Hétköznapi városjárás
Látogatók száma: 23
Ami nem éppen hétköznapira sikeredett.
Kezdve azon, hogy szinte ki sem fordultam az utcából, leintett egy jóképű fiatalember. Kár, hogy rendőregyenruha volt rajta, és semmi nem érdekelte velem kapcsolatban csak a forgalmim, a jogosítványom, na meg a személyim. Kicsit pirultam, mert abban bizony benne van a születési évszámom is. A hamvas pír az arcomon nem hatotta meg! A kötelező biztosítás csekkjét kereste.
- Ott van a tok másik oldalán. - rebegtem neki rebbenő pillákkal.
A szívem gyorsabban kezdett dobogni, mert nem emlékeztem, hogy beletettem-e az aktuális csekket. Megkereste, megnézte, majd visszaadta és udvariasan jó utat kívánt. A szemébe mélyedő hálás tekintetem nem érdekelte, máris a következő autó elé ugrott. Én, továbbindultam, csalódva kicsit megkopott női varázsomban.
Közben eleredt az eső! A viharos szél fellegeket hozott a város fölé. Esett hat nagy csepp és vége. Hálás voltam az égnek is, mert esernyő az nem volt velem. A belvárosba érve, feledve az előbbi hamvas nőies mivoltomat, halkan káromkodtam a hosszú sorban álló autók láttán. Én itt nem fogok parkolni, azt érzem már! Két kör után aztán látom az egyik autó elindul, de mire odaérek már beáll egy fekete Passat.
Nem mentem oda reklamálni, emlékezve még, a pár hete engem az anyámba elküldő kopaszra.
A park szélén két hajléktalannak látszó egyed ült. Álmosan figyelték a kínlódásomat. Lehet, az járt a fejükben, a füvesített területen nem kell nekik parkolót keresni. Újra kerültem egyet, majd látom, hogy megint kiindul egy kocsi. De már fordult is be egy fehér autó a sorba.
Bakker, megint lekések! Na most fogom megtépni magam!
Az egyik hajléktalan egyed ekkor felállt és odaállt a elmenő autó helyére. Valamit magyaráz a fehér autó tulajdonosának, mire az továbbáll. Én is odaérek, reménykedve, hogy majd én be tudok állni!
Be tudok! A hajléktalan férfi arrább áll, és gáláns mozdulattal beinvitál a megüresedett helyre!
- Gondútam segítek.....! - hallottam borízű hangját.
Kétszáz forintot adtam neki. Hosszasan köszönte, majd visszaheveredett a fűbe a másik férfi mellé. Elintéztem a dolgomat, majd a boltban vettem egy üveg olcsóbb bort. Amikor odavittem nekik, hosszasan köszönték, majd a másik rám nézett.
- Rozi nem ismersz meg?
Jobban szemügyre vettem, de nem ismertem meg.
- Tibi vagyok! Ott laktunk a tüdőszűrő utcájában. Sokáig jártunk, nem emlékszel?
Döbbenten néztem. Lassan felismertem a vonásaiban azt a bozontos hajú fiatal fiút, akivel évekig jártunk, szétváltunk, majd újra megtaláltuk egymás, majd újra szétváltunk.
Hogyan ismert meg ennyi év után? Harmincöt év.....hiszen akkor még a saját gesztenyebarna hajam lobogott a fejemen! Most meg már évek óta szőke vagyok, az arcomat a ráncok teszik egyedivé.....(de lírai vagyok hehe)
- Hogyan ismertél meg? - tettem fel neki a kérdést.
Elmosolyodott ráncos arca.
- A szemed! Azt én nem felejtem el amíg élek! Éppen úgy csillog mint annak idején!
Meghatódtam. Sokáig beszélgettünk, hogy mi történt vele, hogyan jutott idáig, közben a parkolójegyem is lejárt... szerencsére ellenőr nem jött..
Ők összecihelődtek, mert mint mondták, ha a közterületesek itt kapják őket balhé lesz. Visszaültem az autómba és kiálltam a parkolóból. Sokáig néztem utánuk...
A cikket írta: Babenko
Hozzászólások
időrendi sorrend
Jó cikk, tetszik!Babenko, látod milyen kicsi a világ??
Igazság szerint megrendültem. :(( Egyrészt attól, hogy ez a férfi, aki egykor része volt az életemnek, ilyen helyzetbe került. Másrészt attól amit elmondott magáról.
Megtudnak fakulni az emlékek,de szem ,a lélek tükre ,fénye örök!
nagyon érdekes és megható történetet hoztál
nagyon jó írás
:)
nagyon jó írás
:)