óra alatt elkészülhet az oda-visszaúton a kísérletek és a számítások rövid értékelése. Megtanultam az elmúlt öt év alatt, akkor és ott kell tanulnom, ahol arra lehetőségem nyílik, ha azt akarom, hogy mindenre jusson idő.
A két órás út gyorsan eltelik. Amint leszállok a buszról, eszembe jut, hogy fel kellene hívni Anyát, ne okozzak neki kényelmetlenséget, ha éppen valamelyik ügyfelével tárgyal. Azután elvetem a gondolatot, hiszen nem lehet gond, ha váratlanul beállítok, megesik az ilyesmi bárki gyerekével.
A buszmegállótól húsz perces sétára van a házunk. Élveszem a napsütést, az ismerős házakat, amikor itt vagyok, úgy érzem, velem már semmi rossz nem történhet. Magam mögött hagyom a gondokat, biztonságos burok vesz körül, bármelyik házba becsöngetnék, ismerőst találnék, aki szívesen segítene bármiben. Megszokott nálunk ez a helyzet. Segíteni, ha kell, természetes.
Befordulok az utcánkba és megdobban a szívem. A házunk előtt áll a körzeti orvos, Béla bácsi szolgálati autója. Csak nem Anyu beteg! Szaladni kezdek. A kiskaput lendületből akarom kinyitni, de felkenődök rá. Zárva van. Nehezen találom meg a kulcsomat. A lakásajtó is zárva. Nem tudom kinyitni. Belülről benne a kulcs. Nyomom a csengőt, mint az őrült.
Percek telnek el, mire megjelenik Anyu és kinéz a kukucskálón.
- Jaj, Te vagy az kisfiam? Egy perc és jövök.
Fellélegzek, Anyunak semmi baja, kicsit kipirult, lehetséges, hogy a váratlan megjelenésemtől. Bár máskor mindig nyitva a kapu és az ajtó is, hiszen az ügyfelek állandóan jönnek, mennek.
De mit keres itt Béla bácsi?
Nyílik az ajtó, Anya a nyakamba ugrik.
- Gyere kisfiam, van egy jó hírem számodra.
Túlságosan nagy a rend a lakásban, máskor iratkupacok uralják a nappalit, s ahol egy kis hely van, ott kávéscsészék kuporognak. Anya mindig megkínálja egy kávéval az ügyfeleit.
- Megijedtem, mert itt áll a ház előtt Béla bácsi ügyeleti kocsija, biztosan a szomszédhoz jött.
- Nem fiam, itt vagyok. Szervusz! – nyújtja a kezét, fürdőköpenyben kilépve Anyám hálószobájából.
- Jó napot! – lehelem, mintsem mondom. Kezet fogunk. Az arcomon biztosan látni a meglepődést, mert átfogja a vállam és leültet dohányzóasztal melletti kanapéra.
- Klárikám, kaphatunk konyakot és kávét? Férfiemberek komoly beszélgetéséhez az dukál.
Anya bólint, és szó nélkül eltűnik a konyha felé. Béla bácsi a dohányzóasztal túloldalán lévő fotelbe ül. Farkasszemet nézünk, amíg Anya behozza a konyakot, leteszi az asztalkára és ismét eltűnik.
Vajon mióta tart Anya és Béla bácsi között ez a kapcsolat?
Béla bácsi Apa legjobb barátja, együtt jártak iskolába, egyszerre végeztek az egyetemen, egy év különbséggel nősültek. Öt éves voltam, amikor 1989-ben Apa meghalt. Béla bácsi 1995-ben elvált. Apu barátjaként gyakran megfordult nálunk. Nincs gyereke, ezért engem halmozott el játékokkal, karácsonykor, húsvétkor, a születésnapomon és a névnapomon. Eddig a jelenlétemben Anyával barátként, de nagyon udvariasan viselkedett.
- Gratulálok a munkahelyedhez! Láttam a televíziós szereplésedet, kiváló volt. Felnőttél, fiam. A legközelebbi hazajöveteledre terveztük ezt a beszélgetést, ha már így hozta a sors, hogy ma jöttél, essünk túl rajta. Kérlek, mint házigazda, tölts egy pohár konyakot, mindkettőnknek szüksége lesz rá.
Úgy érzem, a karjaim lebénulnak, mozdítani sem tudom a kezeimet.
- Rendben, majd én töltök. Egészségedre!
Poharát az enyémhez koccintja, és egy slukkra lehúzza az italt. Hozzá sem nyúlok a poharamhoz.
- Így is jó, fiam.
- Nem vagyok a fia és nem is leszek.
- Az igaz. Mégis szót kellene értenünk. Szeptemberben feleségül veszem Klárit. Az édesanyád férje leszek, s ezzel veled is átértékelődik a kapcsolatom. Remélem.
Anya három csésze kávéval, cukortartóval és kis üveg tejszínnel teli tálcával érkezik, leteszi az asztalra és mellém ül.
- Az én okos, felnőtt fiam nem viselkedhet úgy, mint egy ötéves gyerek és Te, drágám, szintén nem állsz a helyzet magaslatán. Úgy terveztük, hogy amint elvégzed az egyetemet és lesz önálló kereseted, állásod, összeházasodunk. Béla egy éve megkérte a kezem, de nekem ez volt a feltételem. Nem így akartuk bejelenteni neked, de így hozta a sors.
- A ti dolgotok Anya. Már több mindent megértek. Az utazást, amit fizetnél, a Béla bácsi fizetné. Kárpótlásként, mert nem lesz időd rám.
Szemében összefutnak a könnyek.
- Lacikám, azt hittem, felnőtt vagy.
- Mióta vagytok együtt?
- Számít ez, kisfiam?
- Tulajdonképpen nem.
- Azt hittem, velünk örülsz.
- Örülök, Anya. Minden jót nektek. Ha nem haragszotok, akkor most elmegyek.
Puszit lehelek Anya arcára, kezet nyújtok Béla bácsinak.
- Kérem, vigyázzon Anyára.
Kézfogása, mint a satu.
- Majd jelentkezz, Laci. Te is vigyázz magadra.
Amint kilépek a kapun, az arcomon érzem, hogy folynak a könnyeim. Mérges vagyok, megrendült és magányos. Az utóbbi napokban felfordult az életem.
Már csak a Nagyi segíthet.
Apai nagyanyám a szomszéd faluban lakik. Picike, ősz hajú, madárcsontú öregasszony. Egyedül nevelte fel Apámat, aki két éves volt, amikor nagyapám meghalt. A Nagyikám a jövő hónapban lesz 85 éves. Én vagyok az egyetlen rokona.
Hat kilométerre van a szomszéd falu, egy óra alatt kellemes tempóban gyalog is átérek. Jót tesz a tempós gyaloglás. Tényleg úgy viselkedtem, mint egy ötéves gyerek. Pedig fel kell nőnöm, mert vállamon egyre több a teher. Nem roppanhatok össze. Ép a karom, ép a fejem. Mi bajom is lehetne? Szeptemberben megkapom a diplomát, lesz állásom.
De Anya férjhez megy! Léna nem az, akit ismerni véltem! Pados prof a halálán van és én tartozom neki! Lefeküdtem a legjobb barátommal, Évával!
Muszáj nekem itt és most ezeken gondolkodni?
Mi lenne, ha kilépnék és húsz perc alatt odaérnék? No, jó, mondjuk harminc perc alatt. Inkább huszonöt perc alatt, hogy a cukrászdát még nyitva találjam. Viszek Nagyinak egy tortát. Dobosat. Azt szereti.
Felveszem az edzőterem futópadján megszokott sebességemet és 12 előtt tíz perccel benyitok a cukrászdába.
- Kézcsók Júlia néni!
- Szervusz, Lacika! A Nagyihoz mégy? Akkor a szokásos dobost, ugye?
- Igen.
- Láttunk ám a tévében! A Nagyi nagyon büszke rád.
- Zavarba hoz, Júlia néni.
- Jaj, Lacikám, ne szerénykedj. Az egész megyében Te leszel az első fizikus.
- Mások meg orvosok lesznek, meg tanárok.
- Jól van, Lacikám, itt a torta, nyolcszázhúsz forint lesz.
Az ezresből nem kérek vissza. Pesten ezért a tortáért minimum háromezret fizetnék.
Kilépek, mert Nagyi szigorú rend szerint él. Reggel hatkor kel, hétkor reggelizik, tízkor tízóraizik, fél egykor ebédel, négykor uzsonnázik és hétkor költi el a vacsoráját. Ettől a menetrendtől, még amióta ismerem, nem tért el. Negyven éve nyugdíjas. A tanítványai még a mai napig felkeresik, ha tanácsra van szükségük. Sohasem zárja be sem a kapuját, sem a háza bejárati ajtaját. Fülembe cseng a mondása:
- Pénzem nincs, ellenségem sincs, nem bánt engem senki, Lacikám. Ha meg véletlenül meghalnék, ne kelljen rám törni az ajtót. Az olyan snassz lenne!
Boglyas, a három éves snaucer, lendületből rám ugrik és képen nyal, amint belépek a kapun. Megsimogatom a füle tövét. Farkcsóválva jön utánam.
- Gyere csak, Te pernahajder, már vártalak!
Felkapom, és forgok vele kettőt, s nevet, mint egy fiatal lány.
- Csókolom a kezeidet, Nagyikám!
- Tegyél le, te gyerek, még megszédítesz! Eredj kezet mosni, kész az ebéd.
A konyhaasztalon két teríték, porcelán tányérral, fehér damaszt terítővel és szalvétával, ahogyan illik.
- Felhívott Klári, elmondta mi történt. Tudtam, hogy ebédre itt leszel. Ne mondj semmit, most ebédelünk. Tegnapról maradt egy kis becsinált leves, majd megfelezzük, és sütöttem hozzá két csirkecombot és krumplit. Eredj, fiam, neked jobb a lábad, hozz a spájzból savanyúságot. A tortát tedd a hűtőbe, majd délután uzsonnára megszegjük.
Ital is kerül, a tavaly eltett málnaszörpből és szódából álló hűsítő. Komótosan eszegetünk, közben a tanulmányaimról kérdezget. Az államvizsga dolgozatról, a kísérletekről. Egy szóval sem említi a tévé szereplésemet.
- Köszönöm az ebédet, nagyon finom volt.
- Egészségedre Lacikám. Hanem sütöttem mákos hajtottat is, de a Boglyasé lesz. Kicsit rosszul látok és a darált mák helyett kávét tettem bele. Összetévesztettem a két dobozt.
Nevet, mint egy jó viccen. Szeme körül az ezernyi ránc vízszintes lesz, mintha vele nevetne.
- Jobb lesz, ha a kávét te készíted fel, mert a végén mákból főzném és kábítószert itatnék veled.
Még mindig a kotyogóban főzi a kávét, pedig legalább három modern kávéfőzőt rejt a konyhaszekrény mélye.
- A kávét az eperfa alatt isszuk, még megvan a kerti padunk. Elindulok, hogy időben odaérjek. Közben megetetem Boglyast.
Gyerekkoromban az eperfa alatti beszélgetések szolgáltak az épülésemre. Ott kellett bevallanom a csínytevéseimet és meghallgatnom a Nagyi okításait. Gyanítom, most sem lesz másként.
A kávé méregerősre sikeredik. Nem teszi szóvá, csak az első korty után kér még egy kockacukrot. A benne lévő három mellé.
- Ha jól emlékszem, a hűtőben kell lenni tejszínhabnak. Kihoznád, Lacikám?
Annyi habot nyom a flakonból a kávéba, hogy majdnem kicsordul a csészéből.
- Látod, majdnem kifolyik a csészéből a hab. Pedig nem az a sok, hanem a kávé, ami alatta van. Szóval, a tejszínhab az anyád házassága. Most pedig meséld el, mi az a sok kávé alatta.
Felszakadnak belőlem az elmúlt napok történései. Úgy mesélem el, mint egy kívülálló. Tényszerűen, összeszedetten. Kommentár nélkül.
Nem kérdez, csak akkor húzza össze a szemöldökét, amikor Éváról beszélek. Közben Boglyas befejezi ebédjét és felugrik mellé a padra. Összegömbölyödik és elszundít. Nagyi automatikusan simogatja a hátát.
- Kisfiam, szembe kell nézned azzal, hogy végleg elmúlt a gyerekkorod. Felnőtt lettél, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Felelős vagy a tetteidért, a gondolataiért….
Hangja halk és duruzsoló. Maga elé néz, a kerti fákra és virágokra. Ez más hang, mint amire gyermekkoromból emlékszem. Néha igazít egyet hófehér haján, mintha egy rakoncátlan tincs időnként a szemére hullana.
- Hatvanegy évvel vagyok idősebb nálad. Megértem jót és rosszat, örömet, bánatot, elnyertem barátságokat, kivívtam a kollégáim és a tanítványaim tiszteletét…..de vesztettem is, önkéntelenül…akaratom ellenére. Bármit hozott a sors, abban mindig magam is benne voltam. Ha másként nem, a történések megítélésében. Nem tudsz kibújni a bőrödből. A szemeddel nézel, de a lelkeddel látsz. Néha a rosszból is jó születhet. Mert úgy ítéled meg, hogy szükséged volt a balszerencsére, hogy nemesebbé válj. Hogy változz és változtass. De erre csak utólag jössz rá. Időről időre átértékeled a múltadat, nem akarattal, csak ahogyan változol magad is, úgy változik veled a múltad megítélése is. Átértékeled. Keresed az ok és az okozat összefüggéseit. És néha összekeveredik az egész….vagy már öreg vagyok ezekhez a játékokhoz…
Boglyas felkapja a fejét és megnyalja a Nagyi kezét.
- Jól van, kiskutyám, benned még sohasem csalódtam. Az egész életemet a falusi gyerekek tanításának szolgálatára szenteltem. Azt hittem, elég, ha jót akarok. A tanító képzőben apácák tanítottak. Zita nővér megkérdezte, mi az életcélom. Nem tudtam rá válaszolni. Nem baj, gyermekem, mondta, a célod megtalál téged. Még ma sem tudom, megtalált-e avagy sem. Eredj, fiam, kérlek, hozz egy szelet tortát.
Sajnálom, hogy a Nagyi figyelme elkalandozik. A dobostorta cukormáz tetejét óvatosan kell megvágni, hogy ne törjön össze. Két kistányéron kiegyensúlyozom az édességet, de vissza kell mennem szalvétáért és torta villákért. Hozok két pohár málnát is, bizonyára megszomjazunk.
- Tudod Lacikám, fiatalasszony koromban nagy divat volt a sarokház, ami egy tortaszelet volt, teljesen bevonva tejszínhabbal. Ha a barátnőimmel beültünk a cukrászdába sarokházat enni, mindig találgattuk, hogy éppen milyen torta van a hab alatt. Eleinte csak véletlenül találtuk el. Aztán rájöttünk, hogy a cukrász így adja el a megmaradt és kissé már megszáradt tortaszeleteket. Így elég volt csak átnézni a szokásos kínálatot, s amelyik féle torta hiányzott a pultból, azt rejtette a sarokház tejszínhabja. De most mi magunk csináljuk! Friss dobostortából. Add csak ide, kérlek, a tejszínhabot! Először a te tortádat alakítjuk át.
Úgy csillog a szeme, mint egy kamaszlánynak az első randevú előtt. Két kézre fogja a tejszínhabos flakont és megpróbálja hullámos csíkokkal bevonni a tortaszeletet.
- A második már jobban sikerül! Gyakorlat teszi a mestert!
A sajátjára már egészen szabályosan hullámzó csíkokat nyom.
- Látod, mit tesz a gyakorlat?
Apró falatokban fogyasztja a süteményt, lassan és nagy élvezettel. Ahonnan elfogy a sütemény, olyan a tányér, mintha nem lett volna rajta semmi. Tükörfényes. Megpróbálom utánozni, sem sikerül. Boglyas felpattan, leugrik a kanapéról és leül a Nagyival szemben. Lebbenéstelen szemmel figyeli a sarokház fogyását. Amint a tortaszelet cukormázas tetejéhez ér, odaadja a kutyának.
- Már nem tudom elropogtatni – mentegetőzik, - egyébként is nagyon szereti a Boglyas. Mindig neki adom.
Gondosan megtörli a száját a szalvétával, iszik egy korty málnát és rám függeszti melegséget sugárzó barna szemeit.
- Látod, Lacikám, Boglyas is a tejszínhabbal kezdi az evést. Mi is kezdjük azzal. Tudod, kisfiam, nem akarok tanácsot adni neked a koromra és a tapasztalataimra hivatkozva. Azzal segítelek, hogy elmondom, hogyan látom a helyzetedet, és csak remélhetem, hogy átnézed a történteket az én szemszögemből is. De döntened és cselekedned neked kell. Mindig a legjobb tudásod és lelkiismereted szerint, mert a következményeit is magadnak kell viselned. Mennyire tervezheted a jövődet? Semennyire, mert percről percre változhatnak a körülmények, s csak remélheted, hogy életed vezérfonalát az elképzeléseid közelében tudhatod. Kezdjük a szüleid házasságával. Özvegyen neveltem fel az apádat, a kevéske tanítói fizetésemet kézimunka készítéssel egészítettem ki. Később egyik disszidens barátnőm elküldte a Burdákat, amelyekből megismertem a nyugati divatot. Pulóvereket kezdem kötni, előfordult, hogy többet kerestem vele, mint amennyi a fizetésem volt. Apád nem volt követelőző, jól tanult és kamasz korától nyaranta elment a tsz-be dolgozni, hogy megkeresse a szórakozásra való zsebpénzét. Számomra csak a fiam létezett. Többen megkérték a kezem, mert csinos és ápolt voltam, mindenkivel kedvesen beszéltem, de nem akartam férjhez menni. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy mostohája legyen a fiamnak. Eszembe sem jutott, hogy egyszer elmehet tőlem a fiam és magamra maradok. Katona Béla, a legjobb barátja, szintén szegény családban nevelkedett. A két fiú együtt járt középiskolába és később az egyetemre is. Úgy nőttek fel, mint a testvérek. Akkor lazult meg a barátságuk, amikor apád megismerkedett anyáddal. Nekem sem tetszett Klári, mert nagyon öntudatos volt és mellette apád teljesen megváltozott. Összeházasodtak és Klári elérte, hogy beköltözzenek a városba, ne legyenek a közelemben. Minden munkát elvállaltak, csak gyarapodjanak, utazhassanak. Apád a kórházi munkája mellett minden harmadik éjjel mentőorvosként vállalt ügyeletet. Úgy nézett ki, mint az űzött vad. Hiába mondtam neki, lassítson, csak nevetett. Más világ van, mama, mondta, tartani kell a színvonalat, utazni, Párizsba, Londonba, Genfbe… Azután megszülettél, s rám bíztak már csecsemőkorodtól kezdve, amikor elutaztak. Apád az egyik betegétől elkapott egy trópusi betegséget… és meghalt tüdőgyulladásban. Béla minden követ megmozgatott, hogy megmentse. A temetés után felkeresett és megígérte, hogy gondja lesz rád. Nyolc éve, Béla válása után jött össze anyáddal. Tudtam róla, Béla elmondta, de azt is, hogy anyád addig nem akar hozzámenni, amíg be nem fejezed az egyetemet. Hiba volt, hogy előtted titkolták a kapcsolatukat. Sajnálatos, hogy véletlenül tudtad meg. Gondold végig, Klári tisztességesen felnevelt, vajon azt érdemli, hogy a hátralévő évtizedeit magányosan élje le, mint az öreganyád?
- Hiszen Te nem akartál férjhez menni, Nagyikám?
- Az igaz… Boglyas a hatodik snaucerem… a harmadikig a homokba dugtam a fejem, mint a strucc… de a szél lefújta róla a homokot és szembe kellett néznem a magánnyal… nem volt kellemes… még ha a saját választásomból fakadt is…
A neve hallatára a kutya a Nagyi térdére hajtja a fejét, mint aki tudja, hogy szükség van az érintésére. Szeretnék én is a Nagyihoz bújni, mint tettem kisgyerekként, mert védtelennek érzem magam és tehetetlennek… Kis Krampuszomnak hívott, csak a hangsúlya változott, attól függően, hogyan viselkedtem. Ha rossz fát tettem a tűzre, pattogósan, ha éppen semmi sem volt a rovásomon, lágyan szólított.
- Gyere, Boglyas, ülj ide mellém, most kivesézzük a mi Kis Krampuszunkat… mert nekünk örökre az marad… kicsi és védtelen… akit ha az ölembe vettem, átfogta a nyakam és arcát az arcomhoz szorította. Gyöngyvirág illatú Nagyikámnak hívott…
Mintha olvasna a gondolataimban. Sírás fojtogat. Honnan ismer engem ennyire a Nagyi? Miért nem tudok felnőtt férfiként viselkedni?
- ..és meséltem neki órákon át, beleszőve mindazt, amit a korához képest meg kellett tanulnia. Most is így lesz. Mesélhetnénk neki a véletlenről és a törvényszerűségről, az egyedi esetekről és az általános jelenségekről….de nem tesszük….jöjjön rá egyedül. Mi csak fecsegünk a Pados profhoz, Lénához és Évához fűződő kapcsolatáról….Még ez sem igaz. Arról beszélünk, hogy szerintünk milyenek a kapcsolatai….Gondolkodjon a gyerek….lásson, ne csak nézzen…..
Boglyas úgy figyeli a Nagyi szavát, mintha értené.
- Fáradt vagy, hagyjuk későbbre.
- Nem hagyjuk. Elmondom, amit akarok és menj Isten hírével. Mit nem értesz Kis Krampusz? Szeretnék éjszaka pihenni, reggelre kialuszom a fáradtságomat. Te pedig, fiam, egész éjjel tépelődsz a teendőiden, s a legjobb esetben is óránként felkelsz, inni, pisilni, sétálni a kertben….Ha véletlenül felébresztesz, reggelig sem tudok elaludni. Mennyi az idő, Lacikám?
- Négy óra lesz öt perc múlva.
- Akkor kérlek, hozz még egy-egy szelet tortát, uzsonnázunk
Az uzsonna szóra a kutya heves farok csóválásba kezd. Öt perc alatt prezentálom a tortaszeleteket és a málnát.
- Hanem, Kis Krampusz, most Te készíted a sarokházat. Ahogyan tanítottam. Először gyakorolj az enyémen és utána készítsd el a magadét.
Mindketten jót nevetünk.
- Tehát a Pados prof számodra lelkiismeret furdalást okozott azzal, hogy munkalehetőséget biztosított és a televíziós szerepléseddel is maga felé próbál terelni. A kétmillió forintjával pedig egyenesen úgy érzi, megvásárolt. A titkárnője pedig, a készséges Gréta asszony, aki a prof nélkül még semmiben sem döntött, éppen most jön rá, öt év után, hogy ideje beavatni téged főnöke magánéleti válságaiba. Szép megoldás, csak hamis. Mind a kettő. És álságos is. A tejszínhabnak teljesen be kell fednie a tortát. Próbálj szép kis hullámokat tenni a habból. Legyen valamilyen kinézete is. Ha már egyébként hizlal. Mi is történt valójában? Egy magánéleti válsággal és alkoholizmussal küzdő professzor kiválasztott öt évvel ezelőtt két tehetséges embert, egy diákot és egy gyakorlatvezetőt, rabszolgának. Dolgoztatta őket éjjel nappal, igaz, hogy tanította is. Az eredményeiket saját nevén publikálta és felhasználta a második munkahelyén, ahonnan nem kevés pénzt tett zsebre. Megtalálta a fizikusi Moby Dicket. Kiderült, hogy halásos betegsége van, kevés az ideje a felfedezésének a publikálására. Megveszi a két rabszolgát, további időre is. Téged a munkahellyel és a pénzzel, Tomit tanársegédi állással. Pedig ezekkel csak az eddigi munkátokat fizette meg. Nem is bőségesen. Ha belegondolsz, mennyi időt töltöttetek a pincében, még ha labornak is nevezik. Nem tartoztok egymásnak… ám nem csak pénz kérdése… hohó, fiacskám, ne csald le a saját sarokházadról se a tejszínhabot! Amíg a pincében kísérleteztél, addig az egyetemi társaid buliztak, élték a diákok életét. Megismerted Lénát, az elkényeztetett medikát. Beleszerettél, mert csinos… de nem ismerted meg… csak felszínesen. Egyél csak, ugye finom? Majd csak azután uzsonnázom, ha már elmentél. Nem akarom, hogy lekéssed a buszt. Léna csak a jóképű, népszerű fizikus palántát látta benned, aki miatt irigyelték a barátnői. Ahogyan ismerlek, Kis Krampusz, az összes fizika feladványát te csináltad meg neki… Jobb, ha elfelejted azt a kislányt. Neki csak a látszat fontos. A tejszínhab a tortán. Éva azonban tetszik nekem. Barátságból még lehet szerelem. Vidd el magaddal Tibetbe. Két hét hosszú idő. Vagy megerősödik a barátságotok, vagy átalakul szerelemmé. Mindenképpen nyertek rajta. Ne gondold, hogy véletlenül kötöttetek ki az ágyban.
Látom, Nagyi már elfáradt, nehezére esik a beszéd.
- Látod, Kis Krampusz, elfáradtam. Had’ idézzem Arany Toldi estéjének hatodik énekét:
Hajt az idő, nem vár: elhalunk mi, vének,
Csak híre marad fenn karunk erejének:
Más öltőbeli nép, más ivadék nő fel,
Aki ésszel hódít, nem testi erővel.
- Gyere ide, ölelj meg és indulj. Én még elleszek itt Boglyassal, elnassoljuk az uzsonnánkat.
- Imádlak Nagyikám!
- Beszélsz bolondokat, ne engem imádj. Szervusz, Kis Krampusz, indulj, mert lekésed a buszt.
Boglyas szokás szerint kikísér a kapuig.
Az autóbusz pályaudvaron néhány utas lézeng. A személyzet láthatóan unja az egészet, legszívesebben elüldözné őket, hogy minél hamarabb haza mehessenek. Megváltom a jegyet. Alig két perc múlva megérkezik a buszom. Elfoglalom a helyemet és megnyitom a laptopot.
Nem tudok a dolgozatra figyelni, egyre csak Anya házassága, a prof betegsége, Léna viselkedése, Éva odaadó szerelme és a Nagyi észrevételei járnak a fejemben. Mi lesz az állásommal, ha nem sikerül az államvizsgám? És mi lesz, ha sikerül? Elmenjek Tibetbe? Eljön velem Éva?
Semmihez sincs kedvem és úgy érzem, kiszállt belőlem minden erő. Elvesztettem volna a bizalmat magam iránt? Tehetetlen vagyok, tanácstalan és reményvesztett. Végig pókerezem az utat. Először vesztek húszezret, utána nyerek hatvan ezret. Negyvenezer a nyereségem. Mire a kollégiumba érek, elszáll a rossz kedvem és azonnal átöltözöm, s lemegyek a konditerembe.
Fél óra futás, húsz perc fekvőpad és tíz perc a tus alatt. Hét óra van. Felhívom a Nagyit, hogy rendben megérkeztem, Anyát is megnyugtatom és irány a medikus kollégium.
A portás már nyúl is a telefonért, de megkérem, hogy Évát hívja fel. Meglepődik, mert engem Léna tartozékaként tart nyilván.
Öt perc múlva megjelenik Éva, karikás szemekkel, látni rajta az egész napos magolás nyomát.
- Szia, Évi.
- Szia, Anyaghasogató. Minek köszönhetem a megjelenésedet?
- Elárulom, ha tíz perc alatt átöltözöl és eljössz velem meginni egy sört.
- Oké, úgyis pihennem kell, már alig látok, táncolnak a szemem előtt a betűk.
A várakozás számomra egyenlő a semmittevéssel. Lehetőség szerint szeretem kihasználni az időt, mert abból van a legkevesebb. Minél többet fogyasztok belőle, számomra annál kevesebb marad belőle, nem mindegy hát, miként használom fel.
Kimegyek a kollégium előtti térre, kényelmesen elhelyezkedem a virágágyás melletti kőszegélyen és felhívom Tomit.
- Szervusz, Tomi, itt Laczkó. Tudsz valamit az öregről?
- Szia, Laci. Nem találkoztam vele, de Gréta szerint kórházba kellene mennie.
- Vissza kell vinnem a fia öltönyét, eljönnél velem?
- Mikorra tervezed?
- Ha holnap nyitva lesz a tisztító…
- Melyikbe vitted?
- A kollégium mellettibe….
- Rendben, Lacikám, holnap gyere át hozzánk ebédre, egy órára és utána elmegyünk a profhoz.
- Rendes vagy, Tomi. Köszi.
- A feleségem alig várja, hogy megismerjen személyesen is. Szia, holnap.
- Szevasz.
Valaki hátulról átölel és befogja a szemem. Megcsap Léna parfümjének illata….
- Szervusz, Léna.
- Szervusz, szerelmem! – perdül elém és szájon csókol. – Annyit kerestelek, hol voltál?
- Meglátogattam a családomat.
- Nagyon hiányoztál….de jó, hogy eljöttél….
Alig tudom a karjait lefejteni magamról.
- Nem hozzád jöttem.
- Hanem?!
Éva lép hozzánk.
- Hozzám jött, Léna.
Léna szeme szikrát szór, éppen sikítani készül, amikor a látásból ismert, langaléta műszaki egyetemista fiú mellé lép és átkarolja a vállát.
- Szevasztok, úgy látom magamnak kell bemutatkoznom, Kovács Péter vagyok, Léna barátja.
Bemutatkozunk, kezet fogunk és Péter máris húzza magával a meglepett Lénát.
- Bocsássatok meg, de sietünk, mert mozijegyünk van. Sziasztok.
- Jó szórakozást. Mi vacsorázni megyünk. Sziasztok! – magamhoz ölelem Évát, adok egy puszit a homlokára. - Remélem, nem kérünk, ugye szívem?
A magabiztosságom végre újra a régi. Félreértettem volna Éva gesztusait? Nem, biztosan nem, hiszen úgy simul hozzám, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Igazi étterembe megyünk, rendesen megvacsorázunk. Ünnepelünk.
- Mit ünnepelünk?
- Majd elmondom. Meglepetés. Bevezetésül kérek egy csókot . Vigyázz, ha adsz, az vissza is jár!
Gyalogosan, buszon és villamoson végig csókolózzuk az utat. Az étteremben kétszemélyes vadász tálat választunk, s bármennyire is finom az étel, egyikünk sem akar szeszes italt inni, mintha mindketten józanul akarnánk átélni az estét.
- Laci, szerettem volna elmondani….
- Már nem is vagyok Anyaghasogató?
- A Hullaboncoló barátnőd…
- Melyik? A régi vagy az új?
- Tudnod kellett volna…
- Nincs feltételes mód. Lényegtelen, mit kellett volna tudnom. Már tudom, hogy mit akarok és azt is, hogy kit akarok.
- Jó neked…
- Neked is jó lesz, meglátod.
Zavarba jön, mintha pikáns dolgokat suttogtam volna a fülébe, már el is pirul. Olyan szép!
- Add ide, kérlek a kezed, így könnyebb lesz elmondanom, amit szeretnék.
Csak nézem, mint mosolyognak körmeinek fehér félholdjai a színtelen, fényes lakk alatt. Nekik mondom a magamét, mintha nem is Évának szánnám mondandómat.
- Nektek mondom, fényes fehér félholdak, de úgy, hogy hallja a Hullaboncoló barátom is. Mert régóta barátom és a barátság nem kötődik nemhez és korhoz, meg időhöz sem.
Milyen selymes a bőre, simogatni való.
- Felnőttem, gyorsan, észrevétlenül, kipottyantam abból a vattába csomagolt gyerekkorból, amelyet huszonnégy évesen eddig a sajátomnak tudtam. A nyolcvanöt éves apai nagyanyám kellett ahhoz, hogy helyre tegyem a mozaikokat és lássam végre mindazt, amit eddig nem vettem észre. Azt hittem, a véletlenek sorozata a két nap történése. Nagyon nagyot tévedtem. Mindenben. Jól mondotta Nagyi, csak néztem, de nem láttam. Elvesztem a részletekben, az is lehet, hogy csak nem mertem összerakni a mozaikokat, nehogy fel kelljen nőnöm.
Kiszárad a torkom, kiiszom a pohár kristályvizet, amely már megmelegedett. Nem is oltja a szomjamat.
- Rá kellett jönnöm, hogy körülöttem mindenki éli a saját életét, s az enyémet igyekszik ahhoz alakítani, anélkül, hogy arról nekem egy szót is szólna, vagy megkérdezne, Te, Laczkó Laci, mit szeretnél elérni, mit akarsz megvalósítani? Apám öt éves koromban meghalt. Milyen érdekes, az apai nagyapám is fiatalon halt meg. Szóval Anya és a Nagyi neveltek fel, akik soha semmiben sem értettek egyet, csak a nevelésemben. Az életemben családi barátként végig jelen volt Apa gyerekkori barátja, akivel együtt végeztek az orvosin, a Béla bácsi. Minden születésnapomon, névnapomon, ünnepeken tőle kaptam a férfias játékokat, s tanított meg azokra a dolgokra, amelyeket egy fiúnak tudnia kell. Anya még ma is csinos nő, de nem emlékszem, hogy valaha is férfi legyeskedett volna körülötte. Most tudtam meg, hogy régóta viszonyuk van és szeptemberben összeházasodnak. Csak arra vártak, hogy végezzek az egyetemen. Tudod, az az érdekes, hogy erről Nagyi is tudott, de mostanáig egy szót sem ejtett erről. Sőt, a saját tapasztalataiból okulva, még helyesli is.
Iszom még egy pohár vizet.
- Szerencsés véletlennek tartottam, hogy a Pados prof ösztöndíjat és állást szerzett nekem. Belátom, igaza van Nagyinak, erre készült, amióta kiszemelt gólyaként a laborjába rabszolgának. Ha nem válok be, úgy eldobott volna, mint egy kifacsart citromhéjat. Kellettünk neki Tomival ahhoz, hogy a sikertelen magánélete ellensúlyozásaként sikeres legyen a kutatási eredményeit tekintve, de ahhoz már nem volt elég karakán, hogy valamelyik professzor társát vegye bele a kísérletekbe. Azzal osztoznia kellene. velünk nem kell. Törvényszerű, hogy meg akar tartani mindkettőnket, hogy befejezhesse a kísérleteit és a szakkönyvét, mert a betegsége időben szűk határidőt szab számára és csak mi vagyunk azok, akik ebben lekötelezettjeként feltétel nélkül a segítségére lehetünk.
Keveset dohányzom, egy csomag cigaretta egy hétig elég, de most rá kell gyújtanom.
Ha nem kapom meg visszamenőlegesen a kétmillió forintos ösztöndíjamat, nem ismerem meg Léna igazi énjét.
Vége a sodródásnak, magam szeretném irányítani, amennyire lehet, az életemet.
- Tudod mit? Igyunk egy konyakot. Ne tiltakozz, nyertem az interneten.
Gondolatainkba mélyedten iszogatjuk az italt. A jégkockák táncot járnak a pohárban minden kortynál.
- Amit most mondok, azt nem az Anyaghasogató mondja a Hullaboncolónak, hanem Évának szól Lacitól egy meghívás Tibetbe.
- Hogyan gondolod? És miért?
- Befizettem két személyre egy tibeti útra. Anyát akartam elvinni, de nem is mondtam meg neki, annyira meglepett a tervezett házassága. Mit szólsz egy szép utazáshoz? Vendégem vagy.
- Laci, ez nem egy vacsora vagy egy csokor virág, amit elfogadhatok szó nélkül…
- Miért nem?
- Kötelezettséggel jár…
- Semmi kötelezettségről nincs szó. Barátok vagyunk, nem?
- De több is történt…
- …közöttünk még bármi kialakulhat. Az azonban nem kapcsolódik az utazáshoz. Mikor lesz az utolsó vizsgád?
- Egy hét múlva szigorlatozom.
- Rendben. Két hónap múlva indulunk. Kérlek, nézz utána, milyen kötelező oltásokra lesz szükségünk. Az indulásig nem tudunk gyakran találkozni, mert be akarom fejezni a diploma munkámat, mert le kell adnom 10 napon belül, ha szeptemberben államvizsgázni akarok. Megbeszéltük?
- Megbeszéltük.
Előveszem az utazási prospektust és lázas izgalommal sorra vesszük a további teendőinket. Évának csillog a szeme, teljesen beleéli magát az utazásba.
- Mi lenne, Laci, ha a csoporttól függetlenül elmennénk egy ismeretlen kolostorba, nem oda, ahová a turistákat viszik? Csak elboldogulnánk valahogyan, mindketten beszélünk angolul, meg van két kezünk, lábunk, ha a szóval nem boldogulunk.
- Szeretem a kalandot, Évi, legfeljebb bevállaljuk, hogy otthagy a csoportunk.
- Ne bomolj, Laci, az nem lenne egy vidám kaland.
- Honnan tudod? Mi ketten a Himaláján….
- Egy majdnem fizikus egy fél orvossal….
Hát csókolózni már tudunk. A többi nem probléma. Megoldjuk.
----------
Reggel kivételesen kihagyom a szokásos edzésemet, csak a húszperces futás penzumot teljesítem, azt sem a konditeremben, hanem háztömb körül. Levezetésként vásárolok két üveg konyakot és egy tábla csokoládét. Megmaradt a bonbon, amit még Lénának szántam, s ezzel teljes lett az ajándékok listája.
Csak egy kávét iszom, letusolok, mély lélegzetet veszek és nekilátok a szakdolgozat írásának. Kiválóan tudok koncentrálni, tizenegy óráig írok, mint egy motolla. Kikapcsolom a telefont is, nem zavar senki. Ha nem szomjaznék meg, nem is néznék az órára, s nem jutna eszembe az sem, hogy a prof fiának az öltönyét még el kell hoznom a tisztítóból.
Felpattanok, iszom egy pohár kristályvizet és ahogyan vagyok, sortban és pólóban, rohanok a tisztítóba. Visszatérve percek alatt átöltözöm, beledobálom az utazótáskába az italokat és az édességet, tetejére dobom az öltönyt és rohanok Tomiékhoz.
Nagyon jó fej Kistomi, a maga két évével, állandóan magyaráz és csak az ölemben ülve hajlandó enni, melynek eredményeként a farmeromon hamarosan ott díszeleg a teljes étel kínálat. Valószínűleg a szakácsművészet remekei sorozatban nem jelentetik meg Krisztina kedvenc ételeit, de jól lakunk valamennyien.
Megisszuk a kávét és nagy szabadkozások közepette útnak indulunk.
- Nem kellene felhívnunk az öreget? Mit szól, hogy csak úgy bejelentés nélkül beállítunk?
- Szerintem örül, hogy egyszer vége önszántunkból is meglátogatjuk.
A villa előtt három autó is parkol, éppen csengetni akarunk, amikor a sarkon befordul a mentőautó.
Dalma rohanvást érkezik kaput nyitni.
- Szervusztok, fiúk, de jó hogy jöttetek! A prof nem akar a kórházba menni, pedig nagyon rosszul van. Hátha nektek sikerül beszélni vele.
Segítünk kinyitni a hatalmas kovácsoltvas kaput, melyen megállás nélkül behajt a mentőautó, otthonosan, mint aki ismeri a járást.
- Megjött a felesége és a fia, táviratoztam nekik.
A mentősök kiveszik a hordágyat, meg mindenféle dobozokat, az orvos az egyetlen, akinél csak a saját orvosi táskája van.
Dalma mutatja az utat, merre menjünk. Tomival összenézünk, s mindketten arra gondolunk, hogy a lehető legrosszabb időpontban érkeztünk. Megállunk a hallban, talán a beteghez mégsem kellene bemennünk. Kiveszem a tisztítós fóliába csomagolt öltönyt és jobb híján az egyik szék karfájára terítem.
A prof szobája melletti helyiségből, a félig nyitott ajtón át, veszekedésnek is beillő hangos beszéd hallatszik. Kivágódik az ajtó és kiviharzik egy fiatal nő, aki valószínűleg a feleség lehet, majd követi egy magam formájú fiatalember.
- Mondtam, hogy maradjunk ott, látod, most is csak kiabál velünk! – méltatlankodik a nő.
- Nyugodj meg, Viktória. Rosszul van és nyűgös, alig kap levegőt. - csitítja a férfi, miközben gyengéden átöleli.
- Úgysem tudunk segíteni rajta.
- Igaz, de szüksége van ránk.
- Persze, arra nem gondolsz, hogy az én állapotomban nekem mire lenne szükségem…
- Erről majd később beszélünk, drágám, tudod, hogy a falnak is füle van.
Intek a fejemmel Tominak a bejárati ajtó irányába. Látom, megérti az észrevétlen távozásra irányuló szándékomat. Lábujjhegyen elindulunk, amikor a nő észrevesz bennünket és sikítani kezd:
- Jézusom, Tóni, betörők!
A hátam mögött megszólal Dalma:
- Kérlek, Viktória! Engedjétek meg, hogy bemutassam Tamást és Lászlót, a prof legkedvesebb tanítványait. Fiúk, Viktória a prof felesége és Tóni a fia.
A kelletlen kézfogások nem lepik meg Dalmát.
- Laci, itt a kocsim kulcsa, a hátsó garázsból légy szíves kiállni vele, mert elmegyünk a kórházba, a mentő után. Amíg kiálltok az autóval, addig a profot beteszik a mentőbe.
Hanyatt homlok menekülünk kifelé, kellemetlen érzésem van. A garázs ajtaja szerencsére nincs bezárva, két perc múlva a villa előtt parkolunk.
- Tudsz vezetni, vagy átadod a volánt?
- Nem, Tomi, nincs semmi baj – válaszolom, pedig még a gyomrom is remeg.
A mentősök takaróba bugyolálva, hordágyra szíjazva hozzák ki az öreget, arcán lélegeztető készülékkel, jobb karjában infúzióval.
Dalma a hátsó ülésen foglal helyet, s maga mellé teszi a jól megtömött utazótáskát.
- Kövesd a mentőt, kérlek, ne maradjunk le. Szeretném végig kísérni az öreget.
- A többiek nem jönnek?
- Milyen többiek? Viktóriára gondolsz? Meg Tónira? Viccelsz?
A nővérke, aki elveszi Dalmától az utazótáskát, türelemre int bennünket, javasolja, hogy kávézzunk egyet. Lemegyünk a földszinti váróba, ott találunk egy automatát. Gyorsan megisszuk a forró kávét, mintha sietnünk kellene. Tomi közben kimegy az épületből, hogy felhívja a feleségét, elhadarja neki, mi történt, s alig néhány perc múlva visszatér.
Már egy órája várunk az orvosra, hogy mondjon végre valamit. Nem beszélgetünk, csak néha egymásra nézünk. Mind a hármunkat lefoglalnak a gondolataink.
Gerda szerint még van egy fél éve. Be kell fejeznie a kutatást és könyvét is. Hogyan segítsek, ha egyikről sem tudok semmit? Lehet, hogy nem is szeretné, ha egy magamfajta zöldfülű beleütné az orrát. Tartozom neki. Szeretném letörleszteni az adósságomat, s nekem erre pontosan annyi időm van, amennyi a prof életéből hátravan.
A nővérke visszatér:
- Bemehetnek a beteghez, három percre. Melyikük a Laczkó László? Maga az? Jöjjön velem, a főorvos úr akar magával beszélni.
Meglepődünk, miért pont velem.
- Dalma a prof rokona…
- Akkor is magával akar a főorvos úr beszélni.
- Megvártok, ugye?
Tomi int, nem hagynak itt.
A főorvos úr irodájában minden fehér és makulátlanul tiszta. Kezet nyújt, bemutatkozunk egymásnak. Hellyel kínál.
- Tudom, fiatalember, most meglepődött, de az én Pados barátom a teljes vizsgálati idő alatt csak magát emlegette. Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy a feleségemtől is hallottam már magáról. Kérem, ami itt elhangzik közöttünk, maradjon is így. Még Gerdának sem beszélhet róla. Megbízhatok magában?
- Természetesen.
- Gyakorlatilag most megszegem az orvosi titoktartást. Ha bárki megtudja, nekem végem.
Úgy érzem, mintha a főorvos szürkéskék szemei a vesémbe látnának. Rebbenés nélkül állom a tekintetét.
- Mindent megteszünk a kollégáimmal együtt, hogy a professzor úr fájdalmait a minimálisra csökkentsük, és az életét meghosszabbítsuk. Sajnos, a tudásunk véges. Előrehaladott a betegsége. Kevés az idő ahhoz, hogy befejezhessen mindent, amit szeretne. Holnap külön szobába helyeztetem, hogy tudjon dolgozni, ha akar. Maga éjjel-nappal bejöhet hozzá. Kérem, semmiképpen ne engedje, hogy alkoholt igyon. Morfint kap.
- Köszönöm a bizalmát, főorvos úr. Remélem, rászolgálok.
- Parancsoljon, a névjegyem. Bármikor hívhat, ha gond lesz a professzor úrral. És most menjen. Viszontlátásra.
- Viszontlátásra.
A fejemben úgy pörögnek a gondolatok, hogy magam sem tudom követni.
A többiek már kijöttek a professzor úrtól és a földszinten várnak rám. Dalma dühös.
- Tudod, hogy az öreg csak téged emlegetett? Bementél hozzá? Nem? Egy szívtelen dög vagy!
- De Dalma! Hogyan beszélhetsz így Lacival? Bizonyára megvan rá a nyomós indoka. Minket is kizavart a nővér két perc alatt.
- Mit akart tőled a főorvos úr?
Jobb, ha nem reagálok Dalma kirohanására. Látom a barátom arcán, tudja, hogy nem mondhatom el.
- Úgy viselkedtek, mint a gyerekek. Laci, add vissza Dalmának a kocsija kulcsát és menjünk, mert elkésünk. Tudod, hogy Krisztina milyen háklis, ha késünk a vacsoráról.
- Szívesen elviszlek benneteket.
- Szó sem lehet róla.
A kórház előtt elbúcsúzunk a lánytól és a buszmegállóhoz tartunk.
- Jobb, ha mi is elválunk egymástól. Egészen zöld a színed. Nem kérdezlek, hogy ne kelljen kellemetlen, kitérő választ adnod.
Búcsúzásul átölel, mintha a bátyám lenne.
----------
Mintha az időjárás követné a hangulatomat, hirtelen zápor mossa el az út porát. Pár perc múlva újra kisüt a nap és a levegő párás lesz. Lemegyek a Duna partra, sétálni. Odamegyek egy kóbor horgászhoz, leülök a mellé a lépcsőre, s vele nézem botjain a rezzenéstelen úszókat. Ebben a szennyezett vízben nincsenek is halak, aki itt horgászik, csak otthonról önkéntes száműzetésbe vonuló, elkeseredett ember lehet. Persze, lehet, hogy tévedek és csupán gondolkodni jött ki a vízhez. Boldogtalan ember. Itt ül a parton, bámulja a kéknek már nem mondható, olajtól fénylő Dunát. Ha fogna egy halat, étolajat már nem kellene használnia a sütéséhez.
Ha a víz felett nem kergetőznének a fürge szellő gyerekek, megkavarva a levegőt fenn és lenn, a rakparti autós forgalom generálta szennytől oxigénhez sem jutnánk, csak tátognánk, mint kifogott halak a parton.
Esteledik. A lemenő nap narancssárga fényét, mint selymes fátylát, a városra teríti, amelytől sejtelmessé válnak az épületek sziluettjei.
Hunyorogva a napba nézek és lehunyom a szemem.
Mintha jobban látnám a teendőimet.
Holnap reggel az átíratom a tibeti utat Anya és Béla bácsi nevére, s értesítem őket, hogy mielőbb intézkedjenek a kolera, fekete himlő, sárgaláz védőoltásokról.
Évát felhívom, hogy nem utazunk.
A konzulensemmel megbeszélem a diploma munkámmal kapcsolatos kérdéseket, hogy mielőbb befejezhessem az írását.
Gyors fejszámolás: ha napi négy órát kell az államvizsgáig tanulásra fordítanom, a prof kísérleteire és a könyvének a befejezésére átlag további hat óra kell, négy óra minimum az utazgatás, s ha alvásra fordítok legalább hat órát, akkor szórakozásra egyetlen percem sem marad.
Remélem, a szeretteim megértik, hogy ez a tízhetes, feszített program megvalósítása fontos számomra.
Sajnálom, de mindenképpen így lesz.
Azért az államvizsga után egy hetet a Nagyinál töltök, mint minden évben, együtt főzzük be a lekvárt. Mit tehetek, ha nincs leány unokája. De dédunokája még lehet. Rajtam nem múlik.
Éva, ha akar, velem jöhet. Egyelőre csak a Nagyihoz.
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szia, Julikám!
Azért enni csak kell!
Üres hassal nem tudok írni! (Rosszul leszek a cukortól.)
Pussz: Yolla
pusz
Juli
Nem szerénykedj Yolla!
Qrva jól írsz!
Csak gyúrjad továbbra is ezeket a ,,szerencsétlen" papírmasé figurákat!
Ne is főzz, csak gyúrj!!!! :-))
pusz
Juli
Azért enni csak kell!
Üres hassal nem tudok írni! (Rosszul leszek a cukortól.)
Pussz: Yolla
Kedves Emillio!
Örülök, ha tetszettek a karakterek! Szegények, csak papírmasé figurák, a fantáziám alkotta, gyúrta össze valós személyekből.
Pussz: Yolla
Qrva jól írsz!
Csak gyúrjad továbbra is ezeket a ,,szerencsétlen" papírmasé figurákat!
Ne is főzz, csak gyúrj!!!! :-))
pusz
Juli
Szia Yolla!
Csatlakozom az előttem szólóhoz. Zseniális írás, meglepő fordulatokkal.
Pussz,
Tündér
Mindenkiben együtt él a jó és rossz, a tévedései és jótettei, ezek szerint sikerült érzékeltetnem.
Pussz: Yolla
Kedves Yolla!
Megint nagyot alkottál!
Gratulálok!
Nagyon jók a karakterek!
ment rá az5-ös!
Pussz: emillio
Örülök, ha tetszettek a karakterek! Szegények, csak papírmasé figurák, a fantáziám alkotta, gyúrta össze valós személyekből.
Pussz: Yolla
Csatlakozom az előttem szólóhoz. Zseniális írás, meglepő fordulatokkal.
Pussz,
Tündér
Megint nagyot alkottál!
Gratulálok!
Nagyon jók a karakterek!
ment rá az5-ös!
Pussz: emillio