Huszonnegyedik döbbenet
Látogatók száma: 54
A kádári lakáspolitika megbosszulta magát.
Soha nem volt olyan évszak azelőtt, amely olyan nagy várakozással telt volna, mint az első tanév megkezdését megelőző nyár. Beköltöztünk új otthonunkba, és a kezdeti nehézségek ellenére szépen berendezkedtünk. Hetekig egy gumimatrac szolgált fekhelyül a bútorozatlan szobában. A tapétát lecseréltük, majd a padlószőnyeg is sorra került. Addig nem rendeltük meg a bútorokat, amíg a burkolatok garanciális javítását el nem végezte a kivitelező. Hiba akadt bőségesen. A lakásból csak a párhuzamosok, és a merőlegesek hiányoztak. A csaptelepek sem teljesítették feladatukat rendeltetés szerinti használatuk közben. Víz ugyan folyt belőlük, de a nyomásfokozók hiányosságai miatt, nem túl meggyőző módon. A zuhanyozás nem tűnt megfelelő megoldásnak, és az ülőfürdő is aggályosnak bizonyult. Mire a kád megtelt annyi vízzel, hogy legalább beleülni már érdemes volt, el is ment a kedvünk a pancsolástól. Javarészt még a régi lakásban laktunk, csak időnként mentünk át Csepelre álmodozni, egy-egy éjszakát a friss festékszagú lakásban tölteni. A kádári lakáspolitika megbosszulta magát. Nem csak minőségileg gyenge lakások épültek, de a cél, hogy minél több bérlakás átadásra kerüljön a fiatalok otthonteremtő programja keretében, csak úgy volt teljesíthető, ha a lakások mérete éppen hogy elérte a lakhatósági szint minimumát. Az egymásba ütköző ajtók, az egyszemélyes konyha szűkös mozgástere ellenére is boldogan vettük birtokunkba első, önálló lakásunkat. Ami akkor nem tűnt fel, később, igencsak szembeötlőnek bizonyult. A lakótelep tízemeletes tornyai között játszótereket építettek, az akkor legkorszerűbbnek tartott technológiával. A beton itt is mindent uralt. A hintáról leeső gyerekek súlyos sérüléseket szenvedtek a betonra való érkezéskor. A homokozók betonkávái szintén komoly baleseti forrásnak tűntek. A lakótelep gyerekzsivajjal telt meg, ahogy megérkeztek az első lakók, vagy akik már korábban birtokon belülre kerültek, visszatértek jól megérdemelt nyaralásukból. A következő években sok gyerek született, és az anyukák is egyre többen maradtak otthon, főállású anyaként gondoskodva szülötteikről. Csak idős embereket nem lehetett látni sehol. A nagymamák, a nagyszülők nem jöttek el, magukra maradtak otthonaikban, a gyerekek elköltözése után. A szűk lakótér nem engedte meg a generációk együttélését. Nem kizárólag a nagymamák maradtak gondoskodás nélkül, de az újdonsült szülőknek is nélkülözni kellett a nagyszülők segítségét. Csak évekkel később lehetett tapasztalni változást, amikor letelt a gyes, és nem volt kire hagyni a gyerekeket, mert a bölcsődék kapacitása kicsinek tűnt. Megszaporodott a válások száma is, és ezzel egyidejűleg a gyermeküket egyedül nevelő anyák száma is megnőtt. A felszabadult helyekre – az apák elköltözése után -, beköltözhettek a megoldást jelentő nagymamák, nagypapák.
Horváth János
Budapest, 2012. július
A cikket írta: Janó
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Maresz!
Én is megértelek, és magam is a kisemberek közé tartozom, sose tartoztam máshová. Annak ellenére, hogy a körülöttem munkálkodó elvtársak nem mindegyike volt számomra etalon, sem erkölcsileg, sem szakmailag, sem emberileg, soha nem ítéltem el azokat, akik tették a dolgukat, hittek egy szebb világban, ahol biztonságban érezték magukat, és nem okozott gondot a napi megélhetés, vagy a gyermekeik jövőjének a biztosítása. Hiszen, ma is ez a legfontosabb, amit szeretnénk elérni, nem többet, én legalábbis nem. Fél éve munkanélküli lettem, és nem találok megfelelő munkát magamnak, pedig már régen "lejjebb" adtam, bármi megfelel, amivel enyhíteni tudom nehéz anyagi helyzetünket. Értékesítéssel próbálkozom, az utcán dolgozom nap mint nap. Látom azt a világot, amelyben élünk. A nyomort, és a luxust egyaránt. Azt is látom, hogy a legtöbb esetben az anyagi színvonal nincs feltétlenül összefüggésben az emberséggel, a tisztességgel. Sőt, az iskolai végzettséggel sem. Nem lenne helyes így különbséget tenni az emberek között, semmilyen értelemben nem tartom okos dolognak. Mint ahogy azt sem, hogy bármilyen módon megkülönböztessük egymást.
Tisztelettel,
Janó
Tudod, Én azt is kipróbáltam, (némi szégyenkezzéssel), hogy milyen a mindennapi ember után éjszaka az árúházi, "nagytakarítás" nos nem egy leányálom!
Nem erre számítottam, "magamból idultam ki! Hiba volt!
Valóban nem helyes,a "különbség tevés".
Mi kicsik, sajnos kivagyunk téve, mindenféle, "akárminek" bár szinte bármilyen munkát elvállalnánk, ha volna!
Maresz
Ez ellentétes az előző résszel, itt szépen egymásba kapcsolva építkezett az írásában, és jutott el a saját örömétől, a migrációs problémák kifejtéséig.
Amiről ír, az pedig nagyon így volt, igazolhatom Önt. Hogy mi célból, azon sokat el lehetne polemizálni. Talán nem véletlen volt a politikai szándék.
Bokor
Sz.ia Janó!
Én nagyon megértelek, csak .... tudod az igazi, valóban igazi kisemberek, ezt nem így élték meg.
Akkor, volt munka, volt kilátás,(bár tudom,. most annak isszuk a levét),
de akkor ez az igazi "kicsiknek" sokat segített). Nem lehet mindenki értelmiségi, (hiszen valakiknek el kell tartani az országot)
De talán nem kellene leírni, azokat, akkik, valóban"(kétkezi munkával) próbáltak meg boldogúlni.
Neharagudj, nem bántás, c sak tudod sokan vagyunk akinek, vagy lehetősége, vagy tehetsége, vagy szorgalma nem volt, én is bele tartozom az itt felsorrolt kategóriákba. Valamelyikbe!
Itt jön az, mindenki a saját sorsának kovácsa, csak v an aki ezt későn veszi észre.
Én is megértelek, és magam is a kisemberek közé tartozom, sose tartoztam máshová. Annak ellenére, hogy a körülöttem munkálkodó elvtársak nem mindegyike volt számomra etalon, sem erkölcsileg, sem szakmailag, sem emberileg, soha nem ítéltem el azokat, akik tették a dolgukat, hittek egy szebb világban, ahol biztonságban érezték magukat, és nem okozott gondot a napi megélhetés, vagy a gyermekeik jövőjének a biztosítása. Hiszen, ma is ez a legfontosabb, amit szeretnénk elérni, nem többet, én legalábbis nem. Fél éve munkanélküli lettem, és nem találok megfelelő munkát magamnak, pedig már régen "lejjebb" adtam, bármi megfelel, amivel enyhíteni tudom nehéz anyagi helyzetünket. Értékesítéssel próbálkozom, az utcán dolgozom nap mint nap. Látom azt a világot, amelyben élünk. A nyomort, és a luxust egyaránt. Azt is látom, hogy a legtöbb esetben az anyagi színvonal nincs feltétlenül összefüggésben az emberséggel, a tisztességgel. Sőt, az iskolai végzettséggel sem. Nem lenne helyes így különbséget tenni az emberek között, semmilyen értelemben nem tartom okos dolognak. Mint ahogy azt sem, hogy bármilyen módon megkülönböztessük egymást.
Tisztelettel,
Janó
Szia Maresz!
Az én apám az érettségi évében halt meg. Továbbtanulásra nem gondolhattam, szakmunkás tanulónak mentem, és mindenképpen dolgozni akartam, pénzt keresni. Mindig büszke voltam arra, hogy a magam erejéből boldogultam, soha nem gondoltam karrierre sem szakmai, sem politikai úton. Így párttag sem lettem, és az egyetem elvégzése után a munkahelyemtől is megváltam, más területen próbáltam ki magamat. Ha a kádár-rendszer a mostani alternatívája, akkor én is inkább azt választanám, de aki belekóstolt a szabadságba, annak egyik diktatúra sem jelent megváltást, legfeljebb egyik-másik kényelmes, az állam ellenőrzése, és gondoskodása miatt. Ki tudja? Ízlések, és pofonok...
Üdv,
Janó
Én nagyon megértelek, csak .... tudod az igazi, valóban igazi kisemberek, ezt nem így élték meg.
Akkor, volt munka, volt kilátás,(bár tudom,. most annak isszuk a levét),
de akkor ez az igazi "kicsiknek" sokat segített). Nem lehet mindenki értelmiségi, (hiszen valakiknek el kell tartani az országot)
De talán nem kellene leírni, azokat, akkik, valóban"(kétkezi munkával) próbáltak meg boldogúlni.
Neharagudj, nem bántás, c sak tudod sokan vagyunk akinek, vagy lehetősége, vagy tehetsége, vagy szorgalma nem volt, én is bele tartozom az itt felsorrolt kategóriákba. Valamelyikbe!
Itt jön az, mindenki a saját sorsának kovácsa, csak v an aki ezt későn veszi észre.
Kedves János!
Ez az írásod is bepillantást engedett egy másik élethelyzetbe, ugyanakkor emlékeket hozott a felszínre bennem is, amit már magam több cikkemben megörökítettem. Ebben a korban mindannyiunknak jutott jó és rossz egyaránt. Hát nem volt könnyű elindulni az életbe... Gyakran a szülők segítségére szorultunk, melyet a későbbiekben mindenki a maga helyzetéhez, körülményeihez mérten igyekezett viszonozni...
Éva
Nem másik élethelyzet, ugyanazt éltük meg, csak másképpen fogtuk fel.
Janó
Sziasztok!
No akkor, én kettőtök után, a harmadik variáció vagyok.
Igaz fizikai szülők gyereke vagyok, de a szülők, nem voltak pátban, földművesként próbáltak boldogulni, a középiskolába menet, Hajdú bihariként, Szekszárdra vettek voln a fel, apám persze nem engedett, "féltett".
két ev mulva meghalt. Édesanyám, (akkor már válófélben lévén), albérletbe vitt bennünket. a legnagyobb jogán, elmentem dolgozni, hogy a két kissebb tanúlhasson legalább. Ma sem bánom, csak azt, hogy az estin elkezdett iskolát nem fejeztem be.
Maradtam, mindig melós, kissebb nagyobb tanfolyamokkal, ami kellett a munkámhoz, de a tesóim befejezhették az iskolát. A férjemmel albérletben kezdtünk, éveket vártunk az első lakásunkra, pár éve beleszaladtunk, egy "jelzálog hitelbe" lakás csere. Közben munkahely hol, volt , hol nem. Jelenleg még vagyunk, hiába átkozzuk a "Kádár renszert" de akkor munka legalább volt, és azt büntették aki nem dolgozott, most pedig azt" büntetik" akinek még van munka helye, és egyre inkább elhagyjuk azokat akik segítségre szorúlnak. munka pedig a fasorba!
Az én apám az érettségi évében halt meg. Továbbtanulásra nem gondolhattam, szakmunkás tanulónak mentem, és mindenképpen dolgozni akartam, pénzt keresni. Mindig büszke voltam arra, hogy a magam erejéből boldogultam, soha nem gondoltam karrierre sem szakmai, sem politikai úton. Így párttag sem lettem, és az egyetem elvégzése után a munkahelyemtől is megváltam, más területen próbáltam ki magamat. Ha a kádár-rendszer a mostani alternatívája, akkor én is inkább azt választanám, de aki belekóstolt a szabadságba, annak egyik diktatúra sem jelent megváltást, legfeljebb egyik-másik kényelmes, az állam ellenőrzése, és gondoskodása miatt. Ki tudja? Ízlések, és pofonok...
Üdv,
Janó
Ez az írásod is bepillantást engedett egy másik élethelyzetbe, ugyanakkor emlékeket hozott a felszínre bennem is, amit már magam több cikkemben megörökítettem. Ebben a korban mindannyiunknak jutott jó és rossz egyaránt. Hát nem volt könnyű elindulni az életbe... Gyakran a szülők segítségére szorultunk, melyet a későbbiekben mindenki a maga helyzetéhez, körülményeihez mérten igyekezett viszonozni...
Éva
No akkor, én kettőtök után, a harmadik variáció vagyok.
Igaz fizikai szülők gyereke vagyok, de a szülők, nem voltak pátban, földművesként próbáltak boldogulni, a középiskolába menet, Hajdú bihariként, Szekszárdra vettek voln a fel, apám persze nem engedett, "féltett".
két ev mulva meghalt. Édesanyám, (akkor már válófélben lévén), albérletbe vitt bennünket. a legnagyobb jogán, elmentem dolgozni, hogy a két kissebb tanúlhasson legalább. Ma sem bánom, csak azt, hogy az estin elkezdett iskolát nem fejeztem be.
Maradtam, mindig melós, kissebb nagyobb tanfolyamokkal, ami kellett a munkámhoz, de a tesóim befejezhették az iskolát. A férjemmel albérletben kezdtünk, éveket vártunk az első lakásunkra, pár éve beleszaladtunk, egy "jelzálog hitelbe" lakás csere. Közben munkahely hol, volt , hol nem. Jelenleg még vagyunk, hiába átkozzuk a "Kádár renszert" de akkor munka legalább volt, és azt büntették aki nem dolgozott, most pedig azt" büntetik" akinek még van munka helye, és egyre inkább elhagyjuk azokat akik segítségre szorúlnak. munka pedig a fasorba!
Szia, Janó!
Nekem nem járt bérlakás, mert nem voltam fizikai dolgozó, annyit meg nem kerestem, hogy öröklakást tudjak venni.
Végül kaptam tizenhárom évi albérlet után egy végtelenül lerobbant tetőtéri szükséglakást, amiért tízszeres bérleti díjat kellett fizetnem, és olajkályhával lehetett fűteni.
Akkor izmosodott meg a lábam, mert nem volt lift, és marmonkannában gyalog hordtam fel az olajat.
Üdv: Yolla
Igen, ez nálunk is gondot jelentett. Nem csak a fűtés - olajkályhával fűtöttünk -, hanem a származás. Én fizikainak számítottam, a feleségem pedig értelmiségi család szülötte volt, az apja bíró, a legfelsőbb bíróság elnök-helyettese volt. Protekció nincs, munkásőr nem lettem, így a pontszámaim alapján sok-sok évet vártunk. Nehezen tudtam feldolgozni azt az igazságtalanságot, hogy a feleségemet tiszta kitűnő bizonyítvánnyal, kitűnő érettségivel alig akarták felvenni az ELTE-re. Én pedig, szakmunkásként, érettségivel, fizikai származásommal, egy év előkészítő után nappali tagozatra nyertem felvételt a BME gépészkarára.
Üdv,
Janó
Igen, ez nálunk is gondot jelentett. Nem csak a fűtés - olajkályhával fűtöttünk -, hanem a származás. Én fizikainak számítottam, a feleségem pedig értelmiségi család szülötte volt, az apja bíró, a legfelsőbb bíróság elnök-helyettese volt. Protekció nincs, munkásőr nem lettem, így a pontszámaim alapján sok-sok évet vártunk. Nehezen tudtam feldolgozni azt az igazságtalanságot, hogy a feleségemet tiszta kitűnő bizonyítvánnyal, kitűnő érettségivel alig akarták felvenni az ELTE-re. Én pedig, szakmunkásként, érettségivel, fizikai származásommal, egy év előkészítő után nappali tagozatra nyertem felvételt a BME gépészkarára.
Üdv,
Janó
Nekem nem járt bérlakás, mert nem voltam fizikai dolgozó, annyit meg nem kerestem, hogy öröklakást tudjak venni.
Végül kaptam tizenhárom évi albérlet után egy végtelenül lerobbant tetőtéri szükséglakást, amiért tízszeres bérleti díjat kellett fizetnem, és olajkályhával lehetett fűteni.
Akkor izmosodott meg a lábam, mert nem volt lift, és marmonkannában gyalog hordtam fel az olajat.
Üdv: Yolla