Korlátok
Látogatók száma: 51
Azt mondják az okosok, hogy születésünk pillanatától öregszünk, és a testünk készül az elmúlásra. Maga az ember ezzel nem foglalkozik egészen addig, amíg testi valójában nem találkozik az öregedéssel. A romló szemmel, a ráncosodó bőrrel a megkopott ízületekkel, a csökkenő teljesítménnyel. Lélekben mindig is az a tizenhat éves lány voltam, aki annak idején könnyedén futott a buszra, a fa tetejéről ette a cseresznyét, álló nap görnyedt a krumpliföldön, és nem zavarta, hogy a hátát veri az eső. A nap végén gyors fürdés után még egy mozi is belefért.
Később nem nagyon volt időm foglalkozni ez elmúlással. Három műszak, felbomlott házasság, bolond gomba módjára növő gyerekek nem nagyon hagytak időt a létem feletti elmélkedésre. Éltem, amit a sors rám mért. Néha eszembe jutott, hogy nem ezt az életet kellene élnem, de a mindennapok gyorsan kiverték a fejemből.
Az első korlát.
1956 tavaszán nem volt egy életbiztosítás 2300 grammal a világra születni, de túlélő típus voltam, mint az idő mutatja. Érdemes volt öregapámnak kaszával fenyegetni a mentőst, hogy vigyen el a kórházba. Soha nem voltam beteges, kisebb bajokat leszámítva. Aztán harmincöt évesen felfedeztek bennem, rajtam, pár születési rendellenességet. Az orvos az orrát dörgölte.
- Ettől még lehet normális életet élni, mint a tények mutatják, de kímélő életmódot javasolnék….
Hazafelé gondolkodtam. Kímélő életmód? Ez vajon mit takarhat? Aztán a magam makacs módján úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó betegségtudatot kiépíteni magamban, és ment tovább minden a maga útján. Másnak, ha fuldoklik, mindig akad valaki, aki mentőkötelet dob. Nekem magamnak kellett elérnem azt a liánt, aminek a segítségével kimásztam a gödörből. De mindig akadt egy lián. Mindig tovább tudtam lépni, és dolgozni, gürizni tovább. A gyerekek is felnőttek, ember is akadt, aki mellém állt, munka is volt. Aztán tavaly jött a munkanélküliség. Nem hagytam magam, bő négy hónap után ismét volt munkám. Néztem a korombelieket, akik közül sokan már rokkantnyugdíjasok és én még úgy futottam, mint a nyúl és a teherbíró képességem óriási volt.
A második korlát.
Emlékszem, negyvenöt éves koromban traumaként ért a felfedezés, hogy nem tudtam felmászni a fára. Legyintettem. Biztos túlságosan megnőtt az a hátsó raktár. De talán valami homokba dugott fejet imitáltam azzal, hogy többet nem próbálkoztam a fára mászással. Aztán szemüveget csináltattam, majd egy másikat, később leszoktam a kilométereken át tartó túrákról is. Ma már inkább elülök a gép előtt, vagy autóval megyünk el, ha egy egy tájat fel akartunk fedezni.
A harmadik korlát.
Szinte dühös voltam, amikor Kedden este hat felé, egy óriási abroncsszerű görcs után, az ügyeletes embóliát emlegetett, meg mentőt, ami átvisz a sürgősségire. Emlékszem, nem ideges voltam, hanem dühös. Szinte szégyelltem magam, amikor a vizsgálóasztalon üldögélve az ablakon keresztül megláttam a mentő villogó lámpáit. Leugrottam az asztalról mire hárman kiáltottak rám, hogy ezt nem szabad. Később a mentőben gondolkodtam, hogy ez nem lehet embólia. Emlékeztem nagyanyámra, akit ez a .... dolog vitt el az életünkből. Aztán a sürgősségi, ahol is megtudtam, hogy a mellem alatti rész az nem a mellkasom, hanem a felhasam. A tüdőcsúcs már oda tartozik. Hm. Az infulzió tűje rettentően feszítette a bőrömet, de senki nem akadt, aki megigazította volna. A nővérek futkároztak a függöny előtt, néha hordágyon betegeket hoztak. Az orvos is benézett rám.
Vajon ki álmodta meg ezt a „Vészhelyzet” imitációjú, függönyös, rohangálós sürgősségit?
A függönyt most szétrántották, felriasztva engem az elmélkedésből és eltoltak az ultrahangra.
- Van egy három és fél centiméteres ciszta a jobb veséjén. - hallom az asszisztens hangját.
- Tudom. Már ott van körülbelül öt éve. - felelem neki higgadtan.
- Más semmi rendellenességet nem látok.
Vissza a függöny mögé. A fiam is beóvatoskodik.
- Anyu! A csirkemell megbüdösödhet az autóban?
Au! Eszembe jut a kilónyi csirkemell filé, amit a boltban vettünk a görcs előtt.
- Hát fiam azt hiszem, azt már kidobhatjuk.
Majdnem elmosolyodom, amikor látom, ahogy maga elé idézi a kilónyi mellet rántva, ami most megy majd a kutyeszoknak. Kicsit össze van omolva.
Bejön az orvos, a fiam kimegy.
- Csinálunk pár laborvizsgálatot, aztán meglátjuk hogyan tovább.
Elmélkedek tovább, amikor egy kövérkés gülü szemű fiatalember beugrik hozzám a függöny résén.
- Mi a neve?- mordul, rám meresztve a szemeit.
Nem tudom, hogy kérdez, vagy ijesztget.
Mondom a nevemet.
- Ez nem az. - motyogja maga elé a papírt nézegetve és ott hagy.
Igyekszem nem hangosan röhögni. Aztán eszembe jut, hogy ha tudok még nevetni, akkor nekem rohadtul nincs embóliám. Később a kardiológus és a laboreredmények is ezt igazolják.
Valószínűleg, egy, a hidegfront által előidézett refluxos reakció, ami felfelé nyomja a rekeszizmokat. Ez okozhatta a görcsöt. Na, ugye! Mondtam én hogy nem embólia!
Éjfélre jár, mire a főorvos hosszas hezitálás után hazaenged. De ha úgy érzem, inkább menjek rögtön vissza, mert a jobb lábam nagyon nem tetszik neki, úgy látja, hogy ott nagyon érik egy trombózis.
A csirkemell túlélte a vészhelyzetet, pár szőrszál a karomon nem. Gyors zuhany aztán fekvés, mert mindjárt négy óra és kelni kell.
Azért kivettem két napot kipihenni az ijedelmet.
A cikket írta: Babenko
Hozzászólások
időrendi sorrend
Addig jó, amíg viccesre tudod venni a figurát és nem kételkedsz magadban. Lám-lám most is tévedtek a diagnózist illetően. Hát a fára mászós időszakon azért már túl vagyunk, főleg azt látom, hogy nem én, más alatt szakadt le a létra egyik foka. Azért örültem, hogy az ijedtségen túl nem történt vele több, más... A tetőt is féltettem, még a végén beszakad. Voltak kétségeim, mert ez az, amiről nem volt tudomásom, se tapasztalatom, hogy mi van olyankor, ha a kivitelező tévedett? Jó ott lenni teljes mellszélességgel, ahol éppen vagyunk és figyelni magunkra és másokra, amíg lehet.
Ha már erről tudunk írni, akkor nagy baj nem lehet... :-)
A betegségtudat tőlem is távol áll, igyekszem lábon, minden segítség nélkül kihordani. Eddig még szerencsém volt. A csirkemellet én is sajnáltam volna, ha beadja a kulcsot. A rántott husit én is szeretem!
Pussz,
Éva
Vigyázz magadra!
Pussz,
Tündér