Kézfogás paraszolvencia helyett

Látogatók száma: 33

Igaz történet egy kis iróniával fűszerezve.

Még be sem töltötte a fiam a harmadik életévét, mikor igencsak el kellett azon gondolkodnunk, hogy kivetessük a manduláját, hisz egyre csak betegesebb és betegesebb lett. Ráadásul úgymond ráment a gégéjére, s ha jött a baci vagy a vírus, kórházban kötöttünk ki. Már össze is volt állítva egy kis "Malév"-es bőrönd az útra.

Mikor már az orvos azt tanácsolta, rászántuk magunkat a műtétre, hisz a lányom is azután erősödött meg, mikor eltávolították mindkét manduláját.

Egy hétfői napon mentünk be, szerencsére épp akkor nem volt gyulladt a fiam torka, elrendezkedtünk a baba-mama szobában. Egymás után vitték-hozták a kis betegeket, a kis műtött gyermekeket.

A műtét után igaz, a fiam még rám sem akart nézni, mert nem bocsátotta meg, hogy odaadtam Őt a műtős néninek. Ám, ezt egy másik írásomban bővebben leírom. Nos, az operáció sikerült, tehát rátérhettünk a regenerálódás útjára, amit egyből fel is fedeztem, hisz egyre fürgébb és fürgébb lett csemetém.

Közeledett a hétvége, amit szintén még a kórházban töltöttünk. Ám, már péntek délután bejött az orvos, aki műtötte a szobában lévő kis betegeket, kezét dörzsölgetve így szólt hozzánk:
- Hogy vagyunk? Hogy vagyunk?
Egyszerű volt a válaszom:
- Jól vagyunk, jól vagyunk.
Mielőtt hazament, ismét jelenése volt a szobánkban.
- Hogy vagyunk? Hogy vagyunk?
- Köszönjük kérdését, jól vagyunk, jól vagyunk.
Szombaton Ő volt ügyeletben.
- Egyre többször láttuk.
S, egyszer csak az ötlött a fejembe, meg is kérdeztem a másik anyukát, hogy ez egy pénzelőkészítési akció lenne?
Nem értette.
- Paraszolvenciára hajt? - kérdeztem, majd hozzátettem. - Mivel nem fogadtam meg, nem vagyok hajlandó egy fityinget sem adni, hisz a kötelességét tette, mikor megműtötte a fiamat. Ezért kapja a fizetését!
A másik anyuka is arra az elhatározásra jutott, hogy képtelen pénzt adni, hisz nemrég vesztette el az állását.
Később már nem is beszéltünk erről.
Eljött a vasárnap reggel. Vizit után szóltak, hogy összepakolhatunk, mert orvosunk bejön és minden bizonnyal haza is mehetünk.
Igencsak elkerekedett a szemem. Haza? Akkor értesítenem kellett a férjemet, hogy jöjjön értünk.
Szépen elpakoltam a játékokat, fiam a szemében csillogással várta már a hazautat.
Hívattak.
Az utolsó vizsgálatok megtörténtek, a zárójelentés is hamar elkészült. Minden papírt aláírtam, majd ölembe vettem a fiamat, s az ajtó felé akartam menni, mikor megpillantottam az orvos kezét, melyet felém nyújtott.
Tanácstalannak éreztem magam, s adtam az ártatlant. Majd egy hirtelen mozdulattal megfogtam a kezét, megráztam.
- Köszönjük, doktor úr, nagyon köszönjük! Hálás vagyok Önnek!
Azután elköszöntünk és visszamentünk a szobánkba a csomagjainkért. Ám, az ajtó hangosan csapódott be mögöttünk. Először azt hittem, hogy huzat volt, de nem.
Bevágták.
Ezt is csak akkor tudtam meg, mikor a másik anyuka is boríték nélkül ment be és jött ki. Utána is bevágódott az ajtó, azonban fennhangon ezt mondta dühében az orvos:
-Ezért aztán bejöhettem!
Mi hazautaztunk, s még két hétig otthon lábadozott a fiam, majd folytatta óvodás pályafutását.

(P.S.: Nagyon jól tudom, hogy igen sok orvos van, aki önfeláldozóan dolgozik, s ez csak egyedi eset volt, de számomra is tanulságokkal teli. Azóta sem vagyok hajlandó paraszolvenciát adni, amiért fizetést kapnak. Erre az egyik gyermekorvos hívta fel a figyelmemet, inkább költse a gyermekére, biztos, hogy van helye annak az összegnek!)