MÓKUSKERÉK … 3. rész
Látogatók száma: 62
Minden erőmre szükségem lesz, hogy ezt a helyzetet megoldjam. Ha egyáltalán meg tudom oldani. Átmenetileg talán nyugalmunk lesz. Segítségre nem számíthatok. Ezt megint csak egyedül kell megoldanom.
Mi adhat erőt a túlélésre, ha már semmim nincs és senkim, aki segíthet - teszem fel naponta a kérdést? Magam felé, mert kinek is mondhatnám? Minek kellene lennem ahhoz, hogy ezeket az elvetemült gazfickókat leszereljem végre? Pedig félek, és ezt nem láthatják meg rajtam. A félelem lassan kúszik lefelé, egészen a gerincem aljáig, a fájdalom miatt mozdulni sem tudok már. Össze kell magam szedni. Eltelik pár perc, amikor végre fel tudok egyenesedni. Miért nem élhetjük az életünket ugyanúgy, mint bárki más, biztonságban, nyugalomban? Miért kell nap, mint nap szembesülnünk azzal, hogy a mi életünk nem ugyanolyan, mint másoké. A mi életünk mitől más? Nekem naponta felkészültnek, tettre késznek kell lennem, nem engedve meg magamnak még egy pillanatra sem, hogy ellazuljak, pihenjek, mert valakik mindig tudják, hogy most jött el az alkalom, hogy belegázoljanak a lelkem legmélyére, az otthonom nyugalmába kegyetlenül, ostobán. Nem hagyva egy percet sem a védekezésre, ellenállásra, tettük megakadályozására. Cselekednem kell, mert nem bírom már tovább. Elég volt!
Nincs ennek semmi más oka, mint az, hogy annak idején a földszintet választottam. Tehettem volna, hogy bármely más szintet fogadjak el, amit felajánlottak, de nem. Nekem a földszinti lakás kellett, mert ott éreztem a biztonságot. Ahol nem érhet bennünket semmi baj, nem kell félnem, hogy egy pillanatra nem figyelek oda, és annak beláthatatlan következményei lehetnek. A gyerekemet féltettem, a lányomat, aki még kicsi volt és felelőtlen. Felelős voltam érte. Hát ezért!
Már megint történt valami. Feldúltan rohan be a lányom, hogy nem hagyják békén. Próbálom megnyugtatni, mi történt, ki bántott már megint. Elmondatom vele újra, mint már annyiszor, és aminek a vége mindig ugyanaz. Szinte mindenki mindig bántja. Miért? Mert MÁS, mint a többi. Azért. Nem akartam erről tudomást venni, de a kezdeti bosszantások szinte állandósultak. Belekötöttek úton, útfélen és olyankor hozzám szaladt. Kihez is szaladhatott volna, hiszen mindig csak én voltam mellette.
Kegyetlen a sors, ha csak ennyire tellett tőle! Azok után, amilyen volt a házasságom, a lányom apjával és csak hat évig bírtam vele itt, a panelrengetegben, ahol naponta voltunk kitéve a kellemetlenkedéseknek, az atrocitásoknak. Amikor rendszerességgel megdobálták az ablakomat, amikor a leginkább nem számítottunk rá, és elszaladtak a felelősségre vonás elől. Amikor az ablak alatt elmenő suhancok rácsaptak akkorát a párkányra, hogy csak úgy zengett, vagy éppen festéket öntöttek az ablakra mikulásnapi ajándékként. Vagy az erőszakos panellakó, mint később kiderült beteg az a pali, követelte, mintha valami kocsmában lennénk, nem is az otthonunkban, hogy „Gyere ki!”, amikor felelősségre vontam és kértem, hagyja békén a lányomat! Mi van itt? Elszabadult a pokol? Hányszor próbáltam jobb belátásra téríteni ezeket az elvetemült embereket, suhancokat, utca kölykeit, a szülői felügyelet nélkül kallódó, szórakozni így akaró, a legkülönbözőbb tetteket kiagyaló elvetemült kölyköket, hiába. Semmi nem használt.
Nem számított a szép szó, nem számított a kirohanás, semmi. Ha végre elmentek, elköltöztek, felnőttek, mindig újak és újak léptek a helyükbe. A gonosznak sok arca van. És én elkezdtem gyűlölni már a kertváros közepén annak idején kiválasztott földszinti lakásomat, azt a pillanatot, amikor ide költöztünk.
Rendszeres látogatója voltam már a hatóságoknak, ismertek engem már és megértették a helyzetemet, de nem tudtak, csak ideig, óráig segíteni. Büntetés? Kit, kiket, hiszen azok, akik bántottak bennünket, mindig arctalanok maradtak, ha mégis sikerült egy-egy ilyen embert elkapnom, a csekély büntetés csak olaj volt a tűzre, vagy letagadták, mindig a másikra kenték, soha nem vállalták a tettüket. És én tehetetlen vagyok. Megint döntenem kell. És én döntöttem. El akarok innen menni. De hová?!
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Azt tudom mennyire kegyetlenek az emberek, mert sérültként magam is szembesülök vele.
Volt olyan, hogy egy néni felállított a buszon, hogy én nem látok, de neki fáj a lába. Álltam és próbáltam kapaszkodni, de nagy volt a tömeg, és egy hírtelen fékezésnél nagyot vágódtam, és a néni nevetett a legjobban rajtam, és megjegyezte, hogy mondtam kapaszkodni kell.
Éva, cserével nem oldható meg a lakás probléma?