Kettősség
Látogatók száma: 55
Már több hónapja, hogy egy közösségi oldal egyik csoportjában rábukkantam egy történetre. Annyira feldobta a napjaimat, hogy elhatároztam, kronológikusan visszafelé elolvasok tőle mindent. Még mindig nem értem a végére, ám közben ötletet és ihletet kaptam az írásra. Mi lenne ha… Kipróbálom. Talán hozzá hasonló módon, én is gyógyulhatok tőle.
A folyamat hatásos, szórakoztató, és egyben félelmetes is. Kis epizódokban újra átélve a történteket, kezdek mindent másképpen látni. Amit eddig tragédiának és visszavonhatatlannak éreztem, most egészen más megvilágításba helyeződik. Az új szárnybontogató írói életem egy új lehetőséget adott. Ezt az oldalamat csak nagyon kevesen ismerik. Semmilyen módon nem kapcsolódik a valódi életemhez, ahol szinte közszereplő vagyok több ezer ismerőssel.
Sokszor eszembe jut a gyerekkorom. Neves szakemberek állítják, hogy minden onnan indul: jó is, rossz is. Népes földműves családból származom. Ismerem a növénytermesztés, állattartás minden gyöngyszemét. Az évekkel az ismeretek kissé halványultak, de nem esnék kétségbe, ha egyik napról a másikra önellátásra kellene berendezkednem. Családtagjaimat korán elveszítettem, 32 éves koromra teljesen egyedül maradtam a magam alapította kis családommal.
Elevenen bevésődő emlék, amikor a szülői ház a saját tulajdonom lett. Ott álltam a három udvaros hatalmas telek közepén kétségbeesve, mint Scarlett O’Hara Tara határán a birtok kivételével mindent és mindenkit elveszítve. Nem tudtam, mit hoz a holnap. Nem tudtam, mihez kezdhetnék.
A választott életem is többször zátonyra futott. A nehézségek a másik felet is a menekülés irányába fordították. A gyerekek voltak mindig azok a motivációs források, akik miatt szinte minden szakadék legyőzhető volt.
Kebelbarátnőim - akik a legkilátástalanabb helyzetekben sem hagytak magamra - azt mondják, az események mozgatórugói és az emberi kapcsolatok alappillérei: vagy a szeretet vagy a szeretetéhség. De mi van akkor, ha az ember előre megérzi, hogy az életének itt nincs vége, mert valaminek még történnie kell, ami forgószélként felforgat mindent. A legszebb estén az Ő üdítős kupakja a „Legyél hurrikán!”, az enyém pedig „Szeretet szemével láss!” üzenetet hordozta. Azóta ez a kettősség nem csak a kapcsolatunkat, de az egész életemet is jellemezi. Erről szól a történetem.
A rutinéletem ezt évek óta észre sem veszi. Megszokás? Érdektelenség? Ki tudja… Ám a valóság sem megvetendő. Mindenben van sok öröm és szépség, csak tudni kell a megfelelő szemszögből nézni és látni is.
A miértre talán éveket kell még várni. Sejtem, hogy a válasz készen áll, és várja a megfelelő pillanatot. Én is várok. Várom, hogy bebizonyosodjon. „Végül is, a holnap csak egy újabb nap", amit előbb-utóbb úgyis elfúj a szél.
Közben szeretettel gondolok ismeretlenül is arra a lányra, aki elindított a gyógyulás útján. Köszönöm Vénusz! Köszönöm Tündér!
(Kép: Cinema Style)
A cikket írta: Főnix Madárka
Hozzászólások
Ehhez a cikkhez senki nem írt hozzászólást.