Második döbbenet

Látogatók száma: 77

A végén mindig arra jutunk, hogy nem áll szándékunkban egymás meggyőzése, pusztán csak eszmét cserélünk.

Arról még nem tettem említést, hogy első házasságomból két gyermekem született. Nagyobbik lányommal tartom a kapcsolatot, három unokámat időnként, főleg a "hosszú" ünnepeken meglátogatom. Ilyenkor fiam, és kamasz lányom is többnyire velünk tart, de gyakran más elfoglaltságaik miatt lemondják a családi összejöveteleket, a társas együttlét, számomra szinte egyetlen módját, amely az évek alatt nem vesztette el eredeti rendeltetését. Beszámolunk egymásnak a nehézségeinkről, de anyagi természetű kérdések soha nem kerülnek napirendre. Vejemmel gyakran keveredek végeláthatatlan vitába, legtöbbször politikai természetű kérdésekben, amelyekben homlok egyenest más véleményen vagyunk. De ezek a beszélgetések nem kellemetlenek, sőt, sokat tanulok belőlük. A végén mindig arra jutunk, hogy nem áll szándékunkban egymás meggyőzése, pusztán csak eszmét cserélünk. Nagyobbik fiam az elvált apák életét éli. Visszavonultan, de nem magányosan szemléli a világot, amely kegyetlenül elbánt vele. Három gyermekét hagyta ott, nehéz szívvel, de tiszta fejjel hozva meg ezt a sorsfordító döntését, nagy nehezen. Őket már lassan két éve nem láttam. A látásom gyengülésével egyre mohóbban falom az előttem tornyosuló restanciáimat, amelyek elsősorban pótolhatatlannak tűnő irodalmi alkotások. Középiskolai osztályfőnököm, aki görög-latin szakos lévén magyar irodalmat, és nyelvtant tanított, mondta mindig, felemelt mutató ujjal, hogy amit most elmulasztunk elolvasni, azt soha többé nem tudjuk pótolni. Próbálkozom a lehetetlennel, de természetesen, a figyelmeztetés alapigazsága megkérdőjelezhetetlen. Minél többet olvasok, annál többre vágyom, és mi tagadás, egyre inkább fény derül a felnőtt évek mulasztásaira is.

(Folyt. köv.)

Horváth János
Budapest, 2012. április

A cikket írta: Janó

előző cikk következő cikk

2 szavazat