Mozaikok

Látogatók száma: 51

A Mézes Cukrászda neon felirata villódzva hirdeti estétől reggelig az ott üzemelő cukrászipari létesítményt, amely a város főterén immár hetven éve a fiatalok kedvenc találkahelye.

Megállok az ajtóban, körülnézek, gyorsan megfordulok és a terasz legszélső asztalánál foglalok helyet, háttal az üvegportálnak, hogy még véletlenül se lássak be. Itt legalább lehet dohányozni, mert odabenn nem lehetett soha, biztosan most sem változtattak a szokáson, ahogyan a régi bútorokat is restaurálták, a kerek asztalokon horgolt terítő, középen kis vázában virágcsokor, mellette az árlap. Rágyújtok, kezemben remeg az öngyújtó.
A tonett székek is a régiek. Mennyit kellett csutakolni a mosószódás vízbe mártott ronggyal, mire eltűnt a por valamennyi berendezésről, még ma is a fülembe cseng anyám magas hangja, amint a pénztárgép mögött ülve rám szól, a tízéves fiúra, csak szaporán, fiam, nemsokára nyitunk.
Emlékeiben anyám, a szép Macskássyné Mézes Melinda, ki sem mozdul a pénztárgép mögül, onnan dirigálja a teljes személyzetet, beleértve az apámat is. Reggelente a fodrásznál kezd, hogy tökéletes legyen a dús, szőke hajából font kontya, és körmén friss legyen a körömlakk. Ahogyan elveszi a pénzt, a széles arany karkötők csilingelnek a csuklóján, kezére vonva a vendég figyelmét, hogy lássa, amint a gyémántgyűrű megcsillan az ujján. Szép arcán halvány púder, ajkán az élénkpiros rúzs kiemeli hibátlan fehér fogsorát, mert állandóan nevet és viccelődik a vendégekkel. Azzal foglalkozik, amely a kedvence, szedi a pénzt. Szorgalmasan. Dolgoztat mindenkit, kapkodják is magukat a kiszolgáló lányok, néha, még a hajukat lekötő bóbitájuk is leesik a nagy igyekezetükben. Apám, Dr. Macskássy Béni vegyész, Mézes nagypapától tanulja meg a cukrászatot.
Emlékszem, Mézes nagypapa bal lábára biccent, amint ott sürgölődik a cukrászatban, húzza ki a tepsiket a sütőből, közben int az inasnak, készítheti a krémet, a tölteléknek, hogy mire kihűl a piskóta, lehessen tölteni. Apámmal szavak nélkül is értik egymást, szótlanul teszik a dolgukat. Mézes nagyanyám minden nap ízes és kiadós ebédet főz, melyből Kishalomra, Macskássy nagyapáéknak is rendszerint visz az inas, miután fehér köpenyéről leveri a lisztet, leveti és gondosan felakasztja a cukrászműhely hátsó ajtajára rögzített fogasra. A falakon nincs helye a fogasnak, mert ott kap helyet polcon vagy szögekre akasztva a teljes eszköz állomány, a habverőtől a habüstig. A műhely közepén hatalmas fatüzelésű kályha pöffeszkedik, tíz sütővel, melyekből édes illatok gőzölögnek, valahányszor kinyitják. A platnin két nagy kaszrolyban állandóan forr a víz, felette keverik a krémeket, olvasztják a csokoládét.
Kevés beszédű az egész családom és anyámon kívül nagyon ritkán nevetnek.
Iskola után hazamegyek, Mézes nagymama megebédeltet, megtanulom a leckét, legfeljebb egy fél óra alatt, s máris megyek a cukrászdába. Nem szeretem az édességet, anyám megutáltatja velem, nehogy elhízzak. Egy ültő helyemben hétévesen megetet velem egy fél dobostortát, megitat hozzá fél liter limonádéval és Soma, a langaléta segéd, egész délután kinn marad velem az udvarom, mert hányok, mint a lakodalmas kutya. Sem az apám, sem a nagyapám nem mer anyámra szólni, csak a szemükben látom a sajnálatot.
Mocorog bennem a még nem is létező férfiasság, igyekszem sírás nélkül kibírni, a könny is csak az erőlködéstől tolul a szemembe. Sebaj, kisöreg, vigasztal a segéd és gyengéden beletúr hatalmas kezével a hajamba, amely simogatás és együttérzés is egyben.
Ettől kezdve Soma lesz a legjobb barátom, vele osztom meg a gyerekes titkaimat és a későbbiekben tőle tudom meg a családom történetét. Hol ezt mesél, hol meg azt, mire kamaszodom, összeáll a történet. Lassan tisztul a kép, miért ilyen a hangulat, miért nem találkoznak egymással a nagyszüleim. Mézes nagyapa sántasága miatt csak méhészettel foglalkozik, s amikor éppen nem mézre költik a pénzt az emberek, nyakán marad az éves termés. Kínjában kitalálja, hogy mézes puszedlit készít nagymamával mázsa számra és árulja a piacon. Alig hoz valamit a konyhára. A szatócsboltos Zollner bácsi, az 1940-es évek elején, átadja a főtéri boltját a nagypapának, hogy nyisson egy cukrászdát, s csak azt kéri, hogy Zénó fiát nevelje fel a saját lányával együtt. A Mézes család a két gyerekkel és az ötven méhcsaláddal együtt a várostól alig három kilométerre lévő tanyán vészeli át a világháborút. Nagyapa bújja a receptes könyveket, ha már cukrászdás lesz belőle, akkor ne csak mézest tudjon sütni, pedig abból legalább húsz félét készít. Eteti is a katonákat, akiket odasodor a háború, válogatás nélkül, mindegy, hogy német vagy orosz. Fogy is az édes sütemény, hozzá literszámra a tea. Ahogyan telik az éhes has, a nagypapa faggatja a hívatlan vendégeket, milyen süteményeket készítenek otthon, és éjszakánként árkus papírra lejegyzi a hallottakat.
A háború után nehezen indul az élet. Nagymama dolga beszerezni az alapanyagokat. Ügyesen sáfárkodik, addig cserélget, amíg tojás, tej, cukor, liszt kerül a műhelybe, hozzá szilkékben lekvár, valahonnan kerít egy zsák diót is. A Zénó gyerek mindig ott sertepertél nagypapa mellett, nyújtja a tésztákat, keveri a krémeket, ha kell, éjfélig is fennmarad. Faggatja Somát is, mi mire jó, mivel kell melegen bánni és mit kell hagyni, meghűlni. Egyedül anyám nem találja a helyét, ha lehet, elkerüli a tennivalót, csak az üzletben szeret lenni, kiszolgálni, beszélgetni a vevőkkel.
Egyre nehezebb fenntartani a méhészetet, meg kuláklistára is kerül a nagypapa, ezért eladja a gazdaságot. A cukrászda ellenben virágzik, már esküvőre is készít tortákat. Hogy ne zaklassák, minden vasárnap küld egyet ingyen a párttitkárnak meg a tanácselnöknek, no, meg havonta a rendőrkapitánynak is. Az ajándékokat Zénó viszi házhoz, biciklin. Soma szerint történik valamilyen titokzatos dolog 1948-ban, mert anyám egy évig be sem teszi a lábát a cukrászdába, helyette nagyanyám ül a pénztárba. Azután anyám visszatér, kicsit teltebben, de sugárzó szépséggel trónol a pénztárgépnél. Azután a születésem előtti év decemberében Zénó elfelejt visszajönni, eltűnik tortástul, biciklistül.
Anyám annyira a szívére veszi a fiú eltűnését, hogy ágynak esik. Az orvos nem talál nála semmiféle betegséget. Mézes nagyapa felkeresi a másik nagyapámat, Dr. Macskássy Mártont, katonaorvost, mellesleg bárót, akit a fővárosból kitelepítenek a régi méhészetébe, amely már a téeszé, munkásnak, családostul.
Apai nagyapám gyógyfüvekkel gyógyítja anyámat, melyet rendszerint az apámmal, Dr. Macskássy Béni vegyésszel küld el a cukrászdába. Soma állítja, hogy a szüleimnél szebb párt még nem látott. Hamar megkéri apám az anyám kezét, Macskássy nagyanyám gyémántgyűrűjét húzza az ujjára. Az esküvőn azonban nincsenek ott, mert a báró úr ellenzi a rangon aluli házasságot. Eleinte Mézes nagyapám sem örül, de megbékél apámmal, amikor megismeri, és látja, hogyan ég a munka a keze alatt. Nagy szíve van Mézes nagyapámnak. Minden áldott nap ebédet küld a büszke Macskássy nagyszüleimnek a segéddel.
A harmadik csikket nyomom el a hamutálban, mire megjelenik a felszolgáló kislány, magas, karcsú, jó, ha tizennyolc éves. Ismerősek a mozdulatai, olyan deja vu érzésem van.
Ki sem nyitom az árlapot, szilvalekváros, rumos diós mézes szeletet kérek, limonádéval. A kislány bólint és elsiet, tűsarkú cipője hetykén kopog a díszburkolaton. Egy perc sem telik el és elém teszi a forró süteményt, melyből ínycsiklandozóan párállik a rum illata. A limonádés pohár széle az előírás szerint cukorba mártva, és ahogyan elém teszi, oldalához koccan a jégkocka.
Finom a sütemény, bár sütőrummal készül és nem kubaival, melyet apám használ nagyapám halála után.
Középiskolás vagyok, harmadikos, nyári szünet van, szerelmes vagyok Gyöngyikébe, az osztály legszebb lányába. Megbeszélem apámmal, hogy hetente kétszer vihetek szívem hölgyének egy tálca süteményt. Kialkudom, hogy az egyiket kiválthassam fagyival. Csak anyád meg ne tudja, mondja apám, jobb, ha délben jössz érte, amikor anyád elmegy az étterembe az ebédért. Addigra Soma kikészíti. Hamarabb odaérek, csak az inast találom, aki éppen az otthonról hozott töltött káposztát eszegeti, mert elfelejtett kenyeret hozni hozzá, tepertős pogácsát majszol mellé. Kóstold meg, kínál engem is, ott van a platni sarkán egy fél fazékkal, Soma is azt ebédel, csak elment tojásért. Egyél nyugodtan, biztat, jut neked is. Keresem a fagyimat, de nem találom. Apád elment rumot venni, mert délelőtt megitta az utolsó üveggel. Szolgáld ki magad, ott találod a termoszt a hűtő tetején.
Egyet fordul velem világ, az apám megiszik délelőtt fél liter rumot?
Telerakom a termoszt fagyival, nem is figyelem, mennyi fér bele, vanília, csokoládé, puncs, citrom, kókusz. A színes gombócok egymásba kapaszkodnak, mintha azt akarnák, hogy minél többen elférjenek a szűk helyen.
Felkapok két kanalat és már ott sem vagyok.
Gyöngyikével kimegyünk a strandra és húsz perc alatt bekanalazzuk a liter fagylaltot. Tüdőgyulladás lesz a vége. A kórházba csak apám jár be, mentegeti anyámat, hogy sok a dolga, hogy ellenőröket várnak, hogy fáj a feje, hogy… minden napra talál kifogást. Az ötödik napon éppen alszom, és amíg várja, hogy felébredjek, tanulmányozni kezdi az ágyam végén lévő lázlapot. A szobatársam szerint megtántorodik, ha nem kapja el az ágyam szélét, elesik. Semmi különös nincs a lapon, csak az adataim, a vércsoportom, a betegségem latin neve, a lázgörbém, meg a gyógyszereim. Mire felébredek, már mosolyog. Mi lenne, fiam, ha a negyediket már Londonban végeznéd? – kérdi azzal a hangsúllyal, amely kijelentésnek hat és nem tűr ellentmondást.
Jön a kislány, mit hozhatok uram, ajánlom a specialitásunkat, a kapros-túrós lepényt, sajtkrémes öntettel?
Csak akkor kérek, dupla adagot, ha kapok hozzá egy deci PORTO RICO rumot és két deci fehér száraz bort is.
Úgy teszi elém a poharakat, hogy azt kívánom, bárcsak engem simogatnának vékony ujjai. Érdekes, anyám még akkor sem mutat gyengédséget irántam, amikor elindulok a nagy kalandra, csak lehel egy puszit a homlokomra, eredj, apád már kinn vár a kapuban.
Macskássy Béni, apám nagybátyja, jómódú banki tisztviselő. Hetvenéves létére alig látszik ötvennek, napbarnított bőréhez illik a hófehér haj. Harmadik feleségét koptatja, aki éppen a legfiatalabb lányával egyidős. Apád annyira javadalmazza ittlétedet, fiam, hogy kitart az egyetemi tanulmányaid végéig – veregeti meg a vállamat egy hét után. Nem mond többet, úgy kezel, mintha a családjához tartoznék már évtizedek óta. Magántanárt fogad, hogy minél hamarabb tökéletesítsem a nyelvtudásomat. A legtöbbet mégis a házvezetőnőjétől és a kertészétől tanulok. Apámtól kéthetente kapok levelet, anyám egy sort sem ír.
Béni bátyám feleségének a barátnője egy kikapós elvált asszony. Megérzi félszegségem mögött a szeretet iránti vágyat, az első adandó alkalommal kikezd velem és öt évig a stabil szeretőm lesz. És persze, a tanárom. Mindenben. Az ismerőseim tudnak a viszonyunkról, de úgy tesznek, mintha ez egy természetes és tisztességes kapcsolat lenne.
Apám minden nyáron egy hónapra kijön hozzám, jobb így, mintha hazajönnél, nyugtatgat, hátha utána nem engednek ki.
Huszonegy évesen elveszem a szeretőmet, hogy megkapjam a kettős állampolgárságot. A nászutunk után Béni bátyám bevisz a bankjába, kinyit egy széfet és átadja az örökségemet, amelyet dédapám cedált az apámra, ő pedig rám, de nem nyúlhatok hozzá mindaddig, amíg egy év múlva el nem válok a feleségemtől, aki úgy eltűnik az életemből, mintha sohasem találkoztunk volna. Később megtudom, hogy Ausztráliába megy, angolt tanítani.
Erős a rum, egyszerre égeti és simogatja a torkom, mégis csak kortyolgatom, hogy kiélvezzem az ízét. Olyan, mint egy gyönyörű tüzes nő, aki addig izzítja a vágyaimat, amíg a lelke is az enyém lesz, mert betöltöm élete minden percét. Ám birtokolni már nem akarom, búcsú nélkül tűnök el, mert vár az új kihívás. Egész életemben össze nem illő dolgokat teszek, mint most is, rumra eszem a kapros-túrós lepényt, sajtkrémes öntettel, iszogatom mellé a száraz fehér bort és éppen azt élvezem, amely éppen a számban van, s amint elfogy asztalomról az étel és az ital, máris hívom a kislányt, hozzon egy dupla whiskyt, tepertős pogácsával és kristályvizet, mert szomjas vagyok.
Látom a kislány szemén, rosszallja az italt, megmondhatnám neki, ne féljen, nem iszom magam halálra, mint az apám. Három dologról vagyok híres, egy nő sem tud magához láncolni, nem tudok annyit inni, hogy berúgjak és a munkámban senki sem talál hibát.
Ahogyan a napsugár délután egyre laposabb pislantást vet a poharamra, úgy magam is szentimentális leszek, így közel a hatvanhoz.
Aznap délután is hasonló sanda szemmel süt a nap, amikor Lucy kétségbeesetten telefonál, azonnal gyere, már öt percesek a fájások, s mire lebukik a látóhatáron, már kezemben tartom a lányom. Geraldine sarkig nyitott zöldeskék szemével csak néz rám, ahogyan anyám szokott, majd megdörzsöli jobb kezével az orrát, vág egy fintort hozzá és ásít egy nagyot.
Este nyolckor lemegyek az utcára, telefonálok apámnak, de anyám veszi fel a kagylót. Jó, hogy hívsz, meghalt apád. Halálra itta magát. Majd értesítelek a temetésről! Kattan a készülék és én csak bámulok magam elé. Életemben másodszor könnyezik a szemem. Nem megyek vissza a kórházba, veszek egy üveg italt, amit még hazafelé a taxiban megiszok. Reggel megvárom, amíg megérkezik a bejárónőnk, adok neki pénzt, számolatlanul, hogy mindenben lássa el Lisát és a gyereket. Bepakolom a bőröndöt, beülök a Buickba és meg sem állok a Mézes Cukrászdáig.
Sokan vannak a temetésen. Anyám szőke kontyában az ősz szálak csillannak, még a finom, fekete fátylon is átsejlenek. Soma addig sündörög, amíg a tömegben kettesben beszélhetünk. Apád küld neked egy lelakatolt dobozt, benne családi iratokkal, de csak később adhatom át. Majd megkereslek.
Geraldine egy éves, amikor elveszem Lucyt és ötéves korára már elvált szülők gyereke. Járom a világot, keresem a pénzt és szórom két kézzel, a lányomra, a volt feleségemre, az anyámra és az ügyeletes szeretőkre.
Alkonyodik. Még egy óra várakozás. Kitelik az időmből. Már nem hajt az idő, pénzt sem kell csinálnom. Csak várakozom. Csak vágyakozom. Lassan már azt sem tudom, hogy mire. Megvehetnék egy egész éttermet, de minek, amikor két óra alatt megeszem a szilvalekváros, rumos diós mézes szeletet, a kapros-túrós lepényt, megfejelve két pogácsával, és úgy érzem, hogy egy hétig nem leszek éhes.
Amikor anyám már nagyon beteg, behívnak az intézetbe, ahová ellenkezésem ellenére bevonul, hogy beszélhessünk még utoljára. Néz rám a zöldeskék szemével, Johanna, kislányom, hát eljöttél? Összekever az unokájával, akinek már a nevére sem emlékszik, pedig az utolsó öt évben minden nyarat együtt töltenek. Geraldine kiválóan beszél magyarul. Mégis félszavakból értik egymást.
Egy hete, a temetés után kiderül, hogy nem marad más utána, csak a használati tárgyai. A házát az intézet kapja, a cukrászda ára meg korábban apródonként átkerül Geraldine bankszámlájára.
A várakozásban az a legrosszabb, hogy minden perccel hosszabbnak tűnik. Nézem az üres pohárban, mint olvad vízzé a maradék jégkocka.
Ránézek az órára. Pontosan hat óra van. Megáll az asztalomnál valaki, eltakarja előlem a napot. Felnézek. Soma fia áll előttem, alig idősebb a lányomnál. Bemutatkozik, nem ül le, csak átadja a csomagot, amit még az apja hagy rá, hogy átadja nekem, amikor eljön az ideje.
Nem marasztalom, végre történik velem valami érdekes.
Olyan izgalommal bontogatom ki a dobozt a megsárgult, foltos csomagolópapírból, mint annak idején, mikor még hiszem a Jézuskát, a karácsonyfa alatti ajándékot.
Alig olvasható iratok, szépen, egymásra hajtogatva. Nézem, lapozgatom, érzem, amint pirosodik az arcom, majd kifut belőle a vér, hogy sápadt legyek, mondhatni sárga, mint a papír a kezemben. Az anyakönyvi kivonatok szerint a szüleim 1951. március 15.-én kötnek házasságot, 1951. júlis 25-én megszületek, de van egy nővérem is, Mézes Johanna, akit 1948 május 6-án születik. Apja ismeretlen.
A tüdőgyulladásnál kitöltött kórházi lázlapom, mely szerint a vércsoportom B Rh+. Apám kalligrafikus írásával a bal sarokfa tintaceruzával felírva: Dr Macskássy Béni 0 Rh-, Mézes Melinda 0 Rh +, Zollner Zénó B Rh+, Mézes Johanna 0 Rh+.
Mire végigolvasom apám, Dr. Macskássy Béni 1968-ban az ÁVH-nak írott levelét, melyben londoni tanulmányaimat egyengeti, már kiszárad a torkom.
A felszolgáló kislány dupla whiskyt tesz elém, sok jégkockával. Kérés nélkül.