Nyakunkon a vizsgaidőszak! 2. rész
Látogatók száma: 51
A pszichológia szigorlatom minden mozzanata olyan tisztán ugrik be, mintha csak pár héttel ezelőtt lett volna.
A tanárom, akinek a teremtő a 160 centis magasságához körülbelül ugyanannyi IQ szintet adott, egy briliáns elme volt. Amikor a vizsgatételeket diktálta, élvezettel ecsetelte, hogyan szoktak elvérezni a hallgatók, és felhívta a figyelmünket a „mumus” témákra. Az ő kedvence a gondolkodás volt, amit szerinte a diákok nem szívesen húznak ki, annyira összetett tétel. Miközben mesélt, önkéntelenül összedörzsölte a két tenyerét, és kajánul vigyorgott.
Mint az összes többi vizsganap, a pszichológia szigorlat ideje is eljött. Előtte veszettül készültem, minden tételt megtanultam oda-vissza. A gondolkodásra több napot szántam, annyira tartottam attól, hogy azt fogom húzni. Különösen megerőltető volt a tudományos definíciót bemagolni, ami a könyvben egy négysoros, összetett mondatból állt. A vizsga előtti éjszakákon csatakosan ébredtem fel rémálmaimból, ilyenkor a tanár gúnyos mosollyal üldözött, skandálni kellett az alapfogalmakat, de annak ellenére, hogy hibátlanul elmondtam neki mindent, olyan óriási egyest vésett a leckekönyvembe, hogy a papír is kilyukadt.
„Lesz, ami lesz. Én minden tőlem telhetőt megtettem, nyugodt lelkiismerettel megyek vizsgázni.” - gondoltam az ominózus nap reggelén.
Az idegeim a szétpattanás határán álltak, ezért az elsők között masíroztam be a vizsgaterembe, minél hamarabb túl akartam lenni rajta.
Tanárom a tőle megszokott lelkes üdvözléssel köszöntött, majd rámutatott a keskeny csíkokra vágott papírdarabkákra, mondván bátran húzzak egyet. Nem teketóriáztam, a ránézésre teljesen egyforma kartonlapok közül kiemeltem a legszimpatikusabbat, megfordítottam, és hangosan felolvastam: - Gondolkodás.
Először kiment az erő a lábamból, vártam, hogy a föld megnyíljon alattam, és süllyedjek el, még mielőtt bekarcolják az indexembe az egyest. Aztán lehülyéztem magam, és rájöttem, hogy voltaképpen megtanultam a tételt, nincs mitől félnem. Felvettem a tanárommal a szemkontaktust. Amíg én elsápadtam a tételcím láttán, ő soha nem látott élénkséggel, csipkelődően, kipirult arccal lelkesedett: - Oh, a gondolkodás! Az egyik legszebb tétel! Foglaljon helyet, szedje össze a gondolatatait a gondolkodásról!
Ezt a kis szójátékot ő viccnek szánta, de akkor, abban a helyzetben egyáltalán nem voltam vevő az idétlen humorára.
Magamhoz vettem egy papírlapot, fogtam a tollamat, leültem az ablak mellé, és megpróbáltam jegyzetelni.
A fejem az ürességtől kongott, mintha kimosták volna az elmémet, semmi nem jutott eszembe. Egy kezdő rúgás hiányzott, imádkoztam, hogy egy segítő angyalka repüljön a fejembe, és súgja meg a definíció első pár szavát. Ültem meredten, mint egy lefagyott számítógép, nem léptek működésbe a fogaskerekek az agyamban. „Most visszaadom a tételt, és kispurizok.” - fontolgattam.
Aztán a pillanat törtrésze alatt határtalan nyugalom szállt meg. Kikukkantottam az ablakon, gyönyörködtem a fák, bokrok, a csodaszép pázsit látványában, élveztem a madarak csiripelését. Ezután - mivel jobb elfoglaltságom nem akadt, - mustráltam szegény, szerencsétlen sorstársaimat. Egyikük gyöngyöző homlokkal, feszülten morzsolgatta a jegyzetelésre szánt papírlap szélét. A másik nézett meredten maga elé, és gépiesen mormolta az anyagot. A harmadik a szigorlati elnökre bámult, aki bíztató arckifejezéssel segítette a szánalmas pofát vágó nyomorult párát. Meglátásom szerint csak a vizsgáztatók álltak a helyzet magaslatán, de ez csöppet sem nyugtatott meg.
Ezt követően az asztalomon lévő üres A4-es papírt tanulmányoztam, és odavarázsoltam gondolatban egy manócskát, aki teleírja a lapomat.
Hosszú percekig ültem tétlenül, de nem történt semmi. Mint életemben oly sokszor, most is csak magamra számíthattam.
Egyszer csak valami kattanást éreztem a fejemben, és hallottam, hogy nyikorogva működésbe lépnek a fogaskerekek. A kezemben lévő toll beindult, és szélsebesen karcolta a szavakat az addig érintetlen lapra. Kipirulva, megnyugodva raktam le az írószerszámot. Alighogy felnéztem a jegyzeteimből, tanárom máris szólított.
A meglévő tudás birtokában, kissé pökhendi testtartással ültem le a vele szemközti székre. A tőle megszokott csintalan bazsalygással várta a feleletemet, láttam rajta, hogy akárhogyan is produkálok, keres valamit, amibe beleköthet. Ekkor már annyira formába lendültem, hogy tudtam, nem fog ki rajtam. Mindent elmondtam, ami a témához kapcsolódott, még az apró betűs részeket is, sőt, még a reakciójára is tudtam figyelni. Huncut szemhunyorgatással, tátott szájjal, lélegzet visszafojtva figyelt, síri csend honolt a helyiségben. Talán még a légy, ami addig rendületlenül körözött a teremben is megállt néhány percre, és engem hallgatott. Tanárom arckifejezését döbbenten néztem, biztosra vettem, hogy endorfinok röpködnek a levegőben, sőt, még arra is mérget vettem volna, hogy egy frenetikus orgazmust élt át.
- Régen hallottam ilyen csodálatos feleletet! - kiáltott fel - Gratulálok!
A cikket írta: Lizelotte
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Hát én is gratulálok! 5-ös
Üdv. :)
István
Szia Liz!
Hát én is gratulálok! 5-ös
Üdv. :)
István
Ez ötös lett. És tudja miért? Mert nem játszotta túl. Mondjuk volt egy félbehagyott orgazmus érzésem (ha jól emlékszem), de pont annyit hozott ki a történetből, amennyi benne volt. (Nem egyszerű megállni! Önnek sikerült. Még ilyet nem olvastam Öntől.)
Bokor