Osztálytalálkozó 4.
Látogatók száma: 47
Por lepte be az álmos reggeli várost, egyre lejjebb ereszkedett, mintha őszi ködlepelbe burkolózott volna. A közeli hegyek felől az örvénylő, sűrű porfelhő bevonta a gyanútlan házak tetőcserepeit, az omladozó tornyokat, lassan szétfolyt az utcákon, könyörtelenül lerakódott az autókra, a babakocsikra, a nyiladozó virágokra, a száradó ruhákra. A faleveleket, a csivitelő madarak szárnyait vékony szürke lepellel borította be, a korai napfény sejtelmes homályba veszett. Orrfacsaró szag terjengett, a kellemetlen szellő a szúrós szemcséket a polgárokra szórta: nehezen viselték, diszkréten krákogtak, szédelegve szentségeltek magukban. A por behatolt a legkisebb pórusokba, befészkelték magukat a legapróbb zugokba is. Eltömték még a gondolatok folyását is.
A városlakók majd’ mindannyian a közeli megagyárba siettek: fiatalok, öregek, nők, férfiak. Üveges, fénytelen tekintetükből szolgai alázat tükröződött. Csak a keselyűtekintetű piaci árusok; a mocsokban fetrengő hajléktalanok; a göcsörtös botra támaszkodó, és zsíros kalapjukba kis alamizsnáért fohászkodó koldusok; az éjszakából hazaténfergő kifestett, duzzadt ajkú, a női varázsuk csúcsán már alaposan túljutott erényes örömlányok; a reszkető kezeikkel minden szilárd tárgyban megkapaszkodni próbáló, fakó szemű, tántorgó részegek; a márványarcú beteg gyermekek rekedtek kívül. Hullámzott a gyanús tömeg.
A megélhetésért igyekvő, álmos, színtelen alakok lomhán vonultak el mellettük, ügyet se véve semmiről, csupán néhány merész, sóvárgó pillantás esett a gallérok mögül. Kifejezéstelenül egyhangú arcok suhantak tova szorosan egymást követve.
A modern óriásgyár irányítójában a főnök izzadt, vastag hüvelykujja ránehezedett a robusztus, vörös gombra: a gépek beindultak, zajfüggöny libbent, a tompa agyú, sötét ruhás munkások hangtalanul, automatikusan mozogtak. Az udvar hatalmas ikerkéményei újult erővel, kíméletlenül ontották fekete füstjüket a magasba. A megszokott robot megállás nélkül folytatódott. A végtelenségig.
Mogyorósi Anna tettetett magabiztosságról árulkodó szobor merev tekintettel, akár egy ősi elefántcsont-bálvány nézett a gyár ablaktalan irodájának szürke falára, keze gépiesen ütötte a számítógép billentyűit. Tegnap kapta meg a meghívót a 25. osztálytalálkozóra. Bizsergés futott végig görnyedt hátán, nem tudta, most reméljen, vagy rettegjen, vajon elengedik-e a cégtől. És akkor még ott volt önző férje is, aki kizárt, hogy rábólintson erre a kirándulásra, ugyan ki fog akkor főzni neki, takarítani, mosni utána, ameddig ő szórakozgat? Mert ura az évek alatt sorra csalta meg őt, de azok a nők valahogy nem voltak túlságosan háziasak.
Anna már a középiskolában is unalmas, amolyan áldozattípus volt; visszahúzódó lévén évek óta nem tette ki a lábát a városból, a Balatont is csak a tévében láthatta. Amikor aztán megkapta a kérvényezett egyetlen nap szabiját, súlyos elhatározásra jutott: bár nem tudta mit is remél tőle, de lesz, ami lesz, ő bizony pénteken felszáll arra a balatoni gyorsra a vasútállomáson, a következményeken ráér visszafelé töprengeni.
Az áthatolhatatlan szürkeségben csupán a városi parkot uralták perzselő szenvedélyek: a támlát vesztett padon a fiú és a lány forró csókban egyesült, szivárványszalag fonta körbe remegő testüket, észre sem vették a hajnal első sugarait, miközben körülöttük a por lassan teljesen belepte a világot.
A cikket írta: leilaleslie
Hozzászólások
időrendi sorrend
Ügyesen elrejtetted a lényeget. Ha valaki nem olvassa el végig, úgy mint én nem jön rá, hogy az a kis rövid epizód, vívódás, hogy végre fellázadj, rólad szól, de más is ráismerhet magára benne, de leginkább az tetszett az írásodban, ahogyan jellemezted az embereket. Külön-külön láttam valamennyit magam előtt, úgy, ahogyan lefestetted őket.
Gratulálok!
Gratulálok!