Nagyapa rézkarca (játék)
Látogatók száma: 46
...az ezüstszínű kályhacsőlakk megtette jótékony hatását.
Emlékeszem az első találkozásomra nagyapával. Talán 8 éves lehettem, és mi akkoriban költöztünk haza Hollandiából. Ott ismerkedtek meg a szüleim, anya az egyetemen tanult Leidenben. Én Hollandiában születtem, az volt az otthonom. Szerettem a hatalmas tulipánföldeket, a rikítóan zöld füvet, a tiszta vizű csatornákat, a városok mellett legelésző teheneket. Szerettem, hogy az emberek kedvesek és nyugodtak voltak, az utcák tiszták és a hangulatos házakat soha nem tudom elfelejteni. Iskola után a rohantunk a parkba barátaimmal, ahol a virágágyások között totyogó sok-sok kacsát etettük. A szüleim azonban úgy döntöttek, hogy ezentúl Magyarországon élünk.
Nekem ez felért egy sorscsapással, nem tudtam sehogy sem elfogadni, miért történt így. Magyarország szürkének, szegényesnek, idegennek tűnt. Az embereket rosszkedvűnek láttam, az utcák piszkosak voltak, az iskola teljesen idegen és szokatlan. Azonban váratlanul meghalt a nagymama, anya pedig nem akarta egyedül hagyni nagyapát. Nem értettem, miért nem nagyapa költözött hozzánk, de anya szerint ő már nem tudná itthagyni a szülőföldjét, nem tudna megszokni egy idegen országot. Az pedig éppen kapóra jött, hogy apa egy remek állást kapott az egyetemen Szegeden, amit nem lehetett visszautasítani.
Egy Szeged melletti kis faluba költöztünk, nagyapa és nagymama régi parasztházába. Anyáék nagyon szépen felújították, kibővítették, csodájára jártak a környéken. Tetszettek a hófehér falak, a zsalugáteres ablakok, az egész ház egyszerű volt, de hangulatos. A modern dolgok úgy keveredtek a régiekkel, hogy ez teljesen természetes összhatást keltett. Kedvencem a nappaliban levő búbos kemence volt, ide bújtam hideg téli estéken egy könyvvel a kezemben. Ölemben ott kuporgott Mirci, a cirmos macskánk, ma is hallom, ahogy közben vég nélkül dorombol.
Ahogy visszaemlékszem a költözésünkre, könnybe lábad a szemem. Én egy durcás kislány voltam, aki minden módon tiltakozott a számomra óriási változás ellen. Amikor odaértünk, nagyapa kint várt a ház előtt minket. Szomorú, de kedves lénye azonnal megfogott, de akkor ez nem érdekelt. Közöltem vele, hogy nekem nem kell nagyapa, és nem is akartam idejönni. Szüleim szigorúan rám szóltak, de nagyapa nem sértődött meg. Barátságosan kézen fogott, és csak ennyit szólt:
- Teljesen megértelek kislányom. Nekem is nehéz most, hiányzik nagymama, neked pedig mindened ottmaradt Hollandiában. De az emlékeket magaddal hoztad ide is, ezt senki nem veheti el tőled. Ha akarod, megmutatom neked a házat, és a nagy kertet, idővel meg fogod szeretni. – és huncutul elmosolyodva még hozzátette – Mi biztos nagyon jól meg leszünk egymással, te nagyon a nagymamára emlékeztetsz engem.
Nem tudtam semmit sem felelni erre a kedvességre. Nagyapa nem volt dühös, nem bántódott meg, és nem erőltetett semmit. Türelmesen kivárta, amíg megnyíltam felé, és erre nem is kellett sokáig várnia. Annyi szeretet áradt belőle, nyugodt lénye annyira magával ragadott, hogy állandóan a közelében akartam lenni. Együtt etettük a csirkéket, kacsákat, együtt gondoztuk a kertet, a szőlőt. Kijártunk az erdőbe, madarakat, őzeket, vaddisznókat láttunk, és hamarosan megtetszett a hatalmas rengeteg, ami teljesen szokatlan volt nekem, Hollandiában nincsenek nagy erdők.
Már teljesen természetes volt számomra, hogy mindig vele vagyok. Iskola után siettem haza, alig vártam, hogy mit csinálunk megint együtt. Egyik nap arra mentem haza, hogy nagyapa beteg, az ágyában fekszik, mert elkapott valami vírust. Azonnal besiettem hozzá, ő pedig meleg barna szemeivel rám nézett és mosolyogott.
- Ne aggódj kislányom, holnapra kutya bajom, csak egy kis náthát szedtem össze. Menj, olvass egy kicsit most, nehogy elkapj valamit tőlem!
Nem nagyon tetszett, hogy nagyapa beteg lett, de nem tudtam mit tenni. Kifelé menet azonban megakadt a szemem a falon függő képeken. Eddig nem is vettem őket észre, valahogy mindig csak ki- és berohantam gyorsan nagyapa szobájába. Pedig egyszerűen csodálatosan voltak. Gyönyörű tájképek, csendéletek, portrék, olajfestmények és rézkarcok. Le sem tudtam venni a szemem róluk, csak ámultam. És nem tudtam kimenni a szobából, csak kérdeztem és kérdeztem, nagyapa pedig mesélt, melyiket mikor festette, hogyan készültek. Még csak nem is sejtettem, hogy nagyapa ilyen tehetséges.
- És ez a rézkarc hogyan készül? Hogyan lesz azokból a vonalakból ilyen csodálatos kép? –kérdetem tőle az egyik képre mutatva.
- Hát, annak a készítése bonyolultabb kislányom.-válaszolta.
- De megmutatod nekem nagyapa? Ha meggyógyulsz csinálunk egyet? –kérdeztem lelkendezve, mert nagyon megfogott engem ez a technika.
- Mostanában már nem szoktam festeni, rézkarcot pedig nagyon régen készítettem.-szabadkozott.
- Kérlek nagyapa! –esdekeltem, és ő nem tudott ellenállni a számára legkedvesebbnek a földön.
- Jól van, megpróbáljuk együtt pár nap múlva, addigra elmúlik ez a fránya náthám. –adta be a derekát.- És most kifelé, mert tényleg megfertőzlek valamivel! –mondta tettetett szigorral.
Nagyon boldog voltam, hogy nagyapa ilyen titkokat oszt meg velem. Alig vártam, hogy elteljen az a pár nap. Együtt voltunk nagyapa műhelyében egy vasárnap délután. Elővette a szükséges eszközöket, én meg csak bámultam, mennyi minden sorakozott az asztalon.
- Na, kislányom kell hozzá ez a szépen lecsiszolt rézlap, látod? –s azzal lerakta a munkalapra, majd folytatta. - Ezt kell lekennünk higított kályhacsőlakkal, ebbe fogunk karcolni.
Én tátott szájjal bámultam, olyan csodálatos volt, ahogy nagyapa csinált mindent. Finom mozdulatokkal felvitte a folyadékot, és az ezüstszínű kályhacsőlakk megtette jótékony hatását. A felület szépen alakult. Nagyapa megvárta, míg megszárad a kályhacsőlakk, majd vonalakat karcolt bele. Egy-egy árnyalat befejezése után nagyapa megszárította a kályhacsőlakkot, majd savba tette. Ezután pedig lemosta és újra megszárította. Így haladt árnyalatról árnyalatra. Tényleg nem volt egyszerű munka, de engem teljesen lenyűgözött. Kellett hozzá még mélynyomópapír, mélynyomóprés, festék, és sok más eszköz, de a végére szépen kirajzolódott az egész kép. Egy csodálatos holland táj, tulipánokkal, szélmalommal, a háttérben házakkal. Olyan boldog voltam, hogy nagyapa nyakába ugrottam, és azt sem tudtam, hol pusziljam . Ő zavarában csak annyit mondott:
- No, kislányom, még a végén felborítasz!
Most is itt lóg a falamon nagyapa rézkarca, a legbecsesebb tárgy az egész házban. Minden eszembe jut róla, a holland évek, a nagyapával eltöltött csodaszép idő, és ennél több is, a mérhetetlen szeretet, ami bennünket összekötött.
A cikket írta: Grace
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Grace!
Meg kell mondjam, csalodtam, hogy ez nem valosag volt, teljesen elhittem, hogy az ugy volt, ahogy irtad. Nagyon jol irsz!
:)
Köszönöm! :)
Meg kell mondjam, csalodtam, hogy ez nem valosag volt, teljesen elhittem, hogy az ugy volt, ahogy irtad. Nagyon jol irsz!
:)
Biztos függ attól is,hogy melyik táján jár az ember.Persze ez nálunk is így van.Ott van a szépség is.Abból is láttam.Épp ragyogó napsütésben mentünk Rotterdam felé és ott egy benyúló öböl mellett mentünk el,szikrázott a napfény a vízen,gyönyörű volt a vitorlásokkal.Nem akarok igazságtalan lenni:)
Puszi
Persze, nem lehet általánosítani, van árnyoldala is, mégis összességében nagyon szívesen ottmaradtam volna akkor. :-)
Az írásom főszereplője, a kislány meg elfogult volt :-)
Igen, a tenger, a csatornák, a vitorlások is nagyon szépek. Ami még nagyon tetszett, az egy város, Giethoorn, ahol minden ház egy-egy kis szigetre épült, ezt volt szerencsém élőben látni. Érdemes megnézni google-ben képeket róla, meseszép. :)
Puszi
Biztos függ attól is, hogy éppen melyik részét látja az ember Hollandiának. Mi egy kisvárosban laktunk családnál egy hétig, tehát némi rálátásom így lett arról, hogy hogyan élnek. Persze, ahány ember, annyi féle ez is, de ami teljesen más volt, hogy ésszerűen éltek, semmi pazarlás. A város közepén lévő tóban sehol egy eldobott üdítősüveg, úszkáló gumiabroncs, az utcákon sehol nem volt eldobott szemét. A család tagjai utcai cipőben járkáltak otthon, olyan tiszták voltak az utcák, sőt csak jót nevettek azon hogy lefröcskölte őket a tócsába beleszáguldó autó. Sokat jártuk busszal az országutakon, tiszta fű mindenhol, nincs szemét lerakva az utak mellett zsákokban. Az emberek mosolygósak. Egy nap elmentünk Amsterdamba is. Persze, egy ilyen nagyváros teljesen más, rengeteg a bevándorló, iszonyú tömeg van, a bűnözés minden fajtája jelen van. Egy utcán végigmentünk a gettóban, szó szerint az utcán késeltek, drogosok mindenhol. De az bármelyik nagyvárosra igaz a világ bármely pontján. Én vidéken jártam, ott ezt láttam, amit leírtam.
Puszi
Nekem részben csalódás volt Hollandia.Ahogy Te leírod csupa szépség.Én azért mást is láttam.Rotterdamban szinte amerikai gettós hangulat volt a piactól nem messze.És a Piac!Olyan mindenféle tömeg,hogy iszonyom lett,alig vártam,hogy kikecmeregjünk és elmenjünk a közeléből is.Nem a nemzetiségük zavart,hanem hogy az adott nemzetiségű embereknek az alja volt jelen nagy létszámban.Olyan gengszer kinézetű alakok,és dűlöngélő részegek fényes nappal.Tisztának sem mondanám.Szemetesek az utcák,az emeletes házak zöme lepukkadt.Az a kisváros/falu,ahol az ismerőseink élnek,kinézetre olyan kis helyes kinézetű.Jellegzetes sorházakkal,de felfedezhető a szürkeség a szemetes utca itt is. Imerősöm,aki roma származású,de egy tip-top kis hölgy és nagyon tiszta ,ízléses a lakásuk is,mesélte,hogy az igazi hollandok bizony piszkosak.Pár éve már kint élnek és van rálátása az életükre.Persze mindenütt vannak kivételek.Mindenesetre nem jobbak nálunk,csak nem görcsölnek annyit mint mi.
Köszi Virág!
Annyi köze van a valósághoz, hogy voltam egy hétig Hollandiában. :)
Köszi Virág!
Annyi köze van a valósághoz, hogy voltam egy hétig Hollandiában. :)
Néha nekem is elhiszik, aztán bajba kerülök, néha meg nem tudom eldönteni a reakciókból, h épp elhiszik vagy sem. :)
Nagyon szépen leírtad! Hatással van rám..., mert azon nyomban levettem a falról egy általam nem ismert technikával készített képet, hogy jobban szemügyre vegyem... Igazából nem lettem okosabb, de szenteltem neki egy kis időt, mert vissza már élénkebb színekkel került a falra... Néha csak ámulok és bámulok ennyi szépség láttán, amit az ember előállítani képes... Csak körül kell nézni és nyitott szemmel járni, itt van előttünk, le sem kell hajolni érte...
Érdekes... Utólag néztem milyen címet adtál... és ott is a rézkarc, ami megmaradt benned..., mint ahogy engem is ez ragadott meg... :-)
Puszi
Puszi
Grace, úgy tudsz írni, hogy minden szavad elhinném...
Annyi köze van a valósághoz, hogy voltam egy hétig Hollandiában. :)
Érdekes... Utólag néztem milyen címet adtál... és ott is a rézkarc, ami megmaradt benned..., mint ahogy engem is ez ragadott meg... :-)
Puszi