Osztálytalálkozó 3.

Látogatók száma: 30

Péntek kora reggel Tardosi már a távolsági autóbusz leghátsó ülésén zötykölődött, a tétova sofőr helyén most szívesen látta volna a gimi első számú kedvencét, azt a Halmost, akit elsősorban a gazdag apjától kapott sportkocsi vitt sikerre, minden lánynak legfőbb vágya volt beülni mellé, és száguldozni a város környéki kátyús utakon. A korán kezdődött vezetési gyakorlata később kamatozott, pár évre rá már a sportoldalak sztárja lett, megnyert néhány híres nagydíjat.
Félálmában felidéződött az iskola utáni idő, emlékezett az azóta leginkább házasságairól híressé lett padtársára, Zsóri Tiborra, az egykori szépfiúra, a roppant modorosra, aki még a barkácsórákon is az elegáns nyakkendőinek egyikében tündökölt.
– Csak Edit volt az üdítő kivétel – szuszogta a lány nevét a szunyókálásból felriadva.
Odakinn hajnalodott.
– Hát igen, a drága Csernai Edit, az első és egyetlen nő az életemben, akit valóban szerettem, azok a formás keblek, azok a finom rezdülések, keskeny csípőjén úgy, de úgy ringott a fekete miniszoknya… folyton leejtettünk ezt-azt a padlóra, csakhogy szembesülhessünk az Isten ajándékozta lényeggel – sóhajtotta.
A lány selymes, hosszú, sötétszőke haja mindenkit megbabonázott, ám az ő esélye a nullával volt egyenlő, hiába udvarolgatott neki a maga merev, faragatlan módján. Egyszer aztán véletlenül összefutottak egy balul sikerült iskolai mulatság után, máig sem tudta, hogy történt, de ő kísérte haza. Edit a vállán sírta el bánatát: épp az este szakított vele a barátja. Ettől kezdve mintha közelebb kerültek volna egymáshoz. A lány meglehetősen attraktív külseje érzelmes bensőt takart, legalábbis a tapasztalatlan fiú így képzelte, így akarta, hogy legyen, talán csak ezért vette rá magát erre a találkozóra is, hogy újra láthassa a lányt, bár rettegett az évek okozhatta csalódástól.
Az elmélkedés itt megrekedt. Fékezésre kapta fel a fejét, a busz egy ébredező kisváros közepén tette le, ott állt egyedül, táskája mögül pislogott a fanyar napsütésben. Kisebb mozgás csak a tér egyik oldalát elfoglaló kávéház teraszán támadt, az ezüstszínű fémszékek meg-megcsillantak, felettük a sötétzöld ponyvát langyos szél paskolta. Elég aprót talált a zsebében egy hűsítő italra, beült hát az árnyékba. Szemben két középkorú, jól szituált hölgy kávézott, a férfi sandán figyelte őket, ahogy körbetekintettek a téren, nem tűntek idevalósinak. Felhörpintette gyöngyöző poharából a csokis jégkását, menni készült, amikor kisebb örömujjongás tört ki a szomszédos asztalnál.
− Csak nem, Tom? − kiáltottak odaátról. − Nahát, hogy te is eljöttél, erre aztán nem is számítottunk, ugye Gabri? Mindketten elnevették magukat amaz bamba tekintetén. Úgy festett, mint egy kivénhedt albán középcsatár az egyik párizsi zsibvásáron. Az izzadt férfi mosóporszagú, vasalatlan ingében, vörösödő ábrázattal kotorászott emlékeiben.
− Még mindig rossz a memóriád? Most is én súgjak, mint annak idején?
− Bea, Borsányi Bea? − gyulladt fel hirtelen a szikra. A nő kacéran bólintott.
− Ma már Borsos Bea művésznő. Ő pedig Gabriella, a szerepeim írója – mutatott a mellette ülő szemüveges, sovány nőre, akinek mesterkélten lezser viselkedése éppen illett a helyhez, bár a szemek alatt pihenő szarkalábakon látszott, nincs valami túl jó passzban.
– Te sem jársz mostanság sűrűn moziba, mi?
A férfi bután pislogva kért elnézést, elismerte: néhány éve meglepetten fedezte fel egy szentimentális film főszerepében volt osztálytársnője nyúlánk alakját, de aztán a film, mint szórakozási lehetőség, talán lustaságból, de valahogy kifelejtődött az életéből.
− Csak nem félsz tőlünk? − ugratta őt a színésznő, mintha el sem telt volna az a negyedszázad. − Miért nem ülsz ide közénk?
− Hol vannak a többiek? − kérdezett vissza a férfi.
A fiatal pincérnő meglepően sebesen szedte le a terítéket a két asztalról; dús, félhosszú haja komoran hatott világos blúza és kék pöttyös, fehér szoknyája mellett. Hamar elnyelte őt és csillogó kristályfülbevalóit a presszó tapintható feketesége.
− Menjünk, és keressük meg a hajót! – javasolta Gabri. − Már alig várom a nagy találkozást, szerintetek mennyien maradtunk?
A két nő vidáman csevegett a délelőtti spalettanyitogatásoktól zajos úton, a férfi hátrább maradt, nehéz táskáját cipelte, irigykedve figyelte az előtte haladókat, karjukról csupán egy-egy retikül lógott.
A pék már az iskolában sem kedvelte túlzottan a két lányt, már akkoriban is együtt lófráltak, folyton kuncogtak a háta mögött, ez az érzés mit sem kopott azóta. A notórius elkéső Liebner Gabi csúnyaságát ingerült kifakadásokkal palástolta, mindig élvezte ha beletaposhatott valakinek a lelkébe, és ez a valaki általában ő, a kövér balek volt. Undok barátnőjének sugárzó szépsége most is antagonisztikus ellentétet mutatott mellette.
Az utca végén aztán kitárulkozott a fenséges táj: a zafírtestű Balaton hosszan nyújtózott a dombok ölelésében. Az ég vakító kékje, a völgy életerős zöldje, a fák ágai közt bujkáló napfény okkersárgája, mint az álom színei, mámorossá fokozták a látványt.
Tardosi közeledése a hajóhoz heves szívveréssel párosult, a többiekkel való találkozás elodázhatatlannak tetszett, pusztán Edit bájos arca, szenvedélyes temperamentuma vonzotta őt oda. Meg sem fordult a fejében, hogy éppen Ő nem jön el.
A Kristály kevélyen ringatózott a móló végénél. A férfit lenyűgözte a hófehér, kecses vízi jármű, úgy érezte ez csak egy álom, és ő egyáltalán nem való ide, külső szemlélő csupán. De azért követte a két nőt, az enyhén dülöngélő fedélzetre lépett.

A cikket írta: leilaleslie

támogatóink