Osztálytalálkozó 12.

Látogatók száma: 40

Tardosi elérkezettnek látta az időt.
Táskáját végre megkönnyíthette: elővette az otthon formázott féltucatnyi barna rozscipót, egyenesen az asztal közepére, a gömbölyű, sárga paradicsomok mellé halmozta. A még mindig frissnek ható cipók mosolya új értelmet adott az étkezésnek, többen azonnal belekóstoltak a puha tésztába. Dicséret ugyan nem járt érte, a férfi annak örülhetett csupán, milyen kellemesen falatoznak belőle, melyre jófajta fehér bor dukált.
A lágyan ringó hajó mögött a tó már bekapta az alámerülő napot, a horizonton ég és föld egybeolvadt, a vízfelszín egyetlen árnyékká simult, csak a Hold szökdelt hullámain, fenn a csillagok úgy ragyogtak, akár a koronagyémántok. Hangulatos este kerekedett.
Tardosi azon volt, hogy mindent elegyen társai elől, az evésben-ivásban bizton nem maradhat el tőlük, ha már másban nem tűnhetett ki; míg a többség késsel, villával kotorászott szerényen megpakolt tányérjában, addig ő egy kanál mellett csupán két kezét használva tuszkolta magába a fogásokat, kenyeret sem fogyasztott, több hely maradt így a finomabb falatoknak. Nagy lakomát csapot. Avval sem foglalkozott, hogy Tibor makacsul ragaszkodott az ideájához, mely szerint az a kerek sajttömb az asztal közepén csakis holland lehet, vékony szeleteket faragott le a széléből, sonkával és apró cseresznyével kóstolgatta, folyamatosan nyalogatta a száját, mintha legalábbis az általa imádott osztriga lett volna.
− Csoda, hogy nem fulladsz meg a szálkáktól – mérgelődött Tamás étvágyán Kiss.
− Nem hozom meg nektek ezt az örömet – felelte a pék.
Miután legurított a méregdrága borokból néhány pohárral, jóízűen böfögött, végleg kivívta ezzel az asztaltársaság ellenszenvét.
− Csak ennyi a választék? Ha láttátok volna a múlt héten azt a partit, amit adtunk a választások előtt a város elit tagjainak: ott aztán volt minden, a bélszíntől a libamájig, és a végén az a fényes tűzijáték…
− Hát avval most nem szolgálhatunk, édes Edit.
Cecília a homlokát ráncolva masszírozta a fejét a kanapén.
− Migrén? − kérdezte tőle Bea. − Nekem is rendszerint előjön, főként filmforgatáskor a sokadik napon.
− A fiam nagy rajongója… ööö, annak a fiatal színésznőnek, amelyiknek a nagyanyját alakítottad olyan élethűen, smink nélkül, abban a múltkori moziban – válaszolta kellő komolysággal. – Bár nekem is csak mesélték.
− Nem is tudtam, hogy ilyen művelt fiad van, gondolom az apjára ütött – sziszegte a színésznő. – Egyébként, hogyan is tudhatnád, ha nem is láttad?
Viktor szólt közbe váratlanul:
– Mintha nem tudnád, hogy a leghíresebb kritikusok is már az első felvonás után megírják a kritikát, miután színpadiasan távoztak az előadás közben.
A színésznő azonnali visszavágást forralt:
– Cecília, ismered Gogolt?
– Volt ilyen a suliban? Melyik évfolyamon?
– Már halott, drágám. Az egyik legjobb elbeszélését ajánlom figyelmedbe, rólad szól.
– Jó, akkor majd megveszem hangos könyvben… a címe?
Bea, megdöbbentve a hajó utasait: teljesen kikelt magából, visítva válaszolt:
– Egy őrült naplója.
Csatlakozott Gabrihoz, akinek érdeklődő tekintetére dühös suttogással válaszolt:
– Inkább dobnék égő gyufát egy benzinnel telt hordóba, minthogy… ezzel ott… beszéljek még.
Időközben a hajó befutott az öbölbe, ők ügyet se vetettek rá. A parton mélységes csend fogadta. Csodás volt az éjszaka: a röpködő szentjánosbogarak apró fénygömböket rajzoltak a sötétségbe, időnként tükörként csillant meg a kikötő vize.

A cikket írta: leilaleslie

támogatóink