Hideg szívvel
Látogatók száma: 56
Bozontos, ősz szemöldöke alatt villogó, gesztenyebarna szemét le sem veszi az igazgatóról, aki nehezen állja a tekintetét.
Otthon erre azt mondanák, farkasszemet nézünk, gondolja, és majdnem elneveti magát. Ebben az eleven tengerparti francia kisvárosban nincs ember, aki megértené, mit jelent farkasszemet nézni. Jászkunsági gyerekként rejteget még tarsolyában néhány hasonló kifejezést, de monsieur Perignon, a körzeti kórház igazgatója, nem igazán értékelné. Hezitál, hogy elengedje-e egy hónap szabadságra. Tíz év alatt három napnál hosszabb időt nem hiányzott. A sebészeti főosztály vezetőjeként naponta átlag hat órát áll a műtőasztal mellett. Pimasz, öntörvényű, de kiváló sebész, aki hatvankét éve ellenére lekörözi a fiatalokat, tudásban is, állóképességben is. Monsieur Perignon fejében cikáznak az ötletek, mivel indokolja meg, hogy egy helyére minimum két gyakorlott sebészt kell alkalmaznia. Ha elengedi. Elengedje? Látja a szemében, ha marasztalja, akkor végleg elveszti. Végre megszólal, kissé fals hangon:
- Egy hónap, de egy perccel sem több. Jó utat! – nyújtja kezét a magas, nagydarab, dús ősz hajú magyarnak, kinek hatalmas tenyerében elvész a vékony, csenevész keze.
- Au revoir, mon directeuer!
Béni a kollégáktól már elköszönt délben, most csak letusol, felveszi az öltönyét, melynek zakóját csak panyókára veti, s kényelmesen kisétál a kórház főbejáratán. A portás mély meghajlással búcsúzik tőle.
Reggel taxival jött, most pedig hazáig sétál, ráérősen, mint a turisták, sorra véve a rendezett parkokat, hogy gyönyörködhessen a virág kompozíciókban, anélkül, hogy bárki ismerőssel találkozna. A főtéren megáll a kedvenc étterme előtt. Pierre, a főpincér, integet, üres a szokásos asztala, fáradjon be. Miért is ne! Egy szelet hús, saláta, két deci vörösbor, s máris jobban érzi magát. Fizetéskor Pierre, udvariasan kézcsókját küldi madame Madeleine-nek.
Elmegy a kedve a további sétától. A sarkon taxiba ül, és negyedóra múlva kiszáll a narancsszínű kertvárosi villa előtt. A kovácsoltvas kerítés erődítményként védi a hatalmas parkot, melynek mélyén, jóval a villa mögött, kellemes kis szaletli áll. Az szolgál Béni menedékhelyéül, ha éppen besokall Madeleine csacsogásától. Át sem öltözik, éppen csak a cipőjét váltja le, ledobja a zakóját, magához veszi a laptopját és irány a szaletli. Rendszerint itt internetezik, levelezik az otthoniakkal.
Nem, mintha Madeleine tudna magyarul, vagy ellenezné, hogy a gyerekeivel és a rokonaival tartsa a kapcsolatot, inkább Bénit zavarná, ha az asszony rajtakapná, amint a társkereső portálokon kutakodik.
Kétszeresen elváltként, három törvényes és egy törvénytelen gyerek apjaként, egy fillér nélkül, felrúgva egy bimbózó kapcsolatát, 1999-ben nekivágott a világnak, hogy maga mögött hagyjon elvarrott és elvarratlan szálakat, új megélhetést és önbizalmat szerezzen. Meg sem állt Párizsig, mert a francia nyelvtudásában bízva, azt remélte, hogy sebészi állást nem lesz nehéz találnia a tízmilliós városban. Fél év után belátta, jobb lesz, ha vidéki kórházakban kutakodik, s így lelt rá erre a kisvárosi kórházra, amely területi egészségügyi centrumként, közel kétmillió ember kiszolgálását végzi.
Lakást bérelt, takarítónőt alkalmazott, teljesen feleslegesen, mert az első két évben alig járt haza, a kórház volt a lakhelye.
Nehezen fogadták be Bénit a kollégái, hiszen fel sem tételezték róla, hogy a sütőlapát méretű kezével finom, aprólékos munkát igénylő műtétekre is képes. Egyre csak amputációkat kapott, csonttöréseket, s a műtősnők jókat nevettek az alföldies francia kiejtésén, ahogyan az eszközöket kérte, mígnem úgy hozta a sors, hogy az érsebész helyett neki kellett elvégezni egy komplikált műtétet. Attól kezdve a főnöke, ha biztos akart lenni a műtét végeredményében, a rázósabb eseteket egyre csak a magyar sebészre bízta.
Amit keresett, azt maga nem tudta elkölteni, sem ideje, sem kedve nem volt hozzá, így azután a négy gyerekét segítette, kit készpénzzel, kit másként. Ám a volt asszonyairól hallani sem akart. Hibernálta a szívét, amúgy is közeledni érezte a férfi klímaxot, persze, a szex azért nem maradt ki az életéből. Hogyan is van az a mondás, ha vásik a fogad egy szép szelet karajra, attól még nem kell megvenned az egész malacot.
Hét évvel ezelőtt, egyik éjszakai ügyeletén, autóbalesetben megsérült házaspárt hozott a mentő. A férfit már nem lehetett megmenteni, a nőben is alig pislákolt az élet. Béni meglepődött, mintha a fénykorában lévő Annie Girardot lenne az asszony, persze, nem az volt. Az ötórás műtét után abban biztos volt, hogy életben marad a betege, csak azt nem tudta, milyen élet minőségben. Szerencsére csak a műtéti hegek maradtak vissza.
Mint kiderült, Madeleine, az egyik legfelkapottabb ügyvéd friss özvegye, kétszeresen is hálás a sorsnak és Béninek. Részint, hogy visszanyerte a szabadságát, részint, hogy életben maradt. Megtetszett neki ez a nagydarab magyar sebész és addig kedveskedett neki, mígnem több hetes telefoni beszélgetést követően randevúztak, s rá két hónapra Béni hozzá költözött a narancssárga villába.
A nagydarab férfi és válláig érő tizenöt évvel fiatalabb energikus asszony között szereteten, kölcsönös megbecsülésen és tiszteleten alapuló, viharoktól mentes párkapcsolat alakult ki.
Béni továbbra is sokat dolgozott, Madeleine is lekötötte magát a régiség üzletével. Háztartást nem vezettek, étterembe jártak ebédelni és vacsorázni, ha nem volt idejük, akkor otthon beérték néhány szendviccsel, egy jó pohár borral. Hallgatólagos megegyezésük szerint a rezsit közösen fizették, egyebekben anyagiakban nem közösködtek.
Madeleine körül sokáig zsongtak a férfiak, ismerősök és ismeretlenek egyaránt, de az asszony csak nevetett a bókjaikon. Neki már nem tudtak újat mondani, hiszen nézett tükörbe, naponta többször is, és látta, hogy mindannyiszor csinos, ápolt, finoman sminkelt, érzékiséget sugárzó, elégedett, kiegyensúlyozott negyvenes asszony nézett vissza rá. Párjában fanyar humorú, figyelmes, gyengéd férfit ismert meg, aki rendszeresen kényeztette apró figyelmességekkel, ezért eszébe sem jutott, hogy bármiben megrövidítené. Rendjén valónak tartotta, hogy Béni segíti a gyerekeit, hogy rendszeresen kapcsolatot tart velük, azt azonban sajnálta, hogy eddig egyikkel sem találkozott. Igaz, Béni sem utazott haza, Magyarországra, amit kissé furcsállott, de nem tett szóvá. Nem volt gyereke, eddig nem is hiányzott. Az utóbbi időben azon kapta magát, hogy rajta felejti a korabeli asszonyokon a szemét, akik kisgyereket tolnak babakocsiban. Unoka, igen, az hiányzik, majd Béni gyerekeinek a gyerekeit kényezteti. Bizakodik, hogy eljön annak az ideje is. Minden jel arra mutat, hogy Béni és családja között folyamatos és naprakész a kapcsolat, hiszen minden második-harmadik napon párja órákat tölt a laptopja előtt, levelezéssel múlatva az időt.
Béni nem tudja, csak sejti az asszony szándékát, mégsem szól semmit, hogy lehűtse reményeit. Kedveli Madeleine-t, de nem szerelmes belé. Egy év múlva nyugdíjba mehet, el is megy és hazaköltözik. Véglegesen. Egyik gyerekére sem akar rátelepedni, egyedül sem szeretne maradni, Madeleine-nel pedig nem tudja elképzelni az otthoni életét, ezért nem maradt más választása, mintsem időben elkezdje keresni azt a korban és egzisztenciában hozzá illő magyar nőt, akivel életének utolsó szakaszát megoszthatná. Háromszor épített házat, három család anyagi hátterét biztosította, ám mindannyiszor egy bőrönddel távozott, otthagyva feleségnek, gyereknek mindent. Többször nem követi ezt a hibát. Asszonyt többé szerelemmel nem szeret, bezárta a szívét tíz évvel ezelőtt és eldobta a kulcsát. Jó messzire, nehogy megtalálja valaki. Madeleine, szegény, azt hiszi, megtalálta. Majd egyszer megmondja neki, hogy téved.
A szaletli alá bekúszik a lágy szellő, éppen megmozdítva a rajta kúszó növény leveleit. Ez a nyári zápor előjele. Talán még van annyi ideje, hogy megnézze a tervezetet. Két hetet tölt otthon, egyet a gyerekeivel, egy hetet pedig arra szán, hogy megismerkedjen személyesen is azzal a három magyar nővel, akikkel fél éve élénk levelezésben áll. Visszatérését követően elviszi Madeleine-t Amerikába, már arra is kész az útiterv és a repülőjegyeket is megvette. Még nem árulja el az asszonynak, legyen igazi meglepetés.
Magyarországra kocsival megy, könnyebb lesz így közlekedni. Mindegyik gyermeke másutt él. Vanda Sopronban gyermekorvos, a férje pedig ügyvéd. Tibor Szombathelyen tanár, a felesége könyvelő. Most várják az első babát. Erika Pécsett jár egyetemre és éli a szinglik boldog életét. Danika, a kakukktojás, most érettségizett, Szegedre felvételizett az egyetemre, gyógyszerész akar lenni. Ami a potenciális barátnőket illeti, valamennyien a fővárosban élnek. Szó sincs véletlenről, tudatosan Budapesten akar letelepedni. Tiszafüred-Tiszaszőlősön az öccsével megörökölték a szülői házat, hatszázas telekkel, időnként majd lejár horgászgatni.
A zápor egyenletesen dobol a szaletli cserépfedésén. Ideje befejezni a ténykedését, Madeleine hamarosan hazaér. Elviszi vacsorázni és úgy tíz óra körül pedig elindul. Szegény asszony úgy tudja, hogy a gyerekeivel tölti a két hetet. Mégsem mondhatja el neki, hogy a tervezett új életét megalapozni készül.
A földszinti nappaliban villog a telefon. Meghallgatja az üzenetet. Monsieur Perignon ideges hangon utasítja, bárhol van, amint meghallgatja az üzenetet, azonnal forduljon vissza és menjen be a kórházba. Haladéktalanul.
Béni ritkán veszti el a fejét, most mégis dühbe gurul, és hatalmas öklével rácsap az üvegasztalra, amely szétrobban, s milliom darabja szétgurul a perzsaszőnyegen. Mobilon megpróbálja elérni Madeleine-t, de nem veszi fel. Biztos valamelyik lámpánál áll a dugóban és nem hallja a telefon csörgését.
Monsieur Perignon szájából hallani a szót, haladéktalanul, egyáltalán nem jelent jót. Jobb, ha nem tudja előre, miért kell visszamenni a szabadságáról, haladéktalanul, bárhol legyen is.
Legjobb lesz, ha Madeleine-nek ír néhány sort: Édesem, visszamentem a kórházba, igyekszem vissza. Csók: B.
A délutáni csúcsban lassan halad. Kiteszi az orvosi vészjelzőt, bekapcsolja a szirénát és szabad utat engednek neki. Magasra hág az adrenalin szintje, mintha személyes tétje lenne a száguldásának. Nem érti a dolgot, hiszen több százszor hívták már be akár éjjel is egy nehezebb műtéthez, ez sem lesz más.
A portás kinn várja a bejárat előtt, integet neki, hagyja a kocsit, majd ő leparkol vele. Köszönetet int és hatalmas léptekkel, kettesével szedi a lépcsőket az első emeletre. Az igazgató szobája nyitva. Amint meglátja Bénit, monsieur Perignon felpattan, elé siet, kezében egy pohár vízzel és egy szem gyógyszerrel:
- Mon cher ami, ezt most, kérem, vegye be.
A nagydarab sebész meglepődik, mint kit elbűvölt egy kígyó, automatikusan szájába dobja a gyógyszert, issza rá a vizet, miközben arra gondol, hogy képes a mon directeur reggelig dolgoztatni a műtőben, hogy ad neki egy kis serkentőt.
Az igazgató megfogja a karját, s mint egy nagybeteget elvezeti a kettes műtőbe.
A műtőasztal körül ott áll a teljes személyzet, két sebész, két műtősnő, az altató orvos, két nővér, maszkban, beöltözve.
A beteg letakarva. A lélegeztető nem működik. A monitoron vízszintes csíkok futnak.
A rangidős sebész felhajtja a halott fejéről a lepedőt.
- Madeleine…- Béniből felszakad az oroszlánüvöltéshez hasonló zokogás.
Monsieur Perignon tehetetlenül suttogja:
- Elütötte egy ámokfutó autós, amikor beszállt a kocsijába… már nem tehettünk semmit…. már nem tehettünk…
De ezt meg sem hallja a nagydarab magyar sebész, csak zokogva öleli asszonya merevedő testét. Meghalt Madeleine, meghalt vele a szerelem is. Már hiába mondja neki, megtaláltad az eldobott kulcsot…
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
A férfiak között sokan vannak, akik nem bírják a legkisebb otthoni feszültséget sem, inkább elmenekülnek egy újabb kapcsolatba, hogy abból is meneküljenek tovább...és végül félnek szerelmesek lenni, mert azt mindig a csalódás követi...
Náluk ez a pavlovi reflex.
Sajnálatra méltó emberek, általában a nagy tudású, a szakmájukat kiválóan végzők közül kerülnek ki.
Láttam már ilyen eseteket, sajnos.
Pussz: Yolla
Már csak sajnálni tudtam a férfit, mert ennél nagyobb lelki fájdalom, ami, ha büntetés, nem kell... és ezt nem érdemelte meg.
Olyan szomorú, hogy így végződik a történet...
Olyan szomorú, amikor nem mondjuk el valakinek, hogy mennyire szeretjük, és a végén már késő és soha többé nincs rá lehetőségünk.
Ez a történeted Yolla, megváltoztathatja az emberek gondolkodását és életét.
Nagyon tetszett, remek írás!
Pussz,
Tündér
Míg olvastam, próbáltam megfogalmazni valamit, de a végére elakadt a szavam. Nekifutok megint.. :)
Kedves Yolla!
Filmként láttam magam előtt a történetet, mert egyszerűen szólva remekül lett megírva minden egyes mondata. A vége kicsit rövidre sikeredett - vagy csak annyira élveztem, hogy sajnálom, hogy nem olvashattam tovább -, ennek ellenére tényleg ritka szép és igaz történet, engem meg is ihletett kicsit.
Köszönjük!
Üdv ~ Reenzy.
Örülök, hogy tetszett az írásom.
Üdv: Yolla
Kedves Yolla!
Filmként láttam magam előtt a történetet, mert egyszerűen szólva remekül lett megírva minden egyes mondata. A vége kicsit rövidre sikeredett - vagy csak annyira élveztem, hogy sajnálom, hogy nem olvashattam tovább -, ennek ellenére tényleg ritka szép és igaz történet, engem meg is ihletett kicsit.
Köszönjük!
Üdv ~ Reenzy.