Önismeret

Látogatók száma: 37

- Gyere, ülj ide mellém! Ülj kényelmesen! Mesélni fogok neked.
- Hosszú lesz?
- Nem. Nem lesz hosszú, de azt akarom, hogy te is megérts valamit, amit nem tudok másképpen elmondani.
- Jól van, figyelek.

- Egyszer volt, hol nem volt, volt egy álom. Nincs üveghegy, nincsenek távlatok. A férfi megöregedett, amikor az álom rátalált. Reálisnak tűnt, ezért nem kergette el őt azonnal. Ráncos homlokát látva az álom megszólította.
- Ne szomorkodj öregem! Gondjaid vannak az öregedéssel?
- Nem a fájdalmak elviselése a legnehezebb. Nem a betegségek gyötörnek igazán, hanem a lelkem.
- Nem vagy kibékülve vele?
- Nem erről van szó. Gyötör, minden nap.
- Mit árthat neked?
- Talán, nem akar ártani. De nem érti meg, hogy a testem már fáradt, és megbékéltem volna a korral, amit megéltem. Lehetnék boldog. De nem hagy békén. Ő nem öregedett velem. Pofátlanul tolakszik a gondolataim közé, nem hagy pihenni. Éjszakánként álmatlanul forgolódom, és mindig csak rá gondolok. Esélyem nincsen, de hiába könyörgök neki.
- Mi lenne, ha engednél?
- Én? Neki kellene a koromhoz illően viselkednie. De mindig szárnyra kap, és repked körülöttem, mint egy kamasz lelke. Tele van vágyakkal, ábrándozik, és unszol, hogy valósítsam meg az álmaimat.
- Mi az akadálya, hogy így legyen.
- Nem volt idáig senki, aki végig utazott volna velem. Saját álmaik fontosabbak voltak.
- És most? Miért vagy gondterhelt?
- Mert megrémültem.
- Mitől félsz?
- Önmagamtól.
- Hogy már nem tudod teljesíteni mások elvárásait, vagy attól, hogy értéktelen vagy? Úgy érzed, ezért hagynak faképnél a szerelmeid? Hát, tévedsz. Tudod, mi a helyzet? Az, hogy szerelmes vagy, és ez megzavart.
- Igen, azt hiszem, igazad van. Te tudod, mert nálad minden megjelenik, amire vágyom.
- Van útitársad, vele eljuthatsz a végállomásig.
- Igen, azt hittem. De félúton leszállt egy kis pihenőre, és azóta szinte, nem szól hozzám.
- Igen, tudom. Még én éreztem kellemetlenül magam miatta. Elrontotta az álmokat, az ölelések hiánya.
- Ki lehet bírni mindent. Évek alatt megszoktam.
- Akkor, mi a baj? Éld így le az életedet. Már nem olyan sokat kell kibírni. Túl érzékeny vagy. Nem szabad mindig lánggal égni.
- Már túl vagyok rajta. De most mégis, a lelkem fellázadt.
- Igen, tudom. Gyakran megjelent nekem az utóbbi hetekben. Gyönyörű, és érzékeny nő.
- Engem elbűvölt, és félelemmel töltött el.
- Tudom, mire gondolsz. De azért, amikor engem hívsz, a tested is fiatal, mint a lelked.
- Álmomban, igen.
- Ne izgulj. Elmúlik.
- Jól van, tudom. De ígérj meg valamit, ha már eljöttél.
- Tudod, én nem szoktam ígérgetni.
- Csak azt akarom, hogy meg tudjam őrizni az arcát. Hogy álmodhassak róla. Ígérd meg, hogy megőrzöd nekem.
- Hát, lehet neked ellenállni? Mire valók az álmok?

- Ugye, veled van még az álmod?
- Igen, még csak most kezdődött.
- Szép történet. Sajnálom, hogy így alakult. Már késő bármit is tenni.
- Nem, azt hiszem ennek így kell lennie. És nem vagyok szomorú. Az álmok azért vannak, hogy átélhessük azt is, ami nem történhet meg velünk. Szerencsésnek érzem magam, hogy álmodhatok. Sokaknak még ennyi sem jutott, hogy ilyen szépen búcsúzzanak ettől a világtól.
- Igen, szerencsés vagy. És én is szerencsés vagyok, hogy így, a vége felé, én is megismerhettelek. Ezt az utazást együtt fogjuk befejezni.

Horváth János
Budapest, 2020. június