Jószomszédi (v)iszony, avagy élet a panelban

Látogatók száma: 132

Képzeljetek magatok elé egy tízemeletest, szintenként három lakással. Könnyű. Együtt élni viszont korántsem az, pláne, ha szándékosan nehezítjük egymás dolgát.

Úgy emlékszem gyerekkoromból, hogy semmi baj nem volt a szomszédokkal. Tele volt a lépcsőház gyerekkel, nyáridőben mindenki az udvaron, a játszótéren töltötte a napot, télen egymásnál bandáztunk.
A felnőttek a lépcsőfordulóban beszélték meg ügyes-bajos dolgaikat, az aktuális pletykákat, aztán mindenki ment a maga dolgára. Nem rémlenek kirívó dolgok, hogy egyik lakó üvölt a másikkal, vagy a gyerekek nem tisztelik a felnőtteket.
Manapság más a helyzet, nagyon más. Bizonyos emberek képtelenek az együttélésre.

Kezdem azzal, hogy a házban több kutya is van. Semmi bajom az állatokkal, de van egy hölgy, aki rendszerint vagy késve viszi le a szerencsétlen jószágát, vagy sehogysem, mert amióta itt laknak albérletben, a lift mindig úszik a kutyapisiben. No most mi, kisbabások, ennek nem nagyon örülünk, bár, a szag miatt senki sem, de ha a babakocsit bevisszük a liftbe, a kereke pisis lesz, itthon azzal kell kezdeni, hogy a kocsit lemosom. Ezért aztán száműztük a járgányt a pincébe. A kisasszonyra meg ráuszítottuk a közös képviselőt és a főbérlőjét. Lehet, hogy csúnya dolog, de ahol gyerek van, anélkül is van mit takarítani, a fertőzésekről nem is beszélve.
Azt még nem is említettem, hogy ugyanez a lakó előszeretettel tartott hetente házibulit, pedig tudja, hogy három kisbaba is van a környezetében, hetedik-nyolcadik-kilencedik emeleten egymás fölött. Ráadásul a kilencediken lakó az ő közvetlen szomszédja, a panelban pedig a sóhajtás is áthallatszik. Egy ideje csend van.
Nála. A tizediken van viszont egy remek kamaszgyerek, aki abban a pillanatban, ahogy az anyja kiteszi a lábát délutánra dolgozni, felcsavarja a hangerőt a hifin, zeng a ház, remegnek az ablakok. Kértem szépen, kicsit csúnyábban, nagyon csúnyán, aztán már ki se nyitotta az ajtót a csengetésemre. Gondoltam, nem leszek bunkó, hogy egyből az anyjához szaladok árulkodni, saját fiamból indultam ki, neki egyszer is elég, ha szólok.
Ez a pökhendi fiúcska azonban odavágta nekem, hogy márpedig ő akkor is fog zenét hallgatni, én meg azt csinálok, amit akarok. A másik babás anyuka szólt ennek az anyukának, mire az volt a válasz, hogy fogadjuk el, hogy az ő fia kamasz, majd a miénk is megnő és fog zenét hallgatni. No, ezt rögtön cáfoltam is, az én fiamnak is van hifije, szereti a zenét is, mégsem zeng a környék tőle. Akkor sem, ha nem vagyunk itthon. Nem tudom, milyen nevelést kapott őkelme, gyanítom, semmilyent, mert akkor némileg tekintettel lenne másokra, akik esetleg a baba miatt éjjel sem tudnak pihenni. Múltkorában már kínomban kiírtam a fészbukra, hogy várom az ötleteket, ki, mit csinálna a helyemben. Volt, aki egyenesen felpofozta volna a srácot, volt, aki azt javasolta, hogy kapcsoljam le az áramot náluk, aztán majd megunja egyszer. Ezt zokszó nélkül megtettem volna, ha nincs bezárva a villamos szekrény ajtaja. Olyan is akadt,aki azt mondta, hívjam be a kölyköt egy "baráti" csevejre, kezeljem felnőttként, kínáljam meg kávéval és beszélgessek el vele, hátha attól felnőttebbnek érzi magát és komolyan vesz. Na persze! Az ilyen gyerekkel, aki a minimális tiszteletet sem adja meg, én nem bratyizok. Ő még akkor is csak gyerek, ha két fejjel magasabb nálam, tudnia kéne, hol a helye.
Három hétig csend volt, majd a héten újra kezdődött minden. Nem tudom, mi lenne a megoldás, anyuka az utcán sem köszön már, most őszintén, mit várhatnék tőle.

S ha mindez nem lenne elég, a közvetlen szomszédunkba beköltözött egy majd' kilencven éves bácsi. Pontosabban a családja költöztette ide a város egyik peremkerületéből, itt közelebb van hozzájuk, naponta át tudnak jönni. De! Szegény papa töksüket és el sem tudja látni már magát, gondozónő jár hozzá naponta. A legnagyobb baj azonban az, hogy a tévé éjjel-nappal nagy hangerőn szól nála, olyan, mintha a mi szobánkban lenne a készülék. És sajnos a tévéje pont a fiam ágyával szomszédos falon van, szegény gyerek ha akarja, ha nem, hallja az adást. Már többször kértük a lányát, hogy csináljon valamit, akkor átjön, leveszi a hangerőt, de este megy tovább a műsor. Én nem értem, van olyan, hogy valakinek már nem lehet hallókészüléket íratni, mert annyira rossz a füle, hogy fölösleges? Vagy legalább egy fejhallgatót, és azon olyan hangerővel hallgathatná a tévét, amilyet csak bír. Hiába szóltunk többször, szó szerint süket fülekre talál a kérésünk.
Így viszont lőttek az alvásnak, főleg ha úgy felejti egész éjjelre a készüléket. Néha rajzfilmet néz, néha sportot, néha zongoraversenyt. Szó se róla, változatos a program, de ha már én saját akaratomból nem nézek tévét, sőt, a mi szobánkban tévé sincs, ne kelljen már a másét hallgatnom.
Úgy tűnhet, hogy én/mi vagyunk nagyon intoleránsak, de csak egy hetet töltsön el bárki ebben az átkozott hangzavarban délutánonként, megérti, hogy miért lett tele a hócipőm.
Szerintetek mi lenne a megoldás? Verjem pofán a srácot, még többször szóljak a kisöreg lányának, aztán hátha történik egyszer valami pozitív változás?

Én csak pár óra csendet, egy kis nyugalmat szeretnék délutánonként és éjszaka.

kép: Internet, de a szemben, teljes egészében látható tízemeletes a miénk.