Nyáu

Látogatók száma: 68

….. mrrrr … simogass még, ez olyan jó …
….. brrrr –mrrr … biztonságot érzek tekintetedből, átadom magam neked …
Kezed érintése, régi képeket varázsol elő. Látom értesz a nyelvemen, látom ahogy rám nézel.
… mrrr … igen, ott a nyakam alatt is … úgy, ahogy régen Ő simogatott …
Köszönetként dorombolok Neked, elfekszek az öledben, hagyom hogy kényeztess. Örülök, hogy örömet tudok szerezni avval, hogy itt vagyok.
Érzem, hogy elmerengsz, valahová messzire gondolsz. Dorombolásom, melegségem, adjon erőt, és megnyugvást neked, hogy csendesen arra gondolj, kire gondolnod kell. Kezed érintése, melegséged, megnyugvást hoz nekem, s erőt ad, hogy arra gondoljak, amit felejtenem nem lehet …
Várták, hogy megszülessek. Nemcsak várták, de segítettek is világra jönnöm. Anyám jó anya volt, mégsem akart észrevenni. Lehet, hogy testvéreim erősebbek, akarnokabbak voltak nálam, lehet, hogy világrajövetelünk kínja tompította máskor oly éles ösztönét, vagy csak utoljára hagyta volna lecsutakolásomat, több figyelmet fordítva a kicsire (mert kicsi voltam), vagy a kicsire nem fordítva figyelmet – nem tudom.
István nem hagyta, hogy rosszra forduljanak a dolgok, látta vergődésemet, kiszabadított a rám tekerődző testvérek gabalyodásából, anyám rám nehezedő, elcsigázott, rám nyomódott teste alól.
Elvesztem tenyerében, de éreztem a gondoskodás jó érzését.
Anyám megszaglászott … s érdes de mégis édesen jól eső nyalással végignyalta csatakos kis testemet … s az első felkiáltás, az élet öröme felszakadt torkomból …
… nyáú … nyáú … nyáúú … nyáúúú … nyányányáú … nyáú - Nyáu
Talán több volt ez, mint egy kismacska mindennapi nyávogása, hisz Zita és a gyerekek szinte egyszerre szólaltak meg – Legyen a neve Nyáu! –
… mrrr… nagyon jól tudsz simogatni … olyan jó, hogy érted, mit mondok , s lám már nevemen szólítasz.
Még jobban hozzád bújok, érezd, hogy akarom közelségedet, de kérlek bocsáss meg nekem, mert minden ízemben az Ő simogatását érzem, minden simogatásban az Ő érintését keresem.
Mesélhetnék a szeretetről, amit kaptam és adtam, volna kedvem elmesélni a játékokat – tudod, amikor oktondi kiscicaként a függönyön próbáltam ki körmeimet, s siránkozva nyávogtam segítségért, mert a függöny foglya lettem … a bújócskákról, amik nagy kalandokba kevertek, hisz vagy beszorultam, vagy fenn akadtam valamin … a fájó tappancsomról, amit megégettem, bár vigyáztak, hogy baj ne érjen, mégis harciasan nekitámadtam a kályhának …próbálkoztam az ajtónyílásokkal, mancsocskáim hol itt – hol ott , s persze szívet tépően sikítoztam volna, ha becsuknak. Ezt ugyan elkerültem, de nem az óvatosság mentett meg, hanem szürkés- fekete csíkos farkam fehér bojtja volt, ami mindig kilátszott valahonnan.
Mesélhetnék arról a sok – sok örömről, amit nyújtottunk egymásnak … Izával együtt nőttem fel, s a nagy hancúrozások közepette még gyerekként meg tudtuk beszélni azokat a titkokat is, amiket az ember felnőttek már nem értenek, - Ő értette - vagy nem akarnak érteni … meséltem neki Íziszről … az árnyak és fények birodalmáról , az egyiptomi macskák ősi tudásáról … varázsszavakat doromboltam szívébe, s varázsszavakat suttogott fülembe.
Mesélhetnék arról, hogy nem csak macskaként éltem náluk … persze ösztönöm mélyén tudtam macskalétemet, de emberként léteztem.
Mesélhetnék Bikavérről – Iza pici fehér egeréről … egy éjjel összetalálkoztunk. Hatalmas bátorságnak adta tanújelét, mikor szemembe nézett. Nem tudhatta előre mi történik, hisz csak a sárgán megvillanó macskaszemet, s az éles karmokon megcsillanó fényt látta. Alig érintve vezettem vissza biztonságos helyére, hisz tudtam, körmöm hegyében, nyálamban, halálos méreg van, mellyel kiolthatom életét.
Látom nem lepődtél meg, tudod miről beszélek.
Mesélhetnék arról … és még sok másról, ami boldog dorombolásra késztet – még sok mindent mesélhetnék a családomról.
… mrrr …mrrr … Te nem csak értesz engem, de a kezedből áradó szeretet, nem csak az elégedett dorombolást váltja ki belőlem … hanem a könnyek dorombolását is …
…. csak róla … csak róla akarok mesélni …
… Ő volt a mindenem … az ő párnáján két karjában tudtam csak elaludni, az Ő keze érintése volt minden vágyam … emberi kéz híján, két első lábamat fontam jó illatú nyaka köré ölelésnek.
Puha mancsom vigyázó simításával válaszoltam kedveskedéseire. Játékos incselkedéseink, látszólag úgy néztek ki, mint erőpróbák két erős akarat közt, de Ő is tudta, én is tudtam, hogy ez csak a játék ceremóniája. Természetesen szeretetünkben, megvolt a helye az akaratkinyilvánításnak is, s ha néha hevesebb indulatok fűtöttek bennünket, s megbántottuk a másikat, mindketten tudtuk a bocsánatkérést is. Az, aki megadta magát, nem a legyőzött sérelmével tűnt el morcosan, egyikünk sem volt győztes, sem legyőzött – szerettük egymást.
Reszkettem a gyönyörűségtől, mikor a fülembe súgta – Te vagy nekem a legszebb, a legjobb, a legokosabb,legédesebb s legszeretnivalóbb Nyaú a világmindenségen.
Beleremegett, mikor rózsaszín orrom hegyével megböktem, s a fülébe szuszogtam – Te vagy nekem a Minden.
Féltett, mert volt egy csodálatos cicája – Szőröske- akit elvesztett. Elütötte egy autó.
Akkor megfogadta, többet nem lesz macskája, mert nagyon tud fájni a veszteség.
Mégis – engem akart, akart nagyon – Ő a legjobban, és nem pótlásnak, hanem engem, a Nyáút.
Szabadságomat adtam - eleinte még őszintén bevallva ellentmondásba keveredve a macska ösztön és emberi érzések váltakozó érzetei közt, de amikor már elég érett lettem, lekopott rólam a kölyökmacskák szertelensége ( játékosságomat meghagyva), ösztön és érzés összhangjából, szabad akaratomból, e mindennél drágább és mindennél fontosabb szeretetért.
… mrrr … mrrr … most fordulok egyet, de ne vedd el a kezed, még – még simogass, s ha kérhetem a fülem tövét is, meg a fejem tetején a szkarabeuszmintázatot is vakargasd meg egy kicsit … brrr … mrrrrr … milyen rég volt már részem ilyen szeretetben … ó, de ha így hempergek az öledben, tiszta szőr lesz a szoknyád …
Azt mondod nem baj ? - köszönöm, hogy ilyen kedves vagy hozzám … hogy Te is köszönetet mondasz nekem ? – Azt mondod, jó, hogy itt vagyok, mert én megértem, hogy mennyire fáj a szíved? Engedd, hogy mancsommal letöröljem a könnyeidet … úgy, mint akkor az Övét …
… belebújtam karjai közé, én akkor már a gyász fájdalmas dalát doromboltam, Ő még nem tudta …
amikor Ő is megértette , csak nézett maga elé, könnyei megállíthatatlanul folytak, némán üvöltött, mind a kilenc életemet adtam volna hogy megvigasztaljam …
Tudtam, nagyon is jól tudtam, hogy mindez visszafordíthatatlan, mégis ha ránéztem, képes voltam magammal is elhitetni, hogy megmásítható…
… ültem az ablakban, s elcsukló, nyeldeklő dorombolással vártam, és vártam, hogy aki messzire ment hazajön, megérkezik …
… rendíthetetlenül vártam, pedig tudtam, hogy már messze, messze jár …
Azután már minden a változás útjára lépett … az, hogy Ő szeretett és fontos voltam számára változatlan maradt. Vele aludtam, álmomban őhozzá simultam, gyengéd dorombolásommal altattam, éjszaka karjába kunkorodva vigyáztam álmát.
mrrr … érzem, jobban magadhoz szorítottál, talán jó lenne ha mindig így szeretnél …
… egyszer történt valami, amit nem értettem, sürgés – forgás, bútorokat szedtek szét, könyveket, ruhákat csomagoltak … költözés … másik otthon …
félelmes kérdések nyögtek fel bennem dorombolás helyett – mi az, hogy másik otthon …
tudtam, ha róla van szó, a világ összes félelmével megbirkózok, hisz szerettem, bíztam benne feltétel nélkül.
mrrr … mit mondjak, furcsa volt az autóban a macskaszállító kosárban olyan hosszú utat megtenni, szomjas is voltam, de olyan reszketés vett rajtam erőt, hogy még a vizet sem kívántam.
Mennyire jól esett, hogy próbált megnyugtatni, kedves lágy hangjával elhessegetni félelmeimet.
mrrr … ugye nem baj, hogy mesélek, ugye megérted, hogy bár a te simogatásod az, ami most megnyugtat, mégis, csak rá tudok gondolni … engedd, hogy nedves orrom a tiedhez érinthessem, s arcommal végigcirógassam a tiédet, hogy a szagom összekeveredjen a tieddel és örökre megjegyezzelek …mert jó vagy …mert most kellünk egymásnak.
brrrrrrr … azok az új szagok, nagyon nehéz volt megszoknom őket, de megkönnyítette, hogy mindenben volt valami ismerős is.
Akármennyire nehéz is volt, a lényeg az volt, hogy hallottam Őt újra nevetni. Akkor láttam elkomorulni, mikor nem mehettem fel hozzá az ágyba. Nagyon rosszul esett, de még én vigasztaltam Őt – jó lesz ez, hidd el, majd messzebbről nézlek és vigyázok rád – doromboltam neki.
A Férfi, próbált velem barátságot kötni, nem akartam kötélnek állni, hisz azt szerettem, ki messzire ment.
Őmiatta, mégis bízni akartam, bizalmat adtam. Lassan megtanítottam a Férfit, hogy közeledhet hozzám, engedtem, hogy ellesse azokat a jeleket, amivel macska és macskát nem értő mégis érthetik egymást.
Levetkőztem minden büszkeségemet, s megnyaltam a kezét – mert másképp soha nem értette volna meg, hogy megengedtem neki a közeledést –
…. mrrrr … kifáradtam a mesélésben, s az emlékek felkavarnak … murrr … mrrr ... érzem a mozdulatodból, hogy felállni készülsz, még várj egy kicsit, hadd görbítem be a hátam, s nyújtozkodhatnékom is támadt … mrrr … köszönöm, már tudom mit akarsz, ételeddel kínálsz … mrrrr – murrr … hálából a lábadhoz dörgölődzök, de mielőtt eszek ételedből, mesélek még …
Teltek a hónapok és én egyre jobban éreztem, hogy közeledik valami baj, valami rossz erő kezdte betölteni a házat, más volt a megszokott étel íze, a szél baljós szagokat fújt be az ablakon, s a fák ágai az ablak előtt olyan bánatosan bólogattak.
Volt, hogy nagyon tudott hiányozni, pedig tudtam, biztos voltam benne, hogy Ő mindig visszajön. S mindig vissza is jött, ahogy ígérte .Megértettem hogy muszáj engem itt hagynia, hogy a gyerekeket is láthassa.
A rossz érzések egyre csak nőttek és nőttek, - láttam, hogy Ő is egyre és egyre szomorúbb, láttam a kisírt szemeit, s már csak reszketeg dorombolással tudtam vigaszt nyújtani. Megpróbáltam évődő játékba hívni, hogy legyen egy kis jó kedve, de néhány apró kis mosolynál már nem volt képes többre.
Napról napra sápadtabb lett, napról napra szomorúbb.
Akkor egész lényemet megrázva jött a felismerés, cselekednem kell. Olyat kell tennem, ami nekem az életem végét jelentheti, de neki egy esély hogy elszánja magát arra a lépésre, amit meg kellett tennie.
Velem együtt nem tehette, mások számára csak egy macska voltam, sőt talán sokaknak tűrhetetlen, elviselhetetlen, betegségeket hordozó szőrös állat.
Azt, ahogy Ő szeretett engem, nem érthette senki.
Az egyik alkalommal, mikor a gyerekekhez ment, megtettem. Nem búcsúzkodtam, bár a szívem majd' megszakadt. Hagytam, hogy még az ajtóból visszafordulva puszikat küldjön nekem, s csak úgy és annyit dörgölődztem, amennyivel nem hívom fel a figyelmét, amivel nem árulom el magam.
Még az ablakból benézett, s rányomta orrát az üvegre, ahol az ablak másik oldalán az enyém volt.
Elment. Elment örülni a gyerekeknek, azzal a tudattal, hogy én itt visszavárom Őt.
Az éjszakám a rettegésé volt, rettegés, hogy mit fog Ő érezni, ha én már nem leszek, rettegés attól a fájdalomtól amit neki okozok, rettegés attól, hogy hogy fogom elviselni ha nem láthatom Őt, és félelem az ismeretlentől, aminek neki akartam vágni.
… hogy vannak -e véletlenek – talán nincsenek, talán vannak ( ezt most nem magyarázom el ) – nyitva maradt egy ajtó …
brrrrrr – még most is felborzolódik a szőröm, még most is érzem a félelem ízét … brrrrrr ….
kiléptem az ismeretlen világba, visszanéztem, össze voltam zavarodva – tegyem amit tennem kell, vagy maradjak? Egy váratlan hang megijesztett, ijedtemben a kerítésen kívülre ugrottam. Már nem volt visszaút, vicsorgó, ugató kutyák hada vett üldözőbe. Rohantam, ahogy csak négy lábam bírta.
Az éjszaka hangjai voltak a legszörnyűbbek, nagyon – nagyon féltem. Odút vájtam magamnak a földbe, oda bújtam a kutyák elől. Sáros tócsákból ittam, bogarakat ettem éhségem legyűrésére. ….
Mire jött a tél, már csak kóbor macskának néztek, gyerekek kővel dobáltak, éhes nyávogásomra emberek belém rúgtak. Csontsoványan, félájult állapotban lézengtem, vándorolva hosszú, hosszú utakon. Melyik volt fájdalmasabb, a dühödt kutya marása, a vaskerítés testembe szaggató fájdalma, vagy a fagy ami megbénította az izmaimat is, már nem tudom. Csak azt tudom, hogy az Ő arcát láttam mindig, az Ő keze melegét éreztem, az Ő hangját hallottam.
Most itt vagyok összegömbölyödve az öledben, és áhitattal várom, hogy kezed újra és újra végigsimítsa kopott bundámat. Jó vagy hozzám, és én jó akarok lenni hozzád.
Tudom, hogy egyedül vagy, és örülnél nekem. Segítek könnyeidet felszárítani, hisz tudom, hogy a te bánatod már nem sokáig lesz bánat- hogy honnan tudom?- Macska vagyok, ősi titkok hordozója, tudója – s, hogy mit tudok ?- öledbe bújva éreztem …
Látom már mosoly ragyog fel arcodon, ugye már te is tudod?
mrrrr… eszem ételedből, s megköszönöm, hogy szerettél, de kérlek engedj el!
Már minden életem elfogyott, már halkul a dorombolás a torkomban, és Őt még meg kell keresnem ….