Juliska, és én...

Látogatók száma: 79

...mert ilyen az élet is: öröm, és bánat, félelem, és bátorság vicces, és komoly pillanatokkal.

Juliska, és én...

Nyugodt környéken lakom, egy takaros kis családi házban, és bár a főút, az ablakom alatt megy el, sosem zavart sem a reggeli, sem a délutáni forgalom.
Nézzük a szomszédságot.
Otthonom kilátása városszéli, ezért emiatt sem panaszkodhatom, mivel utánam mindösszesen két ház van, és abból is az egyik üresen, ezért nem mondhatom, hogy zavar a szomszédok veszekedése, böfögése, vagy egyéb bélrendszeri működése, nem beszélve az éjszakai vandalizmusról, hangos zeneszó kíséretében, amit nem egyszer, nem kétszer, mesélve már hallottam.
Visszafele szomszédomról sem tudok rosszat mondani, hiszen egy nyugalmazott katona, aki javarészt évente egyszer, körülbelül két hónapra, nyaralni jár haza a szőlőhegyről, szüret, és aratás után, télidőre. Stílusát jellemezve sem egy hangoskodó ember, óvatosan szokott csengetni is, amikor hozza a szüreti kóstolót, karácsony előtt. Olyankor leülünk, csendesen elbeszélgetünk, egy badacsonyi rozé, vagy fehér társaságában. Még örülök is, ha meglátogat, mert ki tudna ellent mondva, és sérelmezve fogadni, egy üveg nektarint. De nem? Na de hol is tartottam.
Szemben viszonyok...
Egy emeletes ház árnyéka töri meg, hajnali napfelkeltém meghitt panorámáját. Tulajdonosa, egy általam sosem látott barátnő - kinek létezéséről, csak másik szembe viszonyom, Juliska néni szavaiból tudok -, és a javarészt autóban ülő, és azzal járó mindenhova férfi párja. Ezeket az információkat magamban őrizve nem aggódom, hogy a nevezett férfialany, jegyesét kutató szándék miatt nem szeret gyalogosan közlekedni.

Szóval, mint mondtam, csendes, és nyugodt környéken lakom.

Akkor mi bajom?

Valamelyik hajnalban, úgy két hete, arra riadtam fel, hogy valaki a kapum vaslemezes rézét ütögeti, vagy rugdalja.
Őszülő orrszőrű, kissé koros rottweilerem, pedig rekedt hangon próbálja a zavargó tudtára adni, hogy a terület, mind a négy lába által védve van, és annak naponta többször, sárga illatmintával megjelölt területére behatolni tilos, mert aki azt teszi, az nagy, és nyálas harapásoknak lesz, sikoltozó, és megcibált gazdája. Jómagam hallottam blökim hangjában, némi szenvedést felfedezni, mert eléggé hideg tél deresíti az éjfekete földet, és inkább kutyasirámnak tituláltam, valami hasonló érzés kifejezése okán: "mennék vissza a házamba, mert hideg van. Nem mennél te is haza?" De biztos voltam benne, hogy más, egy idegen fül, nem képes ezt érzékelni.
Sajnos az ijesztgetés, nem hatott a dübörgő kezére, vagy lábára, vagy husángjára, és hallhatóan, nem hogy enyhült tette aktivitása, hanem erősödött.

Akkor foglaljuk össze az eddigieket:
adott egy kertes ház. Szerény, alapjáratban csendes környéken. Abban egy nő él - én -, aki nem jár a szomszédságba veszekedni, de italozni, vagy kártyázni sem, hanem szabadon, hátsó szándékú ráhatások nélkül éli megszokott, dolgos életét. Házőrzője egy nyolcvanéves, egyedi tervezésű, paplannal bélelt kutyaházban lakó nagytestű, de ahhoz pont nem illő lelkesedésű négylábú.
Ebben a közegben, viszont nem lelhető fel sehol, egy adonisz, vagy egy viking, de még egy túliskolázott, homlokig érő okulárés, és a nő kegyeiért bármit eljátszó, ám a bátorságot általában csak szavaló védelmező sem.
Csak én, aki édes álmában arra riadt fel, hogy dübörgést, zuhogást hall a kapujából...

Az elején azt hittem, az egészet csak álmodom, de minél éberebb lettem, annál jobban éreztem át az ijesztő hangokat, és kezdtem erősen pánikba esni.
Magamban kezdtem beszélni, mivel az ijedtség szinte megnémított:

- Menjek ki? Vagy hagyjam? Ha nem megyek ki, egyszer majd megunja, és abbamarad, nem? És egyáltalán mi történhet odakint? Ki ténykedhet a kapunál? Mi a célja? Mi a baja? Férfi, azt éreztem, és gyorsan megállapítottam magamban, testalkatom reális megítélése után, hogy nálam csak nagyobb, és erősebb lehet.

Elhatalmasodott bennem a megoldásvágy, és mint egy gyermek, aki anyujához bújna kapaszkodtam, és húztam magamra a takarómat, és az alól félkezem kidugva próbáltam elérni az éjjelin pihenő telefonom. Nehezen, de megtaláltam, és nem zavart, hogy csak a szemem látszik ki a huzat védelme alól, óvatosan tárcsáztam. Segítségre vágytam, minden szám, ezt a tudatot erősítette eszembe. Harminc kilométerre lakó barátnőmet hívtam, aki valószínű éppen az igazak álmát aludta. - Jó mi? Ugye milyen fejlett a problémamegoldó képességem? - Jól éreztem. Piroskám, még a telefont is kikapcsolta, ezért csak "a hívott szám, jelenleg nem kapcsolható, kérjük ismételje meg hívását később"-et ismétlő nőhanggal tudtam volna értekezni.

Megelégeltem tehetetlenségemet. Azt mondtam, nem hívok mást, hanem megyek, és rendet teszek. Lesz, ami lesz alapon, felvettem a köntösömet, a mamuszomat, és bátortalanul lépkedve indultam meg, hogy felderítsem a terepet.
Te jó ég! Ha valaki látott volna!
Órának tűnt, amíg a hálóm ajtajához jutottam, mert persze, hogy a nagy bátorságban nem kapcsoltam villanyt. Már majdnem átléptem a küszöböt is, amikor elhatalmasodott rajtam a fulladás. Nagyon féltem. Nehezen kaptam levegőt, és úgy elkezdtem remegni, mint a már dermedt kocsonya, próbálva talpon maradni, és nem el ájulni.

Nem tudom hogy, de jobban lettem, és a nappaliba jutottam.
Ott is korom sötét fogadott, de én ösztönösen lépkedtem, miközben beugrott "Sztallone" és a Rambo, mivel a redőny rácsain, a beszűrődő fényeket, a kanapén lesben gubbasztó, és rám várakozó gyalogosoknak véltem felfedezni, sőt, arcuk is volt, és pont olyan álluk, mint a terepmintás ruhába járó, bevetésre váró, elit katonáknak. De nem tetszettek. Semmi pénzért nem álltam volna egyikkel sem szóba. A nagy filozofálásban valahogy eljutottam a bejáratiig. A maradék energiámmal a kulcshoz nyúltam, és az utolsó erőmet összeszedve elfordítottam a zárban.
Akkor már nem is gondolkoztam. Hallottam még mindig a zajt, meg kedvencem öblös ugatását, de elszántságom kizárta a külvilágot, és felélesztette bátorságom.

Kinyitottam az ajtót. Brrr, de hideg volt. Szerintem ha éjjel felszállni mert egy galamb, valószínű már a villanyvezeték előtt megfagyott, és betonkemény kőként koppant az aszfalton.
Na de nincs tél, hanem tettvágy van. Likvidálni a zavargót. Nem kell kabát sem, elszakadhat a bunyóban. Bár a mamusz helyett egy bakancs hatásosabb, de rúgás előtt könnyebb a puha kényelmest lerúgni, hogy a lábfejcsont átvegye, és megtegye a dolgát, és állcsúcsra érkezve, eszméletvesztést okozzon.

A bejárati ajtótól, egy kis teraszkapu, három lépcsőfok, és egy jobbra kanyarban induló, fal-menti, körülbelül 5 méteres járda vezet a kapuig.
Sokszor bántam már esetlen elhelyezkedését, miután ezreket költöttem az udvarom szebbé tételére, és ez csak mérgessé tett. Minek kellett ide járda, és kiskapu? Ha nem lenne, kisebb lenne a látási szög, és gyorsabb, a nagykapuhoz jutás.
Mivel már kezdett a köntös alá is bebújni a fagy, nem haboztam. Indulatosan, dehogy is, szinte lábujjhegyen léptem a jobbos sarok óvó árnyába, és próbáltam kilesni az utcára.

Mit láttam? Mi fogadott?
Nem akartam hinni a szememnek. Ha valaki meséli, biztos azt mondom nem normális, mert az lehetetlen, de ott volt a szemem előtt, nem tagadhattam valóságát:
A Juliska verte a kapumat!
Egy pillanatra be is csuktam a szemem, és várva pár pillanatot kinyitottam, hátha csak tényleg álmodom, de ott volt.
És mit csinált? Juliska mit csinált?
Énekelt, de elég fázós, viszont önkívületet jelző cérnavékony hangon:

- "Ősszel érik babám a fekete szőlő. Te voltál az igazi szerető...".
Esküszöm, ha melegebb lett volna, lehet elkezdtem volna táncolni, de az évszak, eléggé felhívóan jelezte agyamnak, zirci van, és abból is a durvább változat.
Na, mivel felmértem a valóságot, bátrabb lettem, hiszen az alany, aki önkényesen verte ki a nyugalmat a szememből, felismerten is egy alacsony, idős, és általam ki pletykás, de meleg szívű Juliskám volt.

Gyorsan szaladtam a kiskapuhoz, de már akkor szóltam hozzám.

- Édes Juliskám?! Hát mi történt? Mit csinál kedvesem?

- Ki maga?! Menjen innen! Hagyjon békén! Ősszel érik babám....- reagált, nem éppen kedvesen.

- Juliskám, az Isten áldja meg, nyugodjon meg, jöjjön ide, jöjjön be hozzám kicsit, beszéljük meg.

De ő csak énekelt.
Mellé léptem, és ahogy közel hajoltam hozzá, enyhe alkoholos lehelet csapta meg az orromat.

- Édes Juliskám? Mi történt? Ivott? - kérdeztem meglepetten.

- Menjen már maga takony. És ha igen? Ősszel érik babám...- folytatta, de már inkább keserű hanglejtéssel.

Belekaroltam a csöpp karjába, és visszavezettem, a házam melegébe.
Akkor már nem ellenkezett, és mielőtt bármit kérdezhettem volna, ontani kezdte a szavakat!

- A Józsi megcsalt Marikám! Hallod? Engem, aki ötven éve mellette vagyok jóban, és rosszban, aki mindig háttere volt, aki mindig nemet mondott a csábulásra, engem, aki felnevelte három szép fiunkat, engem, aki hetvenöt évesen is meleg ebéddel várom, engem, aki nem nagyravágyó, és elfogad minden élet keresztet, és engem, aki mindig azt hittem, vagy ő az én karomban, vagy én az övében halok meg.

Nem tudtam mit mondani. Már nem féltem, és azt éreztem, meg kell hallgatnom, át kell ölelnem, és azt éreztem, hogy szégyenlem magam amiatt, hogy tíz éve lakom itt, ez aranyos nénivel szemben, de sosem beszélgettünk, csak ő próbálkozott, de én elutasítottam, bár kedvesen.

- Nem volt ám nekünk mindig ilyen könnyű kislányom.
A legnagyobb fiunk, öt éves koráig kórházban cseperedett, mivel olyan szívbaja volt, hogy ő volt az első gyermek, akit anno, hetvenben, az orvosok megműtöttek.
A másik kettő egészségesen született, és én asszonyként, állatokat neveltem, növényeket termeltem, mialatt a Józsi, állomásvezetőként dolgozott.
Nem volt okra panaszom, de a gyerekek, az állatok, a zöldséges sok erőmet kivette estére, és bizony néha nem volt időm aludni, mert mire elaludtam, már ébredhettem.
Nem volt könnyű kislányom, de egészségesek voltak a gyerekek, apjuknak jó volt a pénze, én pedig megoldottam a háztáji szükségleteket.

Minden évbe nyaraltunk, de csak egy napot.
A reggeli személlyel utaztunk Velencére, otthonról mindent vittünk, és fürödtünk, élveztük a meleget. Addig a Sárika megetette a disznókat reggel, és délbe, és csak este kellett nekik adni. De olyan szép volt, érted?

- Értem Juliskám! Persze, hogy értem.
És ő folytatta.

- Tegnap elmentem a háziorvoshoz, mert megtámadott valami bélbaj. Nem időpontra mentem, de tudtam, hogy a délelőttöm ott fog eltelni. Előtte nap meg is főztem, hogy Józsim tudjon ebédelni, míg én odaleszek.
Mikor felmentem a rendelőbe tudtam meg, hogy drága arany orvosunk szabadságon van, és hogy csak egy hét múlva, vagy a helyetteséhez mehetek rendelésre, de az is ki volt írva, hogy az csak délután lesz, így hazaindultam. Eléggé lassan jutottam a buszmegállóba, mert az út sok helyen lefagyott, és nem akartam, hogy a sietség miatt baj érjen, de pont elértem a vissza buszt. Szóval egész hamar, kicsit több mint egy órát időztem csak el.

Hazaértem, és mi fogadott?

Józsim, a barátosném Saci szoknyája alatt enyeleg! Annyira, hogy a vihogástól egyiknek sem tűnt fel, hogy hazaértem, és látok mindent.
Megálljatok! Gondoltam magamban.
Kimentem a kerti vödrömért, teleengedtem hideg vízzel, és visszamentem a szobába.
Nem szóltam, csak egy erős mozdulattal rájuk öntöttem.
Volt jajgatás, volt sirám, volt szégyen, de hiába. Megszakadt a szívem. Megszakadt a szívem kedvesem.

Próbálták magyarázni, amit nem lehet, de én csak ültem a negyven éves asztalunknál, könyékre téve fejem, és néztem magam elé, nyelve könnyem.

Annyi év után élve ölt meg lelkemben Józsi, és annyi év után mutatta meg Sátáni jellemét Saci, akivel együtt jártuk az elemit, együtt élveztük fiatalként, a balatoni nyarat, az őszi szüretet, az első csókot, a házasságot, és minden egyes gyermekáldást.

Kislányom. Megöltek. A lelkem fáj. Azt próbáltam borral enyhíteni, hátha begyógyítsa a sebem, és egész este bóklásztam beöltözve, mert nem akarom látni Józsit, és a kapu kapóra jött. Elborult az eszem, megőrültem, kérlek ne haragudj, de rugdosni kezdtem.

Hát, hogy tudtam volna haragudni? Mit mondhattam volna neki? Hogy ne bánkódjon? Én, aki annyi évet sem éltem, mint ő házasságban töltött? Én, aki a szerelmet ideig kapja, és még próbálgatja csak a bizalmat, és a felelősséget?

Mellé léptem, megsimogattam jéghideg arcocskáját, és ezt mondtam neki:

- Édes Juliskám. Semmi baj, hallja? Sírjon csak, engedje ki a maró könnyeket. Beszéljen, meséljen, mondja el ami feszíti a szívét, nálam jó helyen lesz, megőrzöm, örökké, bennem. Ne féljen. Csak nem értettem a dörömbölést, de nem vagyok mérges. Juliskám, és szégyenkeznie sem kell, megértem, higgyen nekem.

Hajnalig ültünk a nappaliban.
A nap, mint minden reggel, most is frissen érkezett. Múltat idézve, erővel, nem mint kit megtört a tél keze.
Egy percet sem aludtunk, csak néztük, és hallgattuk az éjszakai sötétséget, majd a napsárgába öltöző szobafalat.
Azt hiszem mindketten megértettük a magunkét:

Juliska, hogy változás vár rá, egy számára ismeretlen élet, én pedig azt, hogy nem élhetünk nyugodtan, csendesen, és jóban akkor, ha nem akarjuk megismerni a világot, az embereket, amik körülvesznek minket.
Így visszagondolva, a reakcióm elég vicces volt, de hát ez van, ha magányos, még ha csak átmenetileg is az ember.

Juliskát tíz éve, hogy látom sertepertélni, gyerekeket várni, unokákkal, dédunokákkal játszani, de még sosem akartam mélyebben megismerni.

De az Isten máshogy tervezett.
Borivásra vezette, és lázadozásra.
Tudom, ha nem így lenne, Juliskát még mindig csak úgy látnám, ahogy mosolyog, nem pedig úgy, amit érez.

Az pedig, hogy miért így, paradoxon módon, az elején viccesen - nyugodtan bevallhatjátok -, a végén pedig őszintén, és komolyan írtam le? Ez azért van, mert ilyen az élet is:
öröm, és bánat, félelem, és bátorság vicces, és komoly pillanatokkal.

(2014. január 6.)

A cikket írta: Madam

támogatóink