Nem voltam mindig ilyen 3.

Látogatók száma: 34

Egy távoli zörej vagyok csupán. Testem megannyi digitális jelből tevődik össze és ezek a bináris változások határozzák meg a létemet.Lelkem az igen vagy nem kérdések és válaszok halmaza.

Igyekeztem a homokos parton földet érni.Ott a legbiztosabb az, hogy nem törik a csont. A desant ernyő nagyon gyors és szinte irányíthatatlan. Nem hagy sok időt az ellenségnek hogy a levegőben lőhesse le a katonát, de úgy érsz földet mintha négy méter magas kerítésről ugranál le.
A tiszta vizű öblöcskét talán ötven méter választotta el az erdőtől. Éppen apály lehetett mert a fák gyökerei teljesen alámosottak voltak és éles vonallal határolódtak el a sárgás homokpadtól. Körülöttem a határtalan csönd. Csak a tenger langyos hullámainak morajlása hallatszott néha, de ezek a hangok nem bántották meg igazán a sziget békéjét.
Ültem a homokon és nem gondoltam semmire. Ha valami történni fog, az tőlem úgyis független,hiszen nem véletlenül vagyok itt. Vártam. Furcsának tartottam azt,hogy csak a késemet hagyták elhozni. Vajon miért?
Esteledett.
Éhes voltam de nem érdekelt. Majd csak történik valami.
Éjszakára kicsit lehűlt a levegő, magamra húztam az ejtőernyő vékony vásznát aztán elaludtam.
Álmaimban fehér madarak keringtek fölöttem. Szárnyaik teljesen befedtek és átmelegítettek mint az angyalok, akik megvédik azokat a lényeket akiket igazán szeretnek. És azon a fura éjszakán megéreztem azt hogy valaki törődik velem.
Reggel arra ébredtem fel, hogy a lábaimat mossák a hullámok. Dagály.
Valami azt súgta hogy meg kell fordulnom mert valami történik a hátam mögött és nem tévedtem.
Az erdő szélén egy ember ült. Erőteljes alakja lazán, szinte légiesen olvadt bele a vízáztatta görcsös fák barna színű gyökereibe.
Feje borotvált volt, ruhája egyszerű kék vászon. Szemei félig lehúnyva. Kezei a térdén nyugodtak és én tudtam hogy meditál. Ki lehet?
Közelebb léptem. Ő felállt és intett. Aztán elindult az erdő belseje felé.Követtem. Nem volt fiatal de a mozgása mint egy gyermeké, puha és rugalmas. Én meg csörtettem utána mint egy vaddisznó.
Egy ösvényen haladtunk. Talán méter széles lehetett.
Az erdő bozontos indái, puhazöld hurkot vontak néha a testem köré, jobbra , balra csapkodtam a késemmel hogy megszabaduljak a merev indák gyilkos öleléseitől. Ő meg úgy ment előttem mint az erdő ura. Az ágak és a bozótok utat nyitottak léptei előtt.Mint egy császár.
Hirtelen szélesedett ki a gyalogút és a vékony erecskéből folyóvá duzzadt a völgy. Egy fehér házacskát láttam meg hirtelen a tömény lombok alatt. Vezetőm megfordult, rám nézett és intett. Várj.
A házból négy egyenruhás fiatal férfi lépet ki. Lassan közeledtek felém. Ruhájuk színe és mintázata egyetlen ismert hadsereg egyenruhájához sem hasonlított. Kik lehetnek?
Álltam és vártam. Fura volt az, hogy egyáltalán nem volt bennem izgalom. Mintha hazaértem volna. Mintha régóta vártam volna ezt a találkozást. Mintha a tegnap éjjeli álmaim váltak volna valóvá.
A fehér szárnyak. Kicsit beleborzongtam a gondolatba de nem volt időm sokat elmélkedni az álmaimon.
-Broan vagyok. –szólt hozzám az egyik zöldruhás. – Isten hozott a paradicsomban.
Nem adott kezet, de barátságos volt, én pedig budo módra fejet hajtottam előttük.
Mosolyogtak és utat mutattak a fehér épület felé.

Folyt. Köv.

támogatóink