Osztálytalálkozó 11.

Látogatók száma: 33

– Tudjátok, amikor elkezdtem dolgozni, csak a tudásomra és a tapasztalataimra támaszkodhattam – folytatott egy már korábban megkezdett témát Cecília.
– Ne keseredj el, nem te vagy az első, aki a nulláról indult – vágott közbe Edit, miközben a homlokát tapogatta: − Jaj, nem érzem jól magam! A fejem hasogat, és a hasam is… kimegyek a levegőre – közölte a többiekkel, és sarkon fordult.
− Biztos megfeküdte a gyomrát az a sok kaviár és lazac, amivel otthon tömi magát – jegyezte meg Vera epésen.
– Azt mondjátok meg, hova menjünk a második nászútra? – kérdezte Júlia.
– Mi a hegyeket céloztuk meg annak idején a párommal – csacsogta Cecília.
– Akkor… maradunk a tengerpartnál.
– Mi is most voltunk… – Vera elharapta mondandóját, még idejében rájött, hogy rossz útra tévedt, amúgy sem volt sehol mostanában ráadásul, így a negyvenen túl nem merte bevallani: nemhogy férje nincs, de mostanában még ágypartnerre sem akadt; kényszeredett méltósággal viselte a múló időt.
Közben Bea minden tehetségét latba véve szórakoztatta a szűkös nagyérdeműt. A rivaldafény volt a lételeme. A hajdani tanárait kifigurázó paródiái, illetve a pocakos Tom utánzása egyaránt sikert aratott. Miután befejezte, a házigazda somfordált mellé.
– Ennyi volna a színészet? – kérdezte. – Evvel haknizol a vidéki művházakban?
A nő, mint a közszereplők általában, nehezen tűrte, ha valaki negatív kritikával illeti, és semmibe veszi a művészetét. Felfortyant:
– Gondolod, hogy ez rosszabb, mint a ti válóperes ügyeitek megalázott szereplői? – utalt Viktor foglalkozására. – A színészet nem itt kezdődik, hogy most játszom, csupa nagybetűvel, hanem már reggel, amikor elkezdődik a felkészülés az esti előadásra. És nem ott végződik, amikor befejezem a végső monológomat, hanem, amikor a produktum után meghajolok a közönség előtt.
– Amikor alig várod, hogy hagyják abba, mert mennél már haza megkóstolni a remek töltött káposztát, meg a somlóit.
Bea ügyet sem vetett az elhangzottakra, kipirult arccal folytatta:
– Mert meghajolni többféleképpen lehet: úgy is, ahogy te mondod, de úgy is, ahogy én teszem: kellő alázattal leborulva a megtisztelő tapsok hallatán, ami aztán új motivációt ad a próbákra. Egyébként, honnan veszed, hogy a somlói a kedvencem?
– Teli van veled az újság… netalán megsértettem az érzékenységedet?
A nő a filmszerepeiből merítve, most éppen egy olyan átlagférfival találta magát szemben, aki – éreztetvén felsőbbrendűségét –, soha nem kér elnézést, ha bárkin keresztül gázol. A kifinomultság álarca mögött ravasz, számító tekintet sejlett, amint fáradhatatlan vadászkopóként pásztázza a hozzá beszélők zavartan pislogó szemeit.

A keskeny hajókorlátnak támaszkodó széles vállú férfi a csodaszép naplementét nézte, meleg színű csillogó fénynyaláb örvénylett, pezsgett a napkorong körül a levegő. Bal szeme alatt feltűnő lilás folt éktelenkedett, váratlanul mellé lépett valaki, és egy bontatlan palackot nyomott a kezébe.
− Igyál, öregfiú! – üdvözölte őt Tibor.
− Mondd, miért nem képes ez a dereglye fürgébben menni? − kérdezte Halmos, miközben egyetlen hanyag mozdulattal lecsavarta az üveg kupakját. − Ha én vehetném a kezembe a kormányt egy kis száguldozásra…
− Hát, vedd a kezedbe, cimbora! Elvégre is, ha a hajóknak lenne nemük, bizonyára vágyakozó nők lennének – vihogott saját poénján.
– Belül viszont ízig-vérig férfiak, csupa keménység, edzett acél, ellenálló faanyag.
– De, ha már a száguldozást említetted, milyen háromszázzal repeszteni, voltál már életveszélyben?
– Egyszer régen, amikor jó apám még fiatalon egy átmulatott éjszaka után azon morfondírozott, hogy agglegény maradjon-e.
– Te, mondd, ha már így összefutottunk! Mi van az autópiacon, legutóbb egy csomót vesztettem a tőzsdén az istállód miatt.
Kisebb felleg telepedett Halmos arcára, egy jó nagy korty whiskyvel próbálta palástolta.
− Annak már lőttek, mint mindennek körülöttem az utóbbi időben. Mélységesen idealista voltam. Csak addig voltam bámulatos, lenyűgöző és ellenállhatatlan, amíg sorra nyertem a nagydíjakat, de amint végleg levettem a gázpedálról a lábam, mindössze egy kivénhedt, rozoga pilótát láttak bennem, a sportújságok címlapjáról a pletykalapok utolsó oldalaira kerültem, aztán már oda se. Csak sajnálkozást és szánalmat éreztem az emberekben, segítőkészséget semmit – fakadt ki.
Keserűen, irigykedve nézte a tó nyugalmát, a távoli apátság ikertornyai lassan beleolvadtak a szürkeségbe, a levegőben a balatoni lankák tisztára szűrt borának zamata kavargott. − Ma már az asszony tartja el a családot. De annyit költ magára, alig marad valami szórakozásra. Aztán meg úgy eszi a fogyasztópirulákat, mint én a sós mogyorót. Ami persze pont annyit ér, mint nejlonzacskón a lakat.
Tibor is meghúzta a flaskát, nyelve egyre sebesebben forgott:
– Öregem! Tudod mit csinálj az asszony pazarlása ellen! Cseréld ki az egész ruhatárát két számmal kisebbre, hogy úgy tűnjön neki, mintha hízásnak indult volna. Így látatlanban is tuti, hogy van akkora hiú, hogy jóval kevesebbet költsön kajára azután. Gyere csak velem a kabinba, mutatok én valami eredetit és jövőbe mutatót – invitálta a volt autóversenyzőt.
Odébb, a jócskán becsípett Vera kedvesen dülöngélve járkált a fedélzeten, éppen Tardosi ölében landolt.
− Csüccs! − nevetett, bal kezében a teli konyakos poharából még véletlenül se loccsant ki egy csepp sem. − Kicsi Tom! Látom, nagyon jól nézel ki, nem úgy, mint én − kiabált a férfi fülébe, aki egy éretlen citromba harapott képpel tűrte e szeretet megnyilvánulást, a nő a nyakába csimpaszkodott, nehogy eldőljön valamerre.
− Ne is törődj semmivel, csak igyál, amíg van! − felelte.
Vera már az iskolában is szinte levakarhatatlan volt, most is csupán egy közeli bariton szakította félbe, valaki az legéhesebbek közül vacsorára hívta az osztályt. A vesepástétom illata máris betöltötte a hajót. Megérkezett az eredeti recept alapján készült harcsapaprikás is, az általa idevonzott néhány rikoltozó madárral együtt.

A cikket írta: leilaleslie

támogatóink