Kidobott a multi 4.
Látogatók száma: 47
Motto: Ha munkanélküli vagy egy fokot lejjebb léptél a társadalom ranglétráján
Hazafelé megtárgyaljuk a dolgokat. Lehangoltak vagyunk, mert úgy néz ki, mindegyikünk többet várt. Hogy menyivel többet? Nem tudjuk. Egyikünk sem volt még ilyen állásbörzén. Néha olyan érzésem volt, ez nem is nekünk készült, hanem csak azért, hogy a résztvevő cégek alkalmazottai jól érezzék magukat. Lassan kifogyunk a mondanivalóból és hallgatunk.
Hazamegyek. Mosok, vasalok, és ráadásul valami furcsa takarítási mánia vesz rajtam erőt. Tudom, tudom, ezek csak elterelő hadműveletek. Amíg a fürdőt sikálom, nem foglalkozom magammal.
Az állásbörzén kaptunk egy céghez nyílt napra meghívót. Elmenjünk? Ne menjünk? Elég messze van. Aztán, úgy döntünk, mivel időnk, mint a tenger, mégis nekiindultunk.
Falu végén kurta cég…. állunk a szélben és várunk. Lassan úgy nézünk ki, mint akit kergettek. A szél összekuszálja a hajunkat, mi meg összehúzzuk magunkat, mert fázunk. Úgy nézünk ki, mint egy maroknyi munkára váró kirúgott ember egy szürrealista Fellini filmben. Fúj a szél, tépi a hajunkat, az ég borult, mi meg fásultan várakozunk. A céges parkolóban tizenegy egyforma VW, mind barna. Ajaj, ez nem jó jel, itt igen sok főnököt kell eltartani.
A porta ajtó kinyílik, bemehetünk az irodaépület aulájába. Ácsorgunk ott vagy fél órát, mire kijön az, akinek ki kellett jönnie hozzánk. Ráér. Munkaidőben van.
Gyorsan elhadart mondatok a cégről, mit gyárt, hova gyárt. A szokásos fényezések, szépek vagyunk, nagyok vagyunk, főnyeremény vagyunk. Aztán röpke üzemlátogatás. Leharcolt épület, bűz, zaj, kosz, alig világító lámpák. Össze- vissza száguldozó targoncák. A hét éves munkavédelmis múltam sikongat a fejemben. Hol van a szép, tiszta, modern, légkondis munkahelyünk? Vissza akarok menni!!!
Gyorsan végzünk, utána kiterelnek bennünket az épület elé. Várjuk, hogy induljunk a beígért másik üzemcsarnok felé, de helyette a csilli- villi irodaházba megyünk. Udvariasan beterelnek bennünket egy szobába. Száraz, feszülő arcú nő lép be szűk csőnadrágban. Elkezdi a mondanivalóját. Mi meg nézünk ki a fejünkből. Nem erről volt szó.
- Most megírjuk a felvételi tesztet, utána beszélgetünk. Itt van a munkaerő kölcsönző cég alkalmazottja is, ő fogja rögzíteni az adataitokat. - int a fal mellett szerényen ácsorgó hamvas leányka felé.
Van vagy tizennyolc éves. Megnézem a térdeit, már nem pirosak.
A munkabér szinte szót sem érdemel. A cégünk nem fizetett rosszul bennünket, annak fényében még borravalónak is kevés a három műszakban túlórával kínált összeg.
Erre a szóra, hogy „munkaerő kölcsönző”, mindenki felkapja a fejét. Nincsenek velük jó tapasztalataink. Nem erről volt szó, amikor a hölgy az állásbörzén a cégét ajánlotta. Szó sem volt a köztes elemről, a rögtön megírandó felvételi tesztről.
Őszintén megmondva nem fér a fejembe, hogy ha dolgozni akarok, miért kell nekem, a melósnak még egy köztes elemet is eltartanom? Ha azt a pénzt, amit ezeknek adnak, odaadnák az embereknek, úgy dolgoznának, mint az állatok. Sorba állnának a portán. Letaposnák egymást.
Nem, inkább beiktatnak egy közvetítő céget, ami aztán zsebre teszi a sápot. Számtalan olyan emberem volt, akit elküldött a munkaerő közvetítő és utána derült ki, hogy évekig bejelentés nélkül dolgozott náluk. Én köszönöm, ebből nem kérek. Meg mi az, hogy tesztírás? Csak egy nyílt üzemlátogatásról volt szó. Ha nem igyekezünk kifelé, még a végén dolgozni is fogunk ma! Az feketemunka lenne, ugyanis még mindig a saját cégünk alkalmazásában vagyunk. Fura! Nekünk még mindig „saját cég”.
Kifelé menet azon gondolkodom, hogy tipikusan azzal az esettel találkoztunk, amit úgy lehetne leírni: nincs munkátok, bármit megcsinálhatunk veletek. A jelek nem ezt mutatják, mert ha annyira bővében lennének munkásoknak, nem lenne szükség az ilyen orvtámadásokra.
Na, szóval a körülbelül harminc emberből, aki odament, ott maradt hat vagy hét, a többi felállt és megköszönte a lehetőséget. A száraz arcú hölgy arcán még jobban megfeszült a bőr.
Most lehetne azt mondani, hogy nem ragadjuk meg a kínálkozó alkalmat, de mi meg úgy érezzük, talán akad ennél alkalmasabb lehetőség is. Meg talán korrektebb is. Majd később kiderül. De abban a pillanatban úgy érezzük, mi ennél többet érdemlünk. Még nem jutott el a tudatunkig, hogy beálltunk abba a több százezres sorba, amit Magyarország munkanélkülijei alkotnak. De ha több százezres az a sor, akkor ezeknek miért így kell embert vadászni? Azt hiszem ez az első olyan kérdés munkanélküli életem során, ami megfogant a fejemben.
Ma németre megyek. A párom sandán néz, de tudja, amit elhatározok, azt véghez is viszem. Hacsak az Istenek közbe nem kotyognak. Én meg úgy határoztam, soha jobb alkalom, arra hogy megtanuljak németül. Valamikor, most úgy érzem, egy előző életben beszéltem valamennyit. Ennek ellenére okosan tanulmányozom a papírt, amit Evelin az orrom alá dug. Ismerősek a szavak, de nem tudok sokat kezdeni velük. Na, akkor az elejétől!
- Ich bin, du bist, er sie es…. Ich habe, du habst, …wir haben… hát izé.
Vennem kell valami memórianövelőt, mert elég nehezen maradnak meg az agyamban a német szavak. Bezzeg, amivel nagymamám szidott annak idején, azok úgy jönnek vissza, mint a huzat. A baj, hogy azoknak most nem sok hasznát veszem. Mindegy, azért szorgalmasan gyakorolok. Meg kell tanulnom ha törik ha szakad és kész!
Vissza kellett mennem a gyárba, elrendezni a levont pénzemet. Még mindig kötődünk a céghez. Még mindig jólesik bemenni oda. Hiába, tíz év, az tíz év.
A meghirdetett állásokra elküldött e-mailokra senki nem válaszol. Az állásbörzén felajánlott állásokra sem válaszolt senki. Vajon ha az ott ülők lennének mi helyünkben, ők hogyan éreznék magukat ebben a tétlen várakozásban? Miért kell ennyire semmibe venni az embereket? Nem ismerik a közmondást? Ma nekem, holnap neked.
Éhes vagyok. Arra figyeltem fel, hogy szinte állandóan rágok valamit. Hol egy joghurt, hol egy péksütemény, de rájárok a vasárnap déli maradék húsra is. A párom által hazahordott csokoládé, keksz, cukorka készletem, ami eddig a fiókban lapult, gyors fogyásnak indul. Nem lesz ennek jó vége, vissza kell fognom magam. Szinte megkönnyebbülök, amikor egyik reggel arra ébredek, hogy fáj a fogam. Nem csak fáj, lüktet, villog, sajog, bedagadt, beszélni is alig tudok. Rágni meg pláne nem. A fogdokihoz nem könnyű bejutni, de mivel az asszisztens alig érti, mit mondok, soron kívül ad egy időpontot. Nem nagy a baj, ecsetelőt kapok és tanácsot, hogy pár napig kíméljem azt a felemet, ne nagyon rágjak rajta, inkább öblögessem.
Ma felhívtak az egyik cégtől, ahova elküldtem az önéletrajzot. Zöldség nagykereskedés. Amikor odamegyek, megtudom a részleteket is. A feladat a zöldségek, gyümölcsök válogatása lenne napi tizenkét órában, heti hat napban. Napi egyszeri tizenöt perces pihenő. Négyszáz forintos bruttó órabér. Mi van? Nettó kétszázharminc forint. Mi van?
Gyors számolás, nettó hatvanhétezer forint, havi kétszáznyolcvannyolc órában, a kézbe kapott fizetés. Mi van???????
Udvariasan megköszöntem a lehetőséget az alig hatvandekás, roppant nagy arcú fiatalembernek. Vajon ő, le tudna dolgozni napi tizenkét órát tizenöt perces szünettel?
Ez a rabszolgaság, nem a multi szalagmunkája! Ezekhez nem jár a Munkaügyi felügyelőség? Vagy ide is csak a kávét meginni járnak?
Hétfő. Ma legalább hasznosnak érzem magam, ha annak lehet tekinteni a csekk befizetéseket. Hazaértem, mire megint erőt vett rajtam a takarítási mánia, aminek következtében sikeresen eldugítottam a szellőzőt.
Olvasom, már van, akit hívtak leszámolni. Nekem még nem jött semmi.
Ma újabb ajánlat. Sorjázás, műanyag fröccsöntő autóipari beszállító cég. Győrl….r. Titokzatos a hölgy nagyon, semmit nem árul el konkrétan, de itt is máris tesztet emleget, úgy hogy a fizetésről semmit sem tudok. Miért írjak tesztet, ha csak azt tudom, mit kell csinálnom, de azt nem hogy mennyiért. Nagyon kis szemérmesek ezek a cégek.
Olvasgatom a külföldi álláshirdetéseket. Fizetés ennyi meg ennyi. Már eleve rám, a munkavállalóra bízzák azt, hogy nekem megéri-e annyi pénzért elvállalni a munkát. Nem hadititok, hanem korrekt módon közzétett összeg. Itt meg? … Majdnem titoktartási szerződést kell aláírnom, amikor a leges legvégén elárulják a fizetést. És csodálkoznak, amikor az emberek többsége feláll. Meg lehetett volna spórolni a hercehurcát, ha ezt a legelején közlik.
„- Emberek! Sorjázásra keresünk munkavállalókat, fizetünk X összeget. Akit érdekel, az maradjon, a többieknek megköszönjük, hogy idefáradtak.”
És akkor a maradékból lehet válogatni, ki felel meg, és ki nem.
Nem és nem értem a dolgot. Számomra, mint munkavállalónak ez a legfontosabb dolog, hogy mennyit fizet az a cég az általam elvégzett munkáért, nekik meg az, hogy tesztet írjak. Csak halvány gyanúm van arra, hogy ha közlik a fizetést, a büdös életbe nem fognak embert találni a munkára, mert otthon van idő számolni, és rájönnek, hogy az nagyon kevés összeg, amit a cég kínál.
Arra már rájöttem, hogy az egyik legfontosabb kérdés a korom.
Az, hogy egészséges vagyok-e vagy beteges, nem nagyon érdekel senkit, valamint az sem, miben van gyakorlatom.
Az sem érdekel senkit, hogy erőm teljében levő ötvenhat éves, fiatalos, energikus nő vagyok, akinek már nem betegszik le a kisgyerek kéthetente, nem érdekli őket a több évtizedes munkatapasztalatom, a gyakorlatom, nem érdekli őket a mobilitásom sem.
Az meg, hogy mennyi fizetést kaphatok az adott munkáért, nagyobb titok, mint az ügynöklista. A cég neve szintén. Vicc az egészben, hogy az adott faluban, csak az az egy cég működik, tehát innentől miért is kell ez a hatalmas titkolózás? Pár telefon és már tudom is, mennyit lehet ott keresni. Hát nem olyan összeg, amiért verekednék. A mostani fizetésem fele. De azért próba cseresznye, meg hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet, elmegyek.
Így az adott nap ott állok a megbeszélt kisvendéglő előtt sokad magammal. Na jó, nem is olyan sok az a harminc ember. Már túl vagyunk a megbeszélt időponton, mire befut a fiatalember.
Hát …..
Mindenki, köztük én is, emeltünk a kinézetünkön. Ennek ellenére a munkaadón, kinyúlt rövid gátyó, kinyúlt póló, strandpapucs. Na igen, nem ő keres állást, hanem mi. Mint kiderül, itt is bérmunkaerő kölcsönzővel állunk szemben. Az általam már felkutatott céghez keresnek embert. Itt is a köztes elem. Műanyag alkatrészek sorjázásához keresnek embert. És tesztet írunk! Méghozzá, ahogy gyorsan átfutom, eléggé szigorú logikai tesztet. Istenem! Egy sorjázáshoz minek a logikai teszt?
Na mindegy, ha már itt vagyok, nekiveselkedem. Gyanúsan gyorsan végzek vele, és leadom. Kimegyek az épület elé. Lassan szállingóznak a többiek is. Rágyújtunk, beszélgetünk. Ki honnan jött, mit dolgozott. Gyorsan kiderül, hogy pár emberrel egy helyen dolgoztunk, csak nem egy műszakban. Két órát állunk a tűző napon, mire kiszólnak. Már éppen kezdett bennem körvonalazódni, hogy én bizony lelépek. A fiatalember gyorsan elhadarja, hogy aki a nevét hallja, és harminc pontot nem ért el, az nem felelt meg, majd felolvassa a neveket. Én harmincon felül vagyok, a volt munkatársaim is. Vegyesen vagyunk, idősebbek fiatalok, nők, férfiak.
Halvány gyanú ébredezik bennem a felsorolás közben, hogy valami zseniképző is folyt itt, mert a maximum pontszám negyven volt, de van, aki negyvenöt pontos tesztet irt. Ez meg hogy lehet? Utána gratulál a „diplománkhoz” a szakadt fiatalember, és elküld bennünket a gyárba!
Be is engednek, át egy folyosón, és máris az üzemben vagyunk. Úgy kabátosan, táskásan ácsorgunk a betanítási területen. Elmondják, hogy most megmutatják, hogyan kell sorjázni, egy negyedórát gyakorolhatunk, majd vizsga következik. Az asztalokhoz nem férünk oda, a hangot nem halljuk, csak aki éppen az egérhangon cincogó leányzó mellett áll. Egy idő után, miután pár darabot megforgattunk a kezünkben, egy hatalmas kiterjedésű, nagyhangú nőszemély visszaparancsol bennünket a folyosóra. Utána hatosával hívja be a „vizsgázókat”. Hát kérem, ez röhej. Nem tudok rá mit mondani.
A cikket írta: Babenko
Hozzászólások
időrendi sorrend
Ez amit Ön leír, egy nagyon sajnálatos jelenség. Az ember semmibe vétele. Sajnálom!
Bokor
Tudod, Bebenko, az jutott eszembe, hogy a politikusoknak milyen tesztet kell kitölteniük?
Tudod, Bebenko, az jutott eszembe, hogy a politikusoknak milyen tesztet kell kitölteniük?
Hát erre én sem tudok nagyon mit mondani, de ha szabad ilyet mondanom ilyen megrázó események után, nagyon élveztem az írásod!
A humorod mindig legyen veled! Minden mást elveszíthetsz, csak azt az egyet nem! Jól mondom? Tőlem, ha nem haragszol érte valóságpontokat is kaptál... mert "megérdemled"! :-)
Puszi,
Éva