Nagymamás előítélet
Látogatók száma: 26
Sok mindenről megvan a saját véleményem, azonban mindig is hittem abban, hogy nem szabad emberekről előítéleteket gyártani, gondolni.
S mindazokat az elveket, melyeket a bevezetőmben leírtam, majdnem teljesen lerombolta egy nagymamai beszólás.
Történt egyszer, hogy a fiam iskolás lett, s mint falun szinte ugyanazok lettek az osztálytársai, akik az óvodában. Akkoriban igen hódolt a "Pokémon" rajzfilmeknek, s szívesen játszott együtt egy Tamás nevű társával. Ez megmaradt iskolás korára is. Mivel napközis volt, így csak pénteken délután és hétvégenként találkoztak. Hol a fiam ment el hozzájuk, hol pedig ő hozzánk.
Már akkor elvált voltam, de a gyermekeim ugyanúgy jártak az apai nagyanyjukhoz, s persze némi kommunikációt le kellett folytatnom vele, ha értük mentem. Egy alkolommal, mikor Tamás hamarabb érkezett, telefonáltam, hogy jöjjön haza a fiam. Pár perc múlva meg is érkezett, s önfeledtem játszottak.
Szinte már el is felejtettem ezt a szituációt. Azonban volt-anyósom eszembe juttatta. Mikor ismét a gyermekeimért mentem, megkérdezte, hogy az a bizonyos Tamás még mindig odajár hozzánk játszani? Nem vettem észre hogy c---ány?
Észrevettem. Azonban engem nem az érdekelt, hogy milyen a származása, milyen a bőre színe, az volt fontos a számomra, hogy a fiam egyik legjobb játszótársa, már-már a barátja.
Ám volt-anyósom tovább ment. Nehogy beengedjem a lakásomba, mert ki tudja? Erre vissza is kérdeztem, ugyan, de mit és ki???
Azért kikértem magamnak, hogy hadd válassza már meg a fiam a játszótársát, s mindaddig, míg én nem látom rossznak azt a kapcsolatot, nem szólok bele.
Úgy is tettem. Még egy ideig megmaradt a kapcsolatuk, s csak akkor szűnt meg, mikor Tamás átkerült egy másik osztályba. Felsősként összekeverték a csoportokat.
S mind a ketten külön-külön más-más baráti szálakat alakítottak ki és ápoltak.
Azonban még a mai napig nem értem, miért kellett ebbe beleszólni, mikor nem is ismerte, nem is látta őket együtt. A nagymama - aki nevelte Tamás - sosem jött be a házamba, hiába invitáltam, hogy mindjárt szólok az unokájának, várja meg a nappaliban, míg elkészül. A bejárati ajtó előtt várakozott mindig.
Értettem, megértettem őt, egyben nem értettem, hogy nem lehet bizalmat adni embereknek, miért él sokakban az előítélet ördöge.
Miért?
A cikket írta: kiki64
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Férjem egyik legjobb barátja-és itt a szó legnemesebb értelmében mondom a barátot- roma származású. Soha nem volt belőle probléma. Gyerekeim az övékkel nőttek fel, sokat jártunk egymáshoz, töltöttünk el együtt szilvesztert, karácsonyt is, vagy csak egy szimpla hétköznap délutánt.
A kapcsolatunk azóta is tart. Két gyermeket nevelnek, mert ennyit tudnak eltartani. Se ő, se a felesége egy percig sem voltak segélyen, és én bármikor kiállok mellettük.
Sajnos az emberekben a viselkedésük kelti az előítéleteket, bár, igaz ami igaz, ha minden roma származású ember úgy élne, ahogy a mi barátaink, nem lennének előítéletek.
Szomorú ez a 21-ik században.:(
s itt még más kisebbségről szó sincs, csak nem tősgyökeres "gyökér", hanem egy ember, aki erre az országrészre került
:)
Talán két éve mondta a fiam: - Anya! Te rasszista vagy? Aztán megmagyaráztam neki, ha életedben ástál volna már fel kertet, vetettél volna krumplit, és tudva tudnád, az lesz majd a betevő falatod, és egy éjjel felszedné más, mennyire másképp is állnál a dolgokhoz...
Nem vagyok rasszista amúgy. Én soha nem bőrszín, vallás, nem, lakhely és más egyebek alapján ítélem meg az embereket.
Mondjuk engem a kerítésbe vezetett áram se rázna meg soha sehol, mert a máséhoz nem nyúlok.
Jómagam Hajdúhadházon nőttem fel, amit akkoriban "Cuba-II"-nek becéztek, mert annyi volt a bizonyos kisebbségi lakos, minimum 20%, azóta ez meg legalább 40%.
Nagyon sokat szenvedtünk, mert úton-útfélen belénk kötöttek. Csak úgy tudtunk védekezni, ha nem mentünk ki az utcára, vagy átmentünk a másik oldalba.
Ennek ellnére a roma osztálytársaimat szerettem, mert meg tudták védeni magukat, és igen értékes embereknek bizonyultak.
Mikor elkerültem a mostani munkahelyemre, egyetlen egy rom a származásű nem volt. De mégis, mert eltelt egy kis idő, s egy család bekültözött a faluba. Azonban olyan kedvesek és rendesek voltak a gyerekek, hogy csak tátottam a számat.
Ráadásul kinek az osztályába került, hát az enyémbe, pedig engem Szolnokon pont egy roma gyerek vert fejbe egy fél téglával.
Mégsem voltam hajlandó azt a tanítványomat nemszeretni. Tiszteltem, becsültem.
Szerencsém volt. És hálát is adok azért, mert a többi tanytványom is elfogadta, megszerette.
Kétélű ez a dolog!!!!
De nagyon.
:)
Van egy bocs, nem is egy roma barátom és ők mondták ők is vigyáznak velünk.
A másik, hogy igaz óvatosság kell egészséges, de nem eleve elrendeltetett és előítéletes.
A többség valóban az egye esetek ellentéte, de lehúzza a kevés jót, a sok rossz.
Ez is igaz, de ha megismerek valakit, majd utána ítélek meg. Látás és ismerettség nélkül soha nem ítélek meg senkit azért mert vallási vagy kisebbségi hovatartozása más mint az enyém! Én így látom a dolgot. Helyesen cselekedtél!
Amúgy voltam én magyar putriban, és cigány palotában is. Voltam sok helyen és sokat láttam már életem során Nem titok bűnöző és rossz mindig és mindenkor lesz, volt. Mint ahogyan reméljük jó és helyesen cselekedő ember is!
:)
Kedves Laura!
Jómagam Hajdúhadházon nőttem fel, amit akkoriban "Cuba-II"-nek becéztek, mert annyi volt a bizonyos kisebbségi lakos, minimum 20%, azóta ez meg legalább 40%.
Nagyon sokat szenvedtünk, mert úton-útfélen belénk kötöttek. Csak úgy tudtunk védekezni, ha nem mentünk ki az utcára, vagy átmentünk a másik oldalba.
Ennek ellnére a roma osztálytársaimat szerettem, mert meg tudták védeni magukat, és igen értékes embereknek bizonyultak.
Mikor elkerültem a mostani munkahelyemre, egyetlen egy rom a származásű nem volt. De mégis, mert eltelt egy kis idő, s egy család bekültözött a faluba. Azonban olyan kedvesek és rendesek voltak a gyerekek, hogy csak tátottam a számat.
Ráadásul kinek az osztályába került, hát az enyémbe, pedig engem Szolnokon pont egy roma gyerek vert fejbe egy fél téglával.
Mégsem voltam hajlandó azt a tanítványomat nemszeretni. Tiszteltem, becsültem.
Szerencsém volt. És hálát is adok azért, mert a többi tanytványom is elfogadta, megszerette.
Kétélű ez a dolog!!!!
De nagyon.
:)
Most, ahol élek nincsenek.
"Csak úgy tudtunk védekezni, ha nem mentünk ki az utcára..."
"...engem Szolnokon pont egy roma gyerek vert fejbe egy fél téglával."
Micsoda élmények! :-(((((((((((
:)
elolvasnám azért azt a folytatásos regényt, kedves Zsolné.Éva
:)