Irány Brüsszel, a NATO-Székház!

Látogatók száma: 27

Egy megírt pályázat későbbi jutalma.

Nem is egyszer pályáztam az ELTE és a Történelmi Társulat közös pályázatára: "Mit és hogyan tanítok a biztonságpolitikáról és a NATO-ról?"

Történt, hogy megírtam, feladtam, s értesítettek, hogy legyek szíves eljönni a díjkiosztásra.

Mentem, feszengtem. S csak azt kérdeztem magamtól, mit is keresek én az egyetemi, főiskolai tanárok között, a középiskolai tanárokról nem is beszélve. Ám ott voltam. Végül is megírtam pályázatomat, és igen kíváncsi voltam az eredményre.

Visszafelé sorolták a helyezetteket. Az országos első húsz pályázót hívták meg. Elkezdődött. Már a tizediknél tartottak, mikor még mindig nem hallottam a nevem. Már felvetődött bennem az, hogy véletlenül hívtak meg, mikor a hetedik névnél a saját nevemre lettem figyelmes. Nagyon nem szeretem a hetes számot, hisz hetedik unoka vagyok, meg amúgy is. Nem szeretem. Kész.

Örömöm határtalan volt, hisz előttem középiskolai és főiskolai tanárok, egyetemi docensek előztek meg. Kezdtem magam "értékelni". Nem is vagyok olyan rossz!

Azonban egy kis keserűség került a díjkiosztásba, mert kiderült, hogy az országos első öt helyezett kapott lehetőséget arra, hogy elutazzon Brüsszelbe, s egyben a NATO-Székházba.

Elfogadtam. Tudomásul vettem, mert ez csak arra inspirált, hogy továbbképezzem magam, jobban írjak pályázatot.

Azonban a gyermekeim igen örültek ajándékaiknak, melyet ebből a díjból sikerült megvennem.

Eltelt megint egy pár év, s ismét kiírták a fentebb említett, történelmi tanárok számára kiírt pályázatot.
A gondolataim csak is körülötte forogtak. Alig vártam, hogy haza érjek, s már írtam is. Azért azt hozzá kell tennem, hogy mindig a legutolsó percre tudom halogatni a pályázatok megírását. Aznap hajnalban, mikor el kellett küldeni, jutott eszembe még egy gondolat, egy rész, mellyel sikerült szakmailag is kibővítenem a pályázatomat. S láss csodát!!! Áramszünet lett. S csak néztem a sötétséget, legalább két órai munkám ment füstbe. Mikor visszajött az áram, kiderült, hogy a program megőrizte a pályázatom egy részét, s sikerült pótolnom a kevés, de elveszett részt.
Mire indult a buszom, floppyn volt minden. Csak ki kellett nyomtatnom. Az is sikerült. Délután sikerült feladnom, s csak arra vártam, hogy értesítsenek. Azonban most is a vesztesek nyugodtságával vártam azt.

Eltelt vagy egy hónap, vagy kettő, s felbonthattam azt a levelet, amelyre annyira vártam. Díjkiosztás. Upsz, azonban fizetés előtti napokban valahogy igen nehézkes volt többletkiadást eszközölnöm. Félve, de felhívtam a titkárságot, előadtam anyagi nehézségeimet, mire csak azt a választ kaptam, hogy érdemes feljönni.
Rendben. Felutaztam Budapestre.

Ismerős arcok, no meg ismeretlenek is. S még mindig a kisebbségi érzés dúlt bennem, hogy mi t is keresek itt? Hisz én csak egy kis iskola mezei történelem és nyelvtanára vagyok! Azonban sikerült hamar ezeket a gondolatokat elhessegetnem.

Itt vagyok, mert érdemes vagyok rá! Ismét visszafelé, tehát csökkenő sorrendben olvasták a neveket, s adták át az ajándékokat. Mikor már az ötödik nevet hallottam, ismét átfutott az a gondolat rajtam, hogy elírás történt. A negyedik név után kezdtem izgatott lenni. "Érdemes volt eljönnöm?!" S mire kigondoltam ezt, hallottam meg a nevem. Országos harmadik??!?!? Hihetetlen! Örömöm határtalan volt. Egyből átfutott az agyamon, hogy akkor láthatom Brüsszelt. Azonban a díjkiosztó után sajnálattal közölték, hogy nincs pénz az ilyenkor szokásos kirándulásra.

Szomorúan, de tudomásul vettem.

Azonban a következő év januárjában felhívtak, hogy legyek szíves megnézni a határidő naplómat, ráérek-e egy áprilisban tervezett brüsszeli útra.
Hát, nem játszottam el a hattyú halálát, hisz még soha sem volt határidő naplóm, egyből igent mondtam. Közölték továbbá velem, hogy ez az út rövid lesz, de repülőgéppel utazunk. Huszonegy éve nem repültem!!!

S a Húsvéti ünnepek után három napra kirepültem Brüsszelbe, melynek keretében egy egész napot a NATO-Székházban töltöttünk.

Csodálatos élmények birtokosa lettem.