Osztálytalálkozó 5.

Látogatók száma: 34

Immár sokadszorra húzta elő zsebéből a gyűrött, rózsaszínű borítékot. A fényes kartonlapot a faház szűrt fényénél hunyorogva olvasta el, bár ismerte már betéve: „Szeretett osztályfőnökünket meghívjuk a 25. osztálytalálkozónkra. A helyszín a Kristály nevű hajó, a Balatonon.”
Hiába kotorászott memóriájában, képtelen volt felidézni, melyik osztály is lehet ez. Amióta kiszállt a tanítóságból, ritkán emlékeztették ennyire egyértelműen az egykori évtizedekre. Szemei előtt egykoron rengeteg fiatal leány és ifjú emberesedett meg, és ha most meghívják őt, nem is lehetett olyan rossz az a nevelés, ezek szerint nem felejtették még el teljesen. Majd megnézem otthon a régi fotókon – gondolta a galambősz férfi.
Halvány hajnal derengett a horizonton, hosszú ezüst csíkot húzott a nyárfák övezte roppant folyam, a sodródó vékony gallyak beolvadtak a felszínen gomolygó tejfehér párába, mint puha dunyha borult a vetett ágyra. Kora őszi friss illatokat bontott a természet.
Rudi bátyó kilépett a patinás Kagyló csónakház csikorgó ajtaján, elindult a kerten át a maga öreguras járásával, kezében egy ibrik híg, gőzölgő kávéval, majdnem elcsúszott a nedves gyepen. Végig mustrálta a folyópartot, mint jó gazda a termést, ugyanúgy ahogy tette ezt immár tíz éve mindennap rügyfakadástól lombhullásig, mióta intézője a vízitelepnek. Hamarosan mégis mennie kell. Véglegesen. Napok óta felfokozott ellenszenvvel figyelte az udvart. Ott, ahol eddig a gyerekek játszottak egymással és a szüleik idegeivel; ott, ahol eddig a zöld fű és a tarka virágpompa dominált, ott most ásítozó hatalmas daruk és gépmonstrumok várták a munkára felhívó parancsokat. Mióta felhagyott a művészettörténet oktatásával, dédelgetett vágy tombolt lelkében, hogy mielőbb magáénak tudhassa és működtesse ezt a telepet, a régi jól bevált recept szerint. Erre, tessék: beütött a krach, mielőtt megvehette volna, idehozták a munkagépeket, hogy lebontsák az egész környéket új luxuslakásokért cserébe.
Ez volt az utolsó reggeli séta. Cuppogott a lába az éjjeli eső áztatta iszapos talajon. Végigpásztázta tekintetét a csónakház kertjében felhalmozott szép faszobrokon, az évtizedek saját faragványain. A hétvégi grillsütés parazsát már elmosta az eső, még a fülében csengett a zenekar panaszos búcsúnótája, még a szájában érezte a vörösbor kellemes, fanyar ízét, a ropogós sült hús delejes erejét.
Az évek barázdálta arcát kikezdte a szánalomra méltó gyűlölet, olthatatlan bosszúvágy sugárzott róla.
− 'reggelt, Rudikám! − üdvözölte a szomszéd telep portása az oldalkerítésre támaszkodva. − Hallottad? Lebontják törzskocsmánkat, a Vén evezőst a sarkon.
− Nem mindegy? Úgy se leszünk már itt sokáig − válaszolta keserűen.
− Lesz helyette egy üvegkristály-bár, kajálda vagy mifene, a pénzeseknek.
− Nekünk marad a sneci, az lesz a mi lazacunk.
− Teljesen idegen emberek foglalják el a partot.
− Egy frászt jó az nekik. Amikor hajdanán beköltöztem a falumból a városba, hogy tanulhassak, jó darabig sehova se tartoztam, a faluba már nem, a városba még nem. A gyökerek…
– Úszómedencék, homokpart, még saját hajójuk is lesz. Úgy ám.
– Sebaj, Janókám, meglásd minél többjük lesz, annál jobban rettegnek majd, mikor vesztik el azt! – jegyezte meg cinikusan Rudi bá.
− Pedig régen micsoda édes élet volt itt, vasárnaponként a gyári melósok foglalták el a partot. Az öregemék is így ismerkedtek meg a háború után. Nekik nagy esemény volt itt evezni meg horgászni a vízen. Akkor még úszni is lehetett a folyóban. Ma meg? A hétvégén a lányomék az unokámat kirándulni viszik az emeletes marketekbe, aztán meg siránkoznak, hogy alig van pénzük.
– Már csak a régészekben bízhatunk − fakadt ki Rudi bátyó, aztán zabosan bevágta maga mögött a rozzant csónakház faajtaját.
A napsugár egykettőre felszítta a párát, a víztükröt végigborzolta egy könnyed északi fuvallat. A partra kötött csónakok lágyan ringatóztak a lapos hullámokon. A jó szomszéd fejcsóválva figyelte a parton köveket kacsáztató fiatalokat:
− Na, ezt figyeld Ili! − jelezte a kamaszkorból épp csak kinövő srác a mosolygós barátnőjének: most ő van soron. Nagyon élvezték egymás társaságát, csak a lapos kavicsok mértani pontosságú elhajítása késztette őket arra, hogy levegyék a másikról a szemüket. − Láttad? Ez legalább tízet kacsázott – húzta ki mellét büszkén a fiú.
− Miki, hogy fogunk találkozni, ha el kell majd innen mennünk? − kérdezte váratlanul a lány.
− Én biztosan itt leszek a parton, és esténként rád várok – nyugtatta őt az átszellemült ifjú. Az újabb elhajított kő most csupán kettőt ugrott a vízen, aztán alámerült a körkörös örvények közepén.
Ili belépett egy másik világba, de ez cseppet sem lepte meg az ifjút:
– Hallottál már az Elvesztett Szerelmek Szigetéről?
Barátja zavart ábrázatát látva, a lány folytatta: – Itt van valahol a folyó közepén.
– Jó, majd megkeressük, csak kell egy csónak.
– Jaj, de buta vagy! Oda nem visz csónak, nincs is kikötő. Ott azok a komoly felnőttek élnek, akiket elhagyott a barátjuk, és nagyon szomorúak, addig vigasztalják egymást, amíg nem szeret beléjük valaki más – mondta, miközben egy nagyobbacska, sima követ vizsgálgatott:
− Nézd csak! Milyen érdekes ez a kavics, egy szív van rárajzolva, és a nevek… jujjj. A kő kiesett a lány hamvas kezéből, éppen a lábujjára, közel állt a zokogáshoz, a fiú elkapta keserves grimaszba fordult tekintetét, nagyon sajnálta őt, két jóleső, mentolos puszit nyomott a fülére.
− Ezt aztán soha nem fogjuk megkacsáztatni – válaszolt halkan a fiú, majd életükben az első, de mindent elsöprő hosszú csókban teljesedett ki tini boldogságuk.
A padra pottyant lapos kavicson a vésett, átszúrt szívben két elmosódott név állt: ILI és MIK.

A cikket írta: leilaleslie

támogatóink