MÓKUSKERÉK … 2. rész

Látogatók száma: 59

Kapaszkodsz a semmibe. Érzed, hogy csúszol lefelé, el akarod kapni, de mindig kicsúszik a kezeid közül.

Most még megúszta a nyomorult, nem tudja, hogy elszánt vagy már, nem érzi, hogy elég volt. Játszik. Nem ismer még, bele röhög a pofádba, szemtelenül, aljasul. Nem tudja, hogy mennyire gyűlölöd!
...

Egy életre megtanulta a tesóm, hogy ilyet többet ne tegyen! Nem illik valakit, csak úgy lekurvázni, mégoly nehéz is elviselni, hogy bennünket nélkülözni tudnak. Az élet őt is, akár csak engem megtanított tisztelni a másikat. Ha ilyen áron, de megtanított! Sok boldog órát töltöttünk még el gyerekfejjel, és meg tudott végre nyugodni akkor, amikor a bunkerban, amit magunk készítettünk a hármas híd melletti bozótos területen végül is Boriska őt választotta játszótársul, és nem azt a másikat. Nekem is volt partnerem, a házból egy fiú, akibe szerelmes voltam. Ő volt az első szerelmem. Olyat játszottunk, hogy na! Volt ott minden, ami ahhoz kellett, hogy elhitessük magunkkal, ez az igazi, valódi felnőtt élet. Mi szeretők voltunk és házastársak. És a házastársaknak csókolózni illett, amit mi meg is tettünk. Nem intimen, szigorúan egymáshoz közel, mert azért volt bennünk egy szikra félsz, hogy állj, ne tovább. Hiszen gyerekek voltunk még. Berendezkedtünk, ágak-bogokból, de meg volt mindenünk ahhoz, hogy úgy éljünk, mint a felnőttek.
Voltunk mi, együtt a csapattal vadkörtét, szőlőt, kukoricát, gesztenyét lopni is, mert úgy volt az igazi. Meg is kergettek bennünket valahányszor erre vetemedtünk. Izgalmas volt, és jó hecc. De mindig megúsztuk. Jártuk a rétet, a mezőt, sóskáztunk. A szedres úton a fák, ahol dunctos üvegbe szedtük a fekete, hamvas, fehér és mit tudom én milyen szedret még ma is élnének, ha a „jó” emberek ki nem vágták volna. A pramper bokor viszont még ma is állja a sarat, csak éppen nincs már, aki leszedje a termését.

Hamar felnőttünk. Meg kellett tapasztalnunk a játékon keresztül azt is nagyon korán, hogy a mi családunk nem az a szokványos, ami ahhoz kell, hogy körülöttünk forogjon a Világ. Nem az jutott nekünk osztályrészül, hogy nekünk mindent lehet, szabad, ezért igyekeztünk hamar kikerülni ebből a kényszerű, szegénység szülte, olykor elviselhetetlenül nehéz körülményből. Sokan voltunk. A bátyáim, a nővérem, a húgaim. Igyekeztünk felnőni. Hogy a saját lábunkra tudjunk állni, és pótoljuk azt, amit az élet nem adott, nem adhatott meg, bármennyire is jó szüleink voltak. Szegények voltunk.

Hányszor kellett éjnek évadján felkelnem, csak azért, mert a bátyáim lecsót kívántak enni. A mamám már nem volt hajlandó felkelni, bármennyire is hízelegtek a jó meleg ágyból, már az ereje sem volt a régi, de akkor ott voltam én. És megkapták, amit akartak. Olyan lecsót főztem nekik, hogy a tíz ujjukat is megnyalták utána, aztán felváltva járhatták a klotyót. Abból főztem, ami volt. Ja, hogy csak cseresznyepaprika volt? Hát tehettem én róla?!

Egyre kevesebb és kevesebb tér jutott mindannyiunknak. Anyám, apám, már nem győzte betömni a sok éhes szájat. Ezért nem is bánták nagyon, amikor nővérem talált egy nála tíz évvel idősebb férfit, aki feleségül vette. Egy szájjal kevesebb. Maradtunk még mindig így is elegen. A bátyáim, akár csak apám a bányát választották, az állt legközelebb az elképzeléseik között, mert az biztosította leghamarabb számukra a szabadulást. Nem a család elől, nem az volt számukra a börtön, hanem az élet, amit az nyújthatott, hogy mindenből csak a kevés, vagy még talán az se. A bányába helyezkedtek el mindketten. Így már elmondható volt, hogy én bányász családban nőttem fel! Én is igyekeztem a nyomdokaikba lépni. Olyan szakmát választottam, amit akkor még nem tudtam, de meghatározó volt szinte az egész életem során. Nem rossz szakmát. A gyors- és gépíró suli megalapozott szinte mindent, amit elértem. Nem tudtam, nem is akartam, de megpróbáltam tovább tanulni. Az élet közbeszólt. Mint minden fiatal lány én is élni akartam!

A cikket írta: zsoltne.eva

támogatóink