Óperencián innen, óceánon túl...
Látogatók száma: 69
A cikkem lehet ismerős lesz, Tündér naplójában találkozhattatok vele először, címe A tej, a méz és a kánaán. Most kicsit módosítottam rajta, így feltehetem a saját cikkeimhez is.
Már kicsi gyerekként is éreztem valahogy nem jó helyen vagyok. Először csak a városomat nem szerettem, így hamarosan kollégiumba kerültem, nem túl messze, megyén belül. Negyedikben aztán, ahogy az lenni szokott, jött a nagy szerelem és ezzel együtt különböző helyváltoztatás. 13 év után újra szülővárosomba kerültem, majd az itt eltöltött újabb 10 év után elindultam szerencsét próbálni.
Egy barátnőm akkor már Londonban volt, hívott, menjek én is, de nem akartam otthon hagyni a gyerekeket. De a belső érzés, a menni akarás már megvolt. Egy évi hezitálás után döntöttem, mennem kell. Természetesen azon kívül, hogy mindig is éreztem rossz helyen vagyok, vagy inkább úgy fejezném ki, nem éreztem különösebbet, sem haza szeretetet, sem egyéb kötődést (ezért most sokan megvetnek) a családtól való elszakadás nem volt könnyű, de ekkor már csak a pénz, illetve annak hiánya dominált.
Utazásra nem volt pénzem, így barátnőm intézte, hogy egy ismerőse kivigyen autóval. 22 órás gurulás után közölte, ez már London. Eléggé megdöbbentem, mert inkább hasonlított minden valami kaszárnyához, mint az én elképzelésemhez.
Néhány nap alatt rá kellett jönnöm, ha rabszolgának adtak volna el is jobb lenne...de nem adtam fel, nem adhattam. Otthon várták a pénzt, a számlákat fizetni kellett. Összeszorított fogakkal tűrtem, figyeltem, dolgoztam, figyeltem. Szép lassan kialakult a kép mit kell tennem és a hozzá vezető út is. Időközben elváltak útjaink barátnőmtől. Önállósodtam, tanítani kezdtem. Magyarul, magyar gyerekeket. Ehhez értek, ezt szeretem. Szerencsém is volt, küzdöttem is. Az első négy hónapban nem mehettem haza, nem lett volna miből. Honvágyam nem igazán volt, sőt élveztem Londont, de amikor a kisfiam születésnapján csak skype-on vehettem részt az borzalmas volt. Még akkor is, ha évek óta először kicsit több ajándék jutott.
Telt-múlt az idő, már nem kellett minden fillért haza küldenem, gyűjtögettem, majd kivettem az első házat, amit bérbe adtam másoknak. Így én magam ingyen laktam és egy kis többletre is sikerült szert tennem. Időközben megtudtam nagyon szerencsés vagyok, hiszen a nyelvet csak gagyogtam, de kint tudtam maradni. Sokan az utolsó lehetőségként jönnek ide és bizony keményen átverik őket. Természetesen angol tudás nélkül nem lehet munkát találni. Még tájékozódni sem könnyű. Az otthonról hozott pénz hamar elfogy, nem tudsz lakbért fizetni, mehetsz haza.
Én maradtam. Idővel beilleszkedtem, megtanultam a nyelvet és társra találtam az itteni emberek között. Néha nem könnyű. Ha otthon vagyok jönnék vissza, ha itt vagyok, mennék haza. Nem lettem gazdag, de nincs okom panaszra sem.
Gazdagságomat Ő adja, akit szintén bátorságomnak köszönhetek. Annak a bátorságnak, hogy majd két évvel ezelőtt elindultam. Párom angol születésű. Sokat küzdött értem, sokáig nem hittem neki és mi tagadás a kommunikációs nehézségek sem építették a bizalmamat. Írhatnám, hogy már perfekt beszélek angolul, de ez koránt sincs így. Bármit elintézek telefonon és személyesen is, de a jó angol beszédtől nagyon messze vagyok. Azonban nem ez a lényeg. Beszélni kell, mondani, ahogy sikerül. Az emberek pontosan olyanok, ahogy mi közelítjük meg őket. Nem mondanám őket mosolygósnak, de akire én rámosolyogtam eddig vagy segítséget kértem, az mindig viszonozta kedvességemet. Mindenki nagyon türelmes, hiszen Londonban szinte nincsenek angolok. Vannak angol születésű bevándorlók, de angolok csak kevesen. Pont ez adja a város érdekességét, mintha a világot bejártam volna. Orosz, lengyel, román, kínai, indiai, pakisztáni, kolumbiai, malajziai, olasz, francia....megtalálható minden népcsoport. Hatalmas bevásárló központok, éttermek, áruházak, negyedek egy-egy népcsoporttal. Megkapni mindent.
Mindezek ellenére vagy pont ezért Londonban minden jól működik. Hihetetlen szervezett a tömegközlekedés bárhová bármikor el lehet jutni. Nem olcsó, semmi nem olcsó, de aki dolgozik, az meg is tud élni. Egyelőre még van munka, de egyre kevesebb, egyre többen mennek haza csalódottan, kiábrándultan.
Én szeretem ezt az országot, ezt a várost. Nem bántam meg, hogy akkor így határoztam. Nem voltam már túl fiatal (persze kinek hogy, én jóban vagyok a korommal), de megtettem azt a lépést, amit sokan nem mernek valamiért. Őket is megértem. Sok ember röghöz kötött. Én sohasem voltam az, soha nem ragaszkodtam egy otthonhoz, egy tárgyhoz. Mindig is éreztem, tudtam meg fogom találni a helyem a világban.
Most tudom mit akarok, tudom mi lesz 2-5 év múlva. Nem írom le, mert babonás vagyok, de higgyétek el tudom. És úgy lesz. Vannak irigyeim, nem érdekel. Ki kell jönni, meg kell próbálni...
Teljes boldogságomhoz még a családegyesítés hiányzik, de eljön az is hamarosan. Nyáron már voltak kint gyermekeim, élménybeszámolóimat folyamatosan írom nektek Londonról. Mint mindennek ennek is két oldala van. Van a turista város és vagyunk mi, akik benne élünk. Teljesen más és mégis ugyanaz.
Itt jegyezném meg, London valójában csak central London, vagyis az 1-es zóna. A többi területnek külön neve van, ezek külön megyéknek számítanak, külön városházával, de az idők során egybeolvadt. De ez már egy külön történet.
Képek: Kikötő, ahova megérkeztünk átkelve az óceánon, első képek Londonról. A szoba, ahol először laktam. Egy matrac a földön, és egy kis szekrény. kb. 2.5X3 méter...igen, az életünket egy szobába és egy bőröndbe kell zsúfolni jó ideig...
A cikket írta: MindenHatÓ
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves MindenHatÓ!
Jó, hogy módosítottad, és ezzel a sok képpel ki is egészítetted a cikkedet!
Az biztos, hogy nem lehet túl könnyű neked, távol a gyerekektől.
Pussz, Tündér
Jó, hogy módosítottad, és ezzel a sok képpel ki is egészítetted a cikkedet!
Az biztos, hogy nem lehet túl könnyű neked, távol a gyerekektől.
Pussz, Tündér