Megyek az utcán

Látogatók száma: 53

Hat évtizeddel, annak jó, s rossz tapasztalataival a vállamon, úgy döntöttem, hogy immár nyugdíjasként én soha többé nem sietek sehová, végre a reggeli kapkodásnak, hogy időre a munkahelyemre érjek, végre akkor kelek fel, amikor kedvem tartja és bevallom, hogy délelőttönként nem szívesen indulok útnak, ha nem muszáj, kikerülve ezzel a reggeli őrületet, a zsúfolt járműveket, a rohanó embereket.
Itt, a fővárosban, mindenki rohan, mintha lekésne valamiről, ami nagyon fontos, vagy épp az ellenkezője, azért rohan, hogy mások feltételezzék róla, lám, fontos ember lehet, ha ennyire sietnie kell.
Bármennyire szeretném elkerülni a csúcsforgalmi időszakokat, időnként – igaz, nem önszántamból – nekem is részt kell vennem a reggeli utazásban, például, amikor éhomra vérvételre kell mennem. No, azért nem rohanok akkor sem, komótosan ballagok a Körtérről a rendelőig, amelyet még könnyű sétának sem lehetne nevezni a rövid távolság miatt. Közben át kell vágnom a metrómegálló előtti villamosmegállón, amely egy kész tanulmány. A várakozók többsége eszik, pizzát, szendvicset, gyors sütésű péksüteményt, a kismamák fennhangon nyugtatgatják gyerekkocsiban békésen üldögélő csemetéiket, hogy mindjárt jön a villamos, ám a gyerekek rájuk se hederítenek, vagy kiflit eszegetnek, vagy bazsalyogva figyelik a toporgó felnőtteket, esetleg békésen szundikálnak.
Hajléktalannak látszó, kortalan nő méregeti a társaságot és kiszemeli áldozatát, a jobb módúnak vélt nőszemélyt, akihez alázatosan odalép, és suttogva előadja neki a gondosan kifundált, kéregető mondókáját, amennyiben nem kap semmit, elég hangosan szitkozódik.
Tavasz lenne, ha igaz, egyik nap meleg az idő, másnapra meg lehűl a levegő, melyet már követni sem lehet, ezért meglehetősen változatos a járókelők öltözködése. A fiatal lányok harisnya nélkül, miniszoknyában, papucscipőben feszítenek, a harmincasok is megmutatják formás lábaikat, csakhogy azokat már tíz centis sarkú körömcipőbe bújtatták, a fiatalemberek rövidnadrágban, pólóban és sportcipőben járnak. A negyven feletti korosztály öltözködése széles amplitúdón mozog, a bőrdzsekitől az agyonmosott balon kabátig, az elegáns kosztümtől az „ami éppen a kezembe akadt” szerelésig minden fellelhető, ahogyan a lábbelik között is hasonló a szórás, a disztingvált félcipőtől a csizmáig szinte valamennyi fajta képviselteti magát.
Majdnem elüt egy negyven körüli, öltönyös fickó, aki két BKK járat megállója között rollerrel közlekedik. Persze, nem ő az egyedüli, aki utazás közben szórakoztatja magát. Talán a korosztályom kivételével, az úton lévők többsége zenét hallgat a mobiljáról, vagy éppen társasági életet él, hála az okos telefonjának, s a telefonbeszélgetéssel többet elárul magáról a nagyérdeműnek, mintsem az kívánatos lenne. A legszebb az, amikor a fiatal pár ott csókolózik a megállóban, megérkezik a villamos, felszállnak, leülnek egymással szemben és mindketten bambulva hallgatják a saját ízlésük szerinti zenét. Lehet, hogy elfelejtettek beszélgetni?
Útba esik egy szakközépiskola, mely előtt ott bagóznak a tanárok és diákok, mentségükre szóljon, hogy nem együtt, hanem mindegyik a maga korosztályához tartozó társaik társaságában, egymástól néhány méternyire. Nem akarok rosszmájú lenni, és azon törni a fejem, hogy a kiskorúk hol veszik a cigarettát, ha a trafikokban nem szolgálják ki őket? Igaz, mi is középiskolás korunkban szoktunk rá a dohányzásra, mert tiltották a kollégiumban és oly jól esett áthágni a szabályokat! Hiába, a tiltott gyümölcs a legédesebb, ezért nem értem, hogy ezt felnőttként miért felejtik el oly sokan? Merem állítani, hogy kivétel nélkül ők is voltak fiatalok. Valaha.
Megérkezem a rendelőintézetbe, ahol legalább akkora a forgalom, mint egy pályaudvaron. Keresek egy ülőhelyet, előveszem a könyvem és olvasok. Nincs kedvem a többieket nézegetni, és hallgatni a véget nem érő panaszaikat. Ide nem szórakozni jár az ember, de erről azért nem vagyok meggyőződve.

A cikket írta: Yolla

támogatóink