Osztálytalálkozó 14. | Feleségek.hu
újabb események régebbi események további események
08:37
Ilpaki új bejegyzést írt a naplójába
17:29
Ilona új bejegyzést írt a naplójába
13:25
Black Ice új cikket töltött fel
20:30
Kathy Godhy új cikket töltött fel
20:26
Kathy Godhy új cikket töltött fel
18:51
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
18:49
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
18:28
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
19:58
Black Ice új cikket töltött fel
16:34
Black Ice új cikket töltött fel
15:35
Tündér módosította a naplóbejegyzését
15:35
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
13:18
zsoltne.eva módosította a naplóbejegyzését
13:15
zsoltne.eva új bejegyzést írt a naplójába
09:29
zsoltne.eva módosította a naplóbejegyzését
08:59
zsoltne.eva új bejegyzést írt a naplójába
07:14
zsoltne.eva módosította a naplóbejegyzését
16:07
Yolla válaszolt egy szavazásra
15:14
Ilona új bejegyzést írt a naplójába
14:59
Yolla válaszolt egy szavazásra

Osztálytalálkozó 14.

2010. szeptember 25. - Látogatók száma: 48

A fantomhajóra fokozatosan költözött vissza az élet. Tardosi az első neszre felkapta a fejét. Elképedt: csapzott, elgyötört arcok, sebtiben megőszült fejek néztek szembe vele szemrehányón, mintha legalábbis tisztában lennének, mit vétett ellenük. Egymás után éledeztek nők és férfiak, csak Vera aludt tovább rendületlenül. A csapat halálosan kimerülten szemlélte egymást.
Borsos Bea törte meg a kínos csendet:
− Hű, micsoda rémképek! Mint egy filmben. Biztos sokat ettem. De, hogy a gyerekkori élmények ilyenek csúfak legyenek, nem is tudom mikor álmodtam már róluk – hajtotta fel brandyjét. – De veletek, mi van? Úgy néztek ki, mintha egyenesen az „Operaház fantomjából” léptetek volna elő.
Gabri furcsán pislogott feléje, vacogott a langymelegben.
− A szülői házban voltam, megelevenedett a múlt, hogy bosszút álljon, annyira rémes…
− Hát még az én sztorim – vágott közbe Halmos Csaba. − Hallgassátok csak meg, nem akármilyen! A régi, nyikorgós ágyamon aludtam, egyszerre csak a plafonról lógó csillogó-villogó csillár, akár egy repülő csészealj hasított a levegőbe, fegyverropogásként hangzott az apró fehér kristályok egymáshoz koccanása. A mesekönyveim vércseként csaptak le áldozatukra, a ruháimról menekülő gombhadseregre. A szobanövények tátott szájjal bámultak az ágy alól előrobogó műanyag tankokra. Mögöttük rohamléptekkel, csatahangulatban nyomultak az indiánokkal megerősített sápadt arcú gyalogos hadak, vezérük cipőkefebajuszt viselt, pánikot keltett mindenkiben, mialatt karját sűrűn előre lendítette üdvözlésképpen. A zölden vibráló, varázsszemes, sistergő, robusztus rádió drámai hátteret adott a vérrel átitatott csatához. A piros-fekete keresztcsíkozású durva vászon ingek zászlóként lobogtak szerteszét a falon, majd minden elnémult, a képek lágy hullámmá szelídültek, a hangok halk dallammá olvadtak, a harcok okozta sebek vérfolyammá dagadtak, a háború véget ért. Elkezdődött helyette egy sokkal veszedelmesebb, félelmetesebb valami: a béke és a szabadság.
Gabri teljesen elérzékenyült.
− Ez olyan fantáziadús, beveszem valamelyik novellámba, még film is lehet belőle, ha megengeded.
Tardosi mérgében – mint mindig – alaposan megéhezett. A többieket bámulta, mint élednek újjá, és térnek vissza a halál torkából. Az asztalról elhessegette a szemtelenebb legyeket, akaratlanul is hozzáfogott kenyerének maradékához, és csak tömte-tömte magába ingerülten, liternyi pezsgőt utána küldve, hadd fürödjenek benne a darabkák.
− De tulajdonképpen, mi a franckarika történt velünk? A szám teljesen kiszáradt, egyszerre a színek és a fények rendkívül kellemetlenné váltak… nekem is, nekem is – jöttek a helyeslések.
− Úgy tűnik, mi mindannyian visszamentünk az időben.
– És egészen gyerekkorunkig?
− Eszembe jutott valami, kedves „álomlelkek” – vitte tovább az ötletet Júlia −, szerintem a pezsgő lehetett a ludas, azt mind ittunk, és ráadásul… úgy nézem, a dátum… nos rég lejárt a szavatossága. Már tegnapelőtt megkóstoltunk egy keveset belőle, aztán aszpirint kellett bevegyek, annyira rosszul lettem. Na, majd kap tőlem az a vén, zsugori fűszeres!
Cammogó lépések ütötték meg az ébredezők fülét. Miután fogalmuk sem lehetett, hogy hajójuk oldalát már a kikötő vizének lomha hullámai nyaldossák, értetlenül figyeltek a hang irányába. Amikor a helyiség első izzójának fénye rávilágított a belépőre, és a barázdált arcú, joviális úr személyében nagy nehezen felismerték egykori osztályfőnöküket, a képtelenség első moraját dermedt csend követte. Nem volt egyértelmű, ki lepődött meg jobban ezen a találkozáson: Rudi bátyó, vagy egykori tanítványai. Az öreg nem erre az osztályra számított amikor a meghívót postázták neki; nem mellettük töltötte pályafutásának legfelejthetetlenebb négy évét, annak idején nem volt abban az osztályban semmi összetartás, semmi önfeláldozás egymás iránt. Sőt!
Most aztán itt álltak egymással szemben; az „ifjak” kellő tisztelettel fogadták egykori tanárukat, aki nem győzött szabadkozni jókora késése miatt.
Rudi bátyó kicsit később, még mindig meghatottan csak ennyit mondott:
– Úgy látom, az idő megszépítette a régi dolgokat. Örülök, hogy megvagytok, és irigykedve nézem, milyen sok időtök van még az életben, csak használjátok ki, hogy boldogságban érjétek el a kikötőjét.
Azonban az éjjeli meglepetések sora evvel még nem fejeződött be: egy kedves arcú, félhosszú, a sötétbarnából a feketébe átforduló, selymes hajú, kék pöttyös, sárga szoknyát viselő lány toppant be, kristályfülbevalóin sejtelmes fény vibrált. A társaság fele döbbenten meredt rá, ismerősnek tűnt.
Júlia állt mellé, örömmel mutatta be a lihegő jövevényt:
– Hadd mutatom be a mi nagy lányunkat, Ritát!
Ekkor az étkezőasztal felől halálos nyögések érkeztek. Annyit láttak csupán, hogy Tardosi Tamás fuldokolva köpi ki szájából a magába pakolt ételt, majd lerogy a padlóra, és hörögve mond valamit, mielőtt elhagyná ezt az árnyékvilágot:
− Pedig már azt hittem… életemben először… végre én leszek… a győztes… ezt mind magam teremtettem… micsoda fintor az élet…
Már messze járt, de még hallotta a bankár csúfondáros kacaját:
− Hát, ezt is elszúrtad, öreg!
A pék legutolsó pillantása az üvegpolcra meredt: a szépséges márványszobor szíve ellágyult, rideg gyermekarcán mintha legördült volna egy kövérkés, kristálytiszta könnycsepp.

Utóirat: És, hogy a fentieket mégis honnan veszem? Nos, bemutatkozom: Rimanóczy Rita vagyok. Igen, igen, valóban ismerős lehet a név. Újságírónak készülök, de azért nem kacsa a történet, nagyon is valóságos. Minden részletét az egykori osztály tagjai mesélték nekem; minden gond nélkül, szinte észrevétlen, de megfigyeltem, és kifaggattam őket…

A cikket írta: leilaleslie

1 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2010. szeptember 26. 07:44
leilaleslie! Érdekes volt, s ez az utóirat igencsak jó befejezés volt vagy még sem???
Szép napot Orsolya
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: