Oda van a becsület
Látogatók száma: 51
Csak néz tágra nyitott szemekkel, hideg már a kő, lassan poroszkálva elindul, talán maga sem tudja merre, hova viszi a lába, vissza a lakásba, reménykedve, hátha egyszer a kiutat ebből a szorongató helyzetből újra megtalálja…
Szereti a csend minden formáját. Mégis csak akkor éri el ezt a nyugalmi állapotot, amikor alszik a családja. Óvatosan, nehogy valakit is megzavarjon álmában, igyekezne a lehető leghalkabban kiosonni a lakásból, de szinte lehetetlenre vállalkozik. Éber kutyusa máris ott lohol a nyomában. Nincs mit tennie, csendre intve a kutyát megkísérelni a lehetetlent és eltűnni pár percre, legalább az ajtó elé, a lépcsőház kanyarba. A sötét földszinti lakásból kilépve, a mozgására erős fény villan, melytől hunyorogni kezd és beletelik pár perc, míg szeme hozzászokik a hirtelen világossághoz. Rég kitapasztalta már hogyan kell az érzékelőtől eltávolodva percekre ismét sötétségbe burkolóznia, legalább addig, amíg a dugi helyről előveszi az ott rejtegetett dobozos sörét és egyet-kettőt belekortyolva úgy érzi ettől máris sokkal jobban van. Kutyája türelmetlenségét látva, aki már minél előbb kint szeretne lenni a ház előtti téren, ami ezekben a kora hajnali órákban egyedül csak az övé. Boldogan szimatol bele a friss hajnali levegőbe, amíg gazdája komótosan rágyújt első cigarettájára, addig is körbejelölgeti territóriumát szabadon, póráz, és mindenfajta kötöttség nélkül.
Hűvös a kora hajnali levegő, de annyira azért mégsem, hogy ne kucorogna le a legfelső lépcsőre, onnan szemmel kísérheti és gondolataiba mélyedhet, addig is, amíg a családja észre nem veszi hűlt helyét. Lenne is min töprengenie, mert az utóbbi napok eseményei igen felzaklatták, amúgy is törékeny, labilis egészségi állapotát sem kímélve. Most sem annak van az ideje, hogy keseregjen, tudja ezt jól, a családja helyzetén egyedül ő képes úrrá lenni, ezért nem hagyhatja el magát bármennyire is érzi, fogytán az ereje. A férje hol van, hol nincs alkalmi munkái nem teremtettek stabil hátteret, a látszat ellenére, hiába erős, ő sem bírja már az állandó fizikai munkát. Azt is észrevette, az ő egészségi állapota már nem csak saját magának teher, folyton éreztetik vele a gyengeségét a gyerekei is, legtöbbször úgy érzi, kihasználják és ez ellen, ha megpróbál is határozottabban fellépni, támadásnak veszik és szembeszállnak vele. Pedig ő mindig csak a jót akarta fiainak is, akikben volt minden reménye is szertefoszlani látszik, annyira a fejére nőttek. Pimaszok, szemtelenek és akaratgyengék. Már képtelen annyi szájat betömni azzal a kevéssel, ami hónapról hónapra összeadódik a maga rokkant nyugdíjából és párja esetenkénti fizetéséből, ilyen-olyan pótlékokból. Hiába érvel, az ígéreteken kívül, hogy fiai munka után néznek, lelkesedésük máról-holnapra tart ki, legtöbbször csak másnap reggelig. Az étvágyuk pedig egyre nő és túltesz valamennyiükén, hiszen már úgy kell felnézni a két huszonéves fiára. A felnőtt lánya se marad el tőlük e téren, fiús természetét nem is tudja kitől örökölhette, de hirtelen haragú, kiállhatatlan, időközönként beteges, hisztérikus kirohanásaitól retteg a család, tetejében a nyakára hozta a barátnőjét, aki bármennyire is kedves, helyes, szeretetre méltó teremtés, de mégis csak egy másik család elhanyagolt gyermekét látja benne, akit pátyolgat, mindezzel a saját megélhetési nehézségeiket tetézve. A majdra hogyan is építhetne jövőt, amikor a máról kell gondoskodniuk nap, mint nap ketten a párjával, betegen. A hajdani szép reményei lassan odalesznek, hiszen nemhogy csökkenne a létszám, egyre csak növekszik. Hiába képzelte el és hozta mindannyiuk tudomására, hogy a nincsből adni képtelenség, állandóan a markukat tartják és elhalmozzák mindenféle ígéretekkel, körbepuszilgatják, így kifejezve a szeretetet irányába, amivel ideig-óráig megint le tudják venni a lábáról. Ilyenkor persze már azon töpreng, mivel és hogyan fogja tudni pótolni a hiányt, ami megint csak rá vár, vagy ha ő nem, akkor megteszi a férje és nem átall kölcsönt kérni, mert anélkül talán el sem indulna munkába, hogy ne legyen nála egy-két fröccsre való. Betarthatatlan időpontokra ígéri a kölcsön visszafizetését, amit rendszerint nem tud teljesíteni, pedig ő már lassan ott tart, hogy a feje fölött összecsapnak a hullámok. Szégyenli az elesettségüket, a tehetetlenségüket, hajdani büszkesége már rég a sárba taposva éli a mindennapjait, amikor már azt sem tudja, mit hoz a holnap… Ugyan hová is fordulhatna ezek után segítséget kérni, amikor már szinte minden lehetőséget, ami csak volt kihasználtak, és eljátszottak. Oda van a becsület.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szomorú...Ki tudja. hányan élnek így és egyre többen. Tudod, közben elgondolkodtam. Azért az, hogy ezek a "gyerekek" ilyen közömbösek lettek az anyára nehezedő egyre nagyobb terhek iránt és eszük ágában sincs segíteni, hanem még tovább fokozzák a szenvedését, gyötrelmeit, kilátástalanságát, mi is felelősséggel tartozunk. Mert mindent megadtunk nekik a lehetőségekhez képest.De nem adtuk át minden esetben a jóérzést, a segítőkészséget, az összetartás érzetét, a felelősséget a másik iránt. Ez már nem is politika, társadalmi nyomás, hanem családok tragédiája. Én úgy érzem, bennünket sokkal nehetebb viszonyok között nem így neveltek. Mi értékeltük a kicsiben is a sokat és esténként a szűkös vacsorát-volt ilyen időszak-együtt, szeretetben fogyasztottuk el, utána beszélgettünk. Tudom, sokan azt mondják, már megint a múlton elmélkedem, de higgyétek el, ennek a hiánya vezetett oda, ahol most tartunk...