Idegen nyelvek
Látogatók száma: 41
Sokan vannak, sőt egyre többen akik tanulnak idegen nyelveket. Minap hallottam, hogy egyre többen tanulnak kínaiul is. Meg akarunk érteni más népeket, nemzeteket. Helyes dolog, hiszen kommunikálnunk kell a világgal.
Felmerül a kérdés, mi van a hazánkban élő magyarokkal, akik valamiért nem tudnak, vagy éppen másként tudnak kommunikálni még saját hazájukban is. Őket miért nem sietünk ugyan ennyire megérteni?
Óvodás gyerekek tanulják a világ másik legnehezebb nyelvét a kínait.
Nyugati iskolákban viszont alap, hogy Braille írást tanuljanak, vagy jelbeszédet. Azért, hogy csoporttársaikat megértsék, segítsék. Van olyan, aki a nagyszülője miatt, mert az épp siket, vagy vak, s másképpen nem tud beszélni vele.
Egymást nem értjük, még akkor sem, ha egy nyelven beszélünk, s a nem beszélőkről még nem ejtettünk szót.
Az ide tévedt, vagy látogatóknak akarunk segíteni, de vajon az itt élő sérülteknek tudunk-e?
Kevésbé. Talán ennek oka elszigeteltségük, "kitaszítottságuk" is. Beteg vagy sérült ember minden társadalomban születhet, sőt születik is. Őket kivonni, elvinni a mindennapokból nagyon helytelen és téves dolog.
Nem szégyellni kell, és nem is szánni, hanem megérteni, és segíteni.
Sajnos hallás- és látássérültként van szerencsém megtapasztalni a dolgok rossz, és felém tehetetlen oldalát.
A vakot vagy gyengén látót nem úgy kell segíteni, hogy taszigáljuk, tuszkoljuk, hanem a karunkat nyújtjuk felé, s engedjük Ő abba kapaszkodva haladjon velünk. Nem kell sietni, de nagyon lelassítani sem. A lépcsőnél szólhatunk, hogy lefele, vagy felfele emelkedő, avagy süllyedő fok jön. Ne feledjük el, nem béna, csak nem, vagy rosszul lát.
Amikor utunk elválik, álljunk meg vele egy percre, és köszönjünk el, jelezve, hogy innen egyedül megy, és ne keresse segítő kezünk.
A siketekkel, vagy gyengén hallókkal sem kell lökötten beszélni, viselkedni. Ne próbáljunk jelbeszéddel beszélgetni, ha nem ismerjük a jelrendszert, jelnyelvet, mert sokszor félreérthető és obszcén dolgokat mutogathatunk véletlenül is. Mást jelentenek a jelek, és mást a hadonászás. Figyeljünk arra, hogy akivel kommunikálni szeretnénk, az velünk szemben álljon, ránk figyeljen, és kicsit a szavakat a szánkkal jobban formálva beszéljünk. A siket figyel, és szájról olvas. Ne hadarjunk, és ne takarjuk el az arcunkat.
Talán egyszer megérjük, hogy a társadalom is felnő oda, hogy elismeri ezen emberek értékét, s nem kell a társadalomban külön világban élniük. Van jó is abban, hogy van egy intézet, amely segíti és támogatja, őket, de a társadalomban csak azzal együtt tudnak élni, és beilleszkedni.
A családoknak is együtt kell élni a sérülttel, mert nem selejt, sőt sok esetben magasan iskolázottak, tehetségesek. Az értékrendjük és szeretet érzetük, éhségük sokkal kifinomultabb, magasabb rendű. Az érték számukra nem a pénz, a hatalom, hanem a barátság, az ismeret, a tudás, amit elérhetnek.
Színek és hangok nélküli világban is örülnek, boldogok. Ők nem látják, vagy hallják a dolgokat, hanem igazi belső lényükkel érzik.
Voltam Budapesten a Művészetek Palotájában, és annak környékén egy zenei találkozón, majd Miskolcon a Művészetek Házában egy hangversenyen, ahol afrikai siketek adtak elő táncjátékot. Ütős hangszereken játszottak, táncoltak.
Fantasztikus volt, mert volt olyan zenész, aki egyáltalán semmit, de semmit nem hallott, csak a gyomrában érezte a dobot. Eszméletlen koncertek, s csodálatos érzés.
Volt egy vak ismerősöm, aki megtanított sminkelni vakon. Mindig azt mondta nem az az érdekes, hogy sminkelsz, hanem az amit érzel. Amikor becsukod a szemed, tapogasd meg a szemed, az arcod, az ajkad, s tudni fogod hova kell kenni a festéket. A mennyit pedig érezned kell, technikailag, de ne várd azonnal a sikert, mert mindenhez idő kell. Mikor megszokod, akkor jó. Azért nem árt, ha egy látó rád néz, mielőtt elhagyod a lakást. A színeknek is van tapintásuk, melyeket meg kell, és lehet szokni, ami alapján tájékozódik az ember. A ruha kelmének is van esése, tapintása, s tudod melyik milyen. Nem könnyű megszokni, de meg lehet.
A körülvevő világ, érzetek és érzések egyvelege, csak meg kell tanulni eligazodni benne. Semmi sem félelmetesebb, mint az emberi butaság, közöny és közömbösség.
A kórokat, a kínokat, a bajokat az ember legyőzi, de tehetetlen az előítéletekkel szemben, és a megbélyegzéssel szemben.
Tanuljunk nyelveket, de a szeretteinket soha ne rekesszük ki, és el magunktól.
Embertársainkkal is legyünk megértőek, s beleérzőek. A gyereknek meg van engedve a kíváncsi bámulás, mert ők még rácsodálkoznak a világra, de mi felnőttek legyünk diszkrétek. A sérült ember mellé érve halkan és óvatosan kérdezzük meg segíthetünk-e, s nem kell egy busznyi tömeg kíváncsi tekintete ahhoz, hogy tettünk elismerést váltson ki.
Egyszer talán felnövünk egymáshoz, s a társadalom is hozzánk, s mi valóban részesei lehetünk a világnak.
A cikket írta: Divi Éva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szia Éva!
Ez igen. Van üzenete a cikknek. Sokat tehetünk (tehetnénk) egymásért.
Nekem is van nem látó ismerősöm. Tényleg érzi a színek rezgését.
Szép napot!
Inga
Köszi, hogy itt voltál. Igen, és mennyit tanulta, míg megérezte. Ezeket ők természetesnek veszik, de útjuk során tanulják ők is. Üdv Éva.
Ez igen. Van üzenete a cikknek. Sokat tehetünk (tehetnénk) egymásért.
Nekem is van nem látó ismerősöm. Tényleg érzi a színek rezgését.
Szép napot!
Inga
Oké Éva!
Akkor harcolok! (Bár szerintem szarul fogok kinézni 120 évesen)
Pusz
Juli :))
(alias: Dzsingisz kán)
Nem az a lényeg, hogyan fogunk kinézni,akkor már nem fogunk ezzel foglalkozni, igazi klassz csajok leszünk, Mert már a ráncainktól a sminkünk sem fog látszani, de mi jól érezzük magunkat, s ez lesz a lényeg!! Üdv Éva.
Juli !
Ne légy ilyen meg kell érni a nagykorúságot, akárhogyan is, hogy lássuk, jobb lesz-e a jövő! Kitartás, ha én harcolok, tessék ide állni, küzdeni, és megélni Velem együtt!! Majd mutogatom a szavakat figyelj!!! Üdv Éva.
Akkor harcolok! (Bár szerintem szarul fogok kinézni 120 évesen)
Pusz
Juli :))
(alias: Dzsingisz kán)
Szia Évike!
Nehéz kérdés!
Akkor, amikor még a családtagok sem tolerálják maguk között a másságot, addig hiába próbálom érteni és érezni egy másik ember "más" világát. Eklatáns példa lenne a saját esetem, de mint mindig, arról a legnehezebb beszélni.
Felvállaljuk egy életen át, de nem mindegy hogyan. Segítség nélkül szinte kiszolgáltatott helyzetbe kerül nem csak az egyén, de a család is.
Mondhatom, minden szempontból egyedül áll az az ember mindenki mással szemben, és joggal érzi magát sértettnek, mert nem érezte azt a fajta segítséget, amivel el tudott volna indulni valamilyen irányba.
Akiknek ez lett volna az elsődleges dolguk sem álltak a helyzet magaslatán.
Egy szárnyát bontogató fiatalkorú gyermek céltáblájává válik minden arra fogékony embernek, ha nincs mellette egy jobb érzésű valaki.
A kudarcok sorozata juttatja el nem egy esetben egyébként értelmes, talán kissé félszeg emberpalántát olyan mélypontra, ahonnan saját erejéből már képtelen felállni.
Az akadályok halmozottan hátráltatják a fejlődését családon belül is, mert hiszen egyedülálló anya mit is tud tenni számára egészséges gyermekével, ha a társadalom némi kivetni valót talált benne. Győzködik még egy darabig, legtöbbször értetlenül áll az elutasítások előtt, majd végképp feladja és megpróbálja erején felül szinten tartani az ilyen gyermeket több, kevesebb sikerrel. Hiszen egyben családfenntartó is.
Az idő előrehaladtával rádöbben, hogy az igyekezete hiábavaló. Nem tud már mit kezdeni az időközben felnőtté váló gyermekével, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem találják meg egymással a hangot. Felőrlődnek mindketten a kilátástalan mindennapokban. Szép lassan leamortizálódik egy ilyen család.
Az anya, ha még képesnek érzi magát megpróbál tenni valamit ellene, de minden igyekezete kudarcot vall, mert éleslátása megakadályozza saját boldogsága kialakulásában is. Hiszen ha egy vér szerinti szülőtől sem kaphatta meg az a gyermek a szeretetet, nem várható el attól, mégoly kellemes kapcsolatot alakít is ki, hogy elfogadja, szeresse azt, aki számára mégis csak egy idegen. Ehhez nagyfokú empátiára, toleranciára, önzetlenségre lenne szükség, ami valljuk be, kevés emberben található meg egyforma mértékben.
Puszi,
Éva
A családon belül nehéz ám a tolerancia, pedig az alapok ott vannak, vagyis kellene legyenek, de sajnos ott sok egyéni kis apró tüske zavart okoz, s ilyenkor borul minden. Nehéz dolog, de meg kell tanulnunk tolerálni, mert a kifele történő dolgok ott bent a családban történnek meg. Kitartás és eljön az idő, mikor lenyugszanak a kedélyek és jobb lesz. Ebben bízom . Üdv Éva.
Szia Éva!
Hát igen! A szemlélet váltásra nagy szükség lenne az anyagiak mellett, hogy a sérült emberek is teljes jogú EMBERNEK érezhessék magukat. És mindegy, hogy siketek vagy nagyothallók, vakok, vagy mozgáskorlátozottak.
Ha a pesti vak barátomat meglátogattam, mindig elcsodálkoztam, amikor olyan dolgokat ,,látott" amit én nem. A többi érzékszerve (hallása is) sokkal kifinomultabb volt mint az enyém. ,,Meglátta", ha ráültem a díszpárnájára.
-Más hangja volt az leülésednek, mintha csak a heverőre ültél volna. - mondta. :-)
Több alkalommal volt szerencsém rövidebb-hosszabb időt tölteni Finnországban. Egy ottani barátom tolókocsis volt. Fiatalon beleugrott egy medencébe és eltörött a gerince. Huszonvalahány évvel ezelőtt ott már ez, nem jelentett problémát. Mozgáskorlátozottaknak külön emeletes házakat építettek (LIFTTEL!). Olyan lakásban lakott, ahol teljes mértékben el tudta látni magát. A garzonjában minden úgy volt kialakítva, hogy sütött, főzött, az állítható ágyába is egyedül tudott beszállni. A liftes épület alagsorában úszómedence volt, ahová kocsival is le tudott menni és naponta úszhatott. Minden étterembe be lehetett menni tolókocsival és minden asztal mellé le lehetett ülni vele. Barátom ugyanolyan életet élt, mint a többi hasonló korú.
Én csak ámultam-bámultam, hogy így is lehet?
Igaz, hogy mostanában nálunk is akadálymentesítik a középületeket. Ám nagyon sok tolókocsis él még mindig az emeleteken. Csak néha tudnak lejutni az utcára, ha a sok lépcsőn az ismerősök, barátok lecipelik.
Igazad van Éva. Fel kellene nőni a társadalomnak és nekünk is egymáshoz.
Félek azonban, hogy én már nem érem meg ezt a nagykorúságot...
pusz
Juli
Ne légy ilyen meg kell érni a nagykorúságot, akárhogyan is, hogy lássuk, jobb lesz-e a jövő! Kitartás, ha én harcolok, tessék ide állni, küzdeni, és megélni Velem együtt!! Majd mutogatom a szavakat figyelj!!! Üdv Éva.
Nehéz kérdés!
Akkor, amikor még a családtagok sem tolerálják maguk között a másságot, addig hiába próbálom érteni és érezni egy másik ember "más" világát. Eklatáns példa lenne a saját esetem, de mint mindig, arról a legnehezebb beszélni.
Felvállaljuk egy életen át, de nem mindegy hogyan. Segítség nélkül szinte kiszolgáltatott helyzetbe kerül nem csak az egyén, de a család is.
Mondhatom, minden szempontból egyedül áll az az ember mindenki mással szemben, és joggal érzi magát sértettnek, mert nem érezte azt a fajta segítséget, amivel el tudott volna indulni valamilyen irányba.
Akiknek ez lett volna az elsődleges dolguk sem álltak a helyzet magaslatán.
Egy szárnyát bontogató fiatalkorú gyermek céltáblájává válik minden arra fogékony embernek, ha nincs mellette egy jobb érzésű valaki.
A kudarcok sorozata juttatja el nem egy esetben egyébként értelmes, talán kissé félszeg emberpalántát olyan mélypontra, ahonnan saját erejéből már képtelen felállni.
Az akadályok halmozottan hátráltatják a fejlődését családon belül is, mert hiszen egyedülálló anya mit is tud tenni számára egészséges gyermekével, ha a társadalom némi kivetni valót talált benne. Győzködik még egy darabig, legtöbbször értetlenül áll az elutasítások előtt, majd végképp feladja és megpróbálja erején felül szinten tartani az ilyen gyermeket több, kevesebb sikerrel. Hiszen egyben családfenntartó is.
Az idő előrehaladtával rádöbben, hogy az igyekezete hiábavaló. Nem tud már mit kezdeni az időközben felnőtté váló gyermekével, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem találják meg egymással a hangot. Felőrlődnek mindketten a kilátástalan mindennapokban. Szép lassan leamortizálódik egy ilyen család.
Az anya, ha még képesnek érzi magát megpróbál tenni valamit ellene, de minden igyekezete kudarcot vall, mert éleslátása megakadályozza saját boldogsága kialakulásában is. Hiszen ha egy vér szerinti szülőtől sem kaphatta meg az a gyermek a szeretetet, nem várható el attól, mégoly kellemes kapcsolatot alakít is ki, hogy elfogadja, szeresse azt, aki számára mégis csak egy idegen. Ehhez nagyfokú empátiára, toleranciára, önzetlenségre lenne szükség, ami valljuk be, kevés emberben található meg egyforma mértékben.
Puszi,
Éva
Hát igen! A szemlélet váltásra nagy szükség lenne az anyagiak mellett, hogy a sérült emberek is teljes jogú EMBERNEK érezhessék magukat. És mindegy, hogy siketek vagy nagyothallók, vakok, vagy mozgáskorlátozottak.
Ha a pesti vak barátomat meglátogattam, mindig elcsodálkoztam, amikor olyan dolgokat ,,látott" amit én nem. A többi érzékszerve (hallása is) sokkal kifinomultabb volt mint az enyém. ,,Meglátta", ha ráültem a díszpárnájára.
-Más hangja volt az leülésednek, mintha csak a heverőre ültél volna. - mondta. :-)
Több alkalommal volt szerencsém rövidebb-hosszabb időt tölteni Finnországban. Egy ottani barátom tolókocsis volt. Fiatalon beleugrott egy medencébe és eltörött a gerince. Huszonvalahány évvel ezelőtt ott már ez, nem jelentett problémát. Mozgáskorlátozottaknak külön emeletes házakat építettek (LIFTTEL!). Olyan lakásban lakott, ahol teljes mértékben el tudta látni magát. A garzonjában minden úgy volt kialakítva, hogy sütött, főzött, az állítható ágyába is egyedül tudott beszállni. A liftes épület alagsorában úszómedence volt, ahová kocsival is le tudott menni és naponta úszhatott. Minden étterembe be lehetett menni tolókocsival és minden asztal mellé le lehetett ülni vele. Barátom ugyanolyan életet élt, mint a többi hasonló korú.
Én csak ámultam-bámultam, hogy így is lehet?
Igaz, hogy mostanában nálunk is akadálymentesítik a középületeket. Ám nagyon sok tolókocsis él még mindig az emeleteken. Csak néha tudnak lejutni az utcára, ha a sok lépcsőn az ismerősök, barátok lecipelik.
Igazad van Éva. Fel kellene nőni a társadalomnak és nekünk is egymáshoz.
Félek azonban, hogy én már nem érem meg ezt a nagykorúságot...
pusz
Juli
Nagyon aktuális témára hívtad fel a figyelmünket, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni egyetlen érző szívű embernek sem! Fontos dolognak tartom, hogy a sérült emberek ne érezzék magukat elszigeteltnek, vagy kitaszítottnak társadalmunkban. Sajnos a mi kis országunk sok-sok évtizeddel van elmaradva fejlett nyugati országokkal szemben ezen a területen. Nemcsak pénzre van szükség, hogy lehetővé tegyék a tolókocsival közlekedők számára minden épület megközelítését, hanem szemléletváltásra, megértésre, hogy normális életet élhessen minden sérült ember az egészséges társai között. Kívánom, hogy ez minél hamarabb bekövetkezzen!
Puszillak
heleenke