Osztálytalálkozó 15. (Befejezés)

Látogatók száma: 52

Most pedig két héttel a híres balatoni osztálytalálkozót követően kérdőjelet formázva állok az Oktogon egyik szegletén, azon tűnődöm, merre is menjek? Semmi különleges cél nem vezérel, egyszerűen csak ki akarok szabadulni az unalom szőtte pókfonálról. Amióta hazajöttem a Balatonról, szinte egyvégtében esett az eső, valaki irgalmatlanul nyitva felejtette a csapot odafenn, meglehet csak jókat szórakozott rajtunk a fellegekben, amint élni próbáltunk valahogy a hömpölygő óceánná változott városban. Ma reggel aztán, amikor a régóta várt napsugár bekéredzkedett a spaletta résein át a lakásba, gondolkodás nélkül leereszkedtem az idő érlelte bérházak alkotta utcákon át a lüktető centrumba, ahol óriási forgatag viszonozta bátorságomat.
Az emberek kibújtak csigaházukból, ostobának ható vigyor lóg most a sápadt arcokról, felszaladtak a szoknyák, kinyílnak a pénztárcák, pezsgők pukkannak, sörök habosodnak. Kétségtelenül a szerelem lehelete hozta meg ezt a változást, persze a körülöttem őgyelgő alakoknak halvány fogalma sem lehet erről, legszívesebben mindegyiküknek egyenként a fülébe ordítanám az igazságot. Alig vártam már ezt a napot, ezt az estét, ezt a randevút a varázslatos fiúval, aki mostanában minden fontos eseményt háttérbe szorított. Önkéntelenül is csak rá tudok fókuszálni, megbabonázott, szinte félek attól, amit érzek.
Szóval, az Oktogon válaszútra kényszerít. Máskor bizton a fák övezte sugárúton indulnék el, de ez egy különleges nap, most vonz a körúti tömeg, az antikvárium, ahol egymásba botlottunk a minap. Így első hallásra nem tűnik valami romantikusnak, de amikor egyszerre nyúltunk ugyanazért a kiválasztott könyvért a középső polc két oldaláról: tekintetünk megdermedt a fülledt levegőben, hogy egyetlen pillanat múlva szemérmesen pislákoló örömlángok olvasszák fel azt. Kezünk egymáshoz tapadt. Egyetlen érintés volt csupán, az inak röpke játéka, mely éppen elég volt a szunnyadó érzelem gyújtózsinórjának fellobbantásához.
Ugyanazon bolt kirakatát bámulom, a foltos üvegtábla mögött használt könyvek, középkori térképek, napszítta földgömbök terpeszkednek. Szemüveges, őszes öregúr magyaráz valamit a félhomályos helyiségben egy hivatalnokféle fickónak.
Bár már jártam itt, mégis meglep a hely atmoszférája: korabeli könyvek, térképek illata borul a belépőre, egy antik ingaóra koppanásai jelzik az idő súlyát, fakó fény ömlik be az ablakon. Könyörtelenül bekebelezem a látványt. A bejárati ajtó súrlódására a tulaj ráérősen felnéz, de mihelyt visszasüllyed a boltja a megszokott némaságba rám se hederít, hiába motyogok felé valamilyen köszönésfélét, nem viszonozza, talán nem nézi ki belőlem a jó kuncsaftot. Beosonok a hátsó polcok közé: azt a kötetet keresem, amelyikre szemet vetettem, de az akkori találkozás a kedves sráccal, elodázta a vételt. Persze akkor bebiztosítottam magam: bedugtam a kincset a ritkán vásárolt, drága albumok mögé, hátha észrevétlen marad mások számára, míg érte nem jövök. Remegő kézzel nyúlok a sötét mélyedésbe, néhány tapogatózó kísérletet követően beleütközöm az elrejtett kemény borítóba, mérhetetlen megkönnyebbüléssel húzom ki onnan, de béna kezeim közül kicsúszik, és a puszta padlón landol. A csattanás, akár egy égzengés süvít végig az állványok között, szinte megremegnek a polcokon alvó könyvlapok, a bús öreg szúrósan vizslat a pult mögül, mintha szemmel verne, beleborzongok.
A körúton melegséggel tölt el a hónaljamhoz szorított Eric Knight regény. Meghatva gondolok az estére, amikor evvel az eredeti ajándékkal lepem majd meg a fiút, mely remélem felfedi előtte iránta táplált rajongásom bizonytalan kezdeményét.
A járdán megtorpanok, talán van még annyi időm, hogy végig sétáljak a pályaudvar alapvetően lehangoló, üvegablakok alkotta épületében. Ebben a külvilágtól elszigetelt, a 19. századvéget idéző csarnokban a rohanó ember világnézete mindig fordul egy jó nagyot, elég csak végignézni a sínek között ugráló kamaszokon, a súlyos csomagoktól szentségelő utazókon, a késlekedő vonatokra várakozó kismamákon és a derűlátó bácsikákon, a graffitiktől hemzsegő kocsikon, a poros torkukat fröccsel tisztító, ingázó munkásokon, a zsíros egyenruhájú, vaskalapácsot szorongató vasutasokon.
Elpilledek, leülök az állomás egyik fapadjára, megálmodom a csodát: zöldre vált a szemafor, kipöfög velem a jó öreg 424-es gőzmozdony, a forróságban a vasúti kocsik mennyeien hűvösek, a szabad kupék kényelmesek, a szendvics friss, a sör hideg és olcsó, a kalauz mosolyogva lyukasztja ki a jegyeket és módfelett jóképű.
Ő és én a liget bejáratánál találkozunk. Ez is egyfajta bizalom a részéről, nem tekint kommersz, vágyakozó, heves lánynak, aki azonnal elkábítja „ellenállhatatlan” bájaival. Vagy csak valamiféle próbát kell kiálljak? Ki tudja, hányadik kagylót nyitogatja már, hogy egyetlen igazgyöngyre bukkanjon?
Megpillantom.
Foltos farmerja sportos attitűdöt kölcsönöz alakjának, napbarnított arcának. Remegés fut végig egész testemen, szinte észrevétlenül kerülök egyre közelebb hozzá. Zavaromban előkapom a zizegő papírba csomagolt könyvet. Meglepetésemre a táskájában való rövid matatás után egy téglatest alakú tárgyat emel ki, és felém nyújtja. Ajándékot cserélünk. Részegítően hat rám az egész. Óvatos mozdulattal hámozom ki, belelapozok a kötetbe: a címtől izzadság önt el, melegség árad szét bennem: Eric Knight: Légy hű magadhoz.
Ugyanaz a regény!
Őrá nézek, saját örömömet a parázsló szemekben látom viszont; kitör belőlünk a féktelen nevetés. Végtére is, két eshetőség maradt: vagy szenvedélyesen a nyakába borulok, vagy elrejtett érzésekkel diskurálok tovább.
– Most a szívemre vagy az eszemre hallgassak? – kérdezem félig csüggedten, alig hallhatóan.
– Rita, csak egymás után, szépen sorban – feleli szende mosollyal az arcán, keze lazán a kezemet keresve.

Elvarázsoltan, repkedő lélekkel érek haza. Egy aranyszélű, rózsaszín boríték kandikál ki a postaládából, és nekem szól. Egy meghívó lapul benne:
„Rimanóczy Rita részére: Szeretettel meghívunk az ötéves osztálytalálkozónkra. A helyszín: Siófok, Banyatanya”