Osztálytalálkozó 9.

Látogatók száma: 45

A kis Balaton-parti parkban csupán két gyerek hintázott, a szerkezet nyikorogva lengett ide-oda. Az árnyék adta platánfa alatti padon egy középkorú asszony a füléhez emelte telefonját. Valahol a távolban kicsengett. Cecília mosolyogva figyelte a gyerekek energikus jókedvét.
– Hahó Zsuzsu! Jól vagy?… én is, persze… itt vagyok a tónál… hogy?… ja, az jó, csak tegnap volt egy irtó nagy vihar. Az jár az eszembe… lassan nagymama leszek… hihetetlen mi? Jó lenne, de most megyek… ott a hajó… nem, nem hiszem, nem leszek tengeri beteg… majd holnap csörgök… jó, jó beszámolok mindenről… már alig várom, de azért kicsit félek is az estétől… Puszóka!
Cecília feszülten indult el a móló irányába, tudomást sem véve a szomszéd padon ücsörgő fiatal, barna hajú lányról, aki éppen az egyik kristályfülbevalóját babrálta.

Az idő nem gyógyította be Tardosi Tamás sebeit, az elmúlt negyedszázad alatt sem múlt a keserűsége, pusztán ott lappangott valahol mélyen legbelül, és most, ahogy a hajón meglátta volt társait, menten visszazökkent a gimnáziumba.
A két házigazda, Rimanóczy Viktor és neje, Júlia annak idején még a kevés eminens tanuló közül is kiemelkedett az osztályban. Aligha lehet véletlen a házasságuk. Bár szabadkoztak, hogy csak kibérelték a csinos járművet, de a pék meg volt róla győződve, hogy a párnak nem okozna gondot akár most azonnal megvennie azt. Ámulva leste a „giccses teknőt”, a belső mahagóni bútorzatot, a világos szalontérben az asztalt egy összecsukható kanapé, egyszerű székek és egy jól felszerelt bárszekrény vette körbe. A polcon egyetlenegy tárgy, egy zömök márványszobor állt, gyermekarca melegséget sugárzott.
A pékmester szerény önbizalma, mint papírsárkány a viharban, úgy szakadt szét ebben a miliőben, bábuként zuhant intelligens osztálytársai ájtatos karmaiba. A kölcsönös üdvözléseknek egycsapásra véget vetett a rikítóan sárga kosztümös nő megjelenése. A pék esetlenül kelt fel a kényelmes padról, közelebb húzódott. A kedves arcú sudár, sötétszőke hölgy nyakában brossok szikráztak. A férfi bőrét régóta nem tapasztalt forróság öntötte el, alig ismert rá Csernai Editre, csupán a nő szeme rebbenése árulta el, mely mit sem változott; úgy tűnt, az évek kegyesen bántak vele. Remegve nyújtotta a kezét.
− Ne dadogj már, Tom! Kicsit átváltoztam, a politikában időnként meg kell újulni. Azért te is kikupálódtál. Hol vannak azok a vastag zsírredők?
A férfi gyűlölte a kínos helyzeteket, most is pusztán közhelyekig jutott, mint „de jól nézel ki, milyen rég nem láttalak, mit sem változtál, szebb vagy, mint valaha”, és leforrázva ült vissza a helyére, a sarokba.
Nos, ő lenne Edit, az egykori nagy szerelem. Ő, akitől még egy szent sem volt biztonságban akkoriban, akinek rövid szoknyáját a prűdebbek övnek nézték, aki oly sokszor elutasította őt, aki álmaiba fészkelte magát, és akire aljas módon csapott le egy visszataszító idegen egy féktelen bulin, örök csalódottá téve őt.
Ez a mai szívdobbanás már nem az a szívdobbanás, a türelmetlen várakozás boldogsága pillanatok alatt elillant. Ezért az agyonsminkelt, politikai ambíciókkal megáldott hölgyért volt valamikor minden áldozatra kész? Ezért a most már apró ráncokkal telt arcért, az egykoron bombasztikusan feszes keblekért mászta volna meg akár papucsban is a Himaláját, és vállalta még az oly gúnyos megjegyzéseket is?
A hajó ezalatt felszedte a horgonyt, kifutott a csendes öbölből. A tat mögött a víz sűrű, tejfehér fodrokban hömpölygött, a távolodó város tarka házai feletti dombon tunya kis templom gubbasztott, érces harangja búcsúztatta őket. A Kristály magányosan szelte a vizet, utasai a tágas hátsófedélzeten ültek, lágy lantmuzsika kíséretében ismerkedtek a lenyűgöző tájjal és egymással. Egyelőre Edit volt a központban, mindenkire rácsodálkozott, láthatóan nem feszélyezte az idegen környezet.
Az asztal percek alatt megtelt minden földi jóval, a hangulatot oldandó, rögtön pezsgődurrogással kezdett a társaság, megünnepelendő a találkozót. Tardosi hátrahúzódott, semmilyen diskurzusba sem volt képes belefolyni, a hajó vasmacskája is beszédesebb volt nála. Csak a kirekesztettek sanyarú sorsát ízlelgette, bár békésen tűrt, belül forrt az indulat, akár egy tűzhányó, közeli kitörés fenyegetett. Mindenesetre az osztály mit sem változott az évek alatt, legfeljebb megemberesedtek megmaradt tagjai.
− Kértek kávét? − érdeklődött a vendéglátó.
− Ó, én csakis koffeinmenteset iszom – felelte Edit.
− Fiúk, lányok! Vegyetek, egyetek, önkiszolgálás van! − ajánlotta Viktor.
− Képzeld, mi történt velem! − vonta félre izgatottan Júliát a könnyű, világos kreppszoknyában feszítő Cecília. − Olyan, de olyan misztikus! Tudod, én már az iskolában is mindent elhagytam… a múltkor is elvesztettem valahol a kocsikulcsomat, már nem először, de szerencsére hamar megtaláltam az irodában, ahol dolgozom, haza is mentem az autóval…
− Na és, kedvesem? − nézett rá a doktornő.
− Ja, igen. Másnap aztán majd elájultam meglepetésemben. Reggel a munkahelyi asztalom felső fiókja nyitva volt, a papírokon ott csillogott a kocsikulcsom. Pedig reggel a férjem hozott be, az én autóm meg otthon állt a garázsban, tudod két kocsink is van, az egyik olyan szép sötétkék, a…
− Hm, ez felettébb érdekes, drága Cecília. És most két kulcsod van?
− Á, dehogy! Sose volt kettő belőle, mindig elfelejtettem pótkulcsot csináltatni, tudom hanyagság, ám amikor hazaértem, az ajtó melletti fémtartóról hiányzott a kulcsom, amit még én raktam fel rá előző este. Ha már lelki doki vált belőled, akkor erre adj magyarázatot, erre a rejtélyre. Szerintem valamilyen paranormális jelenség lehet, már ha egyáltalán van ilyen – fejezte be, és azonnal a kiszáradt torkába öntötte poharának tartalmát.
Júlia, miközben próbált higgadt maradni, nem tudta, most sírjon vagy nevessen ezen az egyszerre naiv és logikus, okos és ostoba teremtésen:
− Cecília, vannak ilyen és ehhez hasonló megmagyarázhatatlan esetek, az ember feje néha telítődik a gondokkal, vagy csak emészti valami belülről, ilyenkor esetleg duplán érzékel dolgokat, akár a részeg ember.
− De én semmit sem ittam akkor, és gondjaim sincsenek, nagyon jól…
– Gondolataid csak vannak. És az ilyen gondolatokkal terhes, ábrándos ember alig vesz tudomást a környezetéről, közben pedig gépiesen cselekszik, beszáll az autójába, bemegy a lakásába, elteszi valahová a kulcsait, felteszi a kávét, mindezt szinte automatikusan. Nem is emlékszik a részletekre. A rejtélyes agy jól begyakorolt folyamata ez.
− Hogy mondod?
− Nem érdekes, lényeg, hogy minden helyreállt, még mindig jobb két, önálló életet élő kulcs, mint egy sem.
− De, én láttam mind a kettőt!
− Nézd, Cecília! Most, mint nő mondom neked: ha te csak azt hiszed el, amit látsz, akkor nagyon szomorú életed lesz, még ha nem is tudsz róla. A rózsa is csak rózsa marad, ő úgy érzi jól magát, ahogy van, és nem akar feltétlenül sudár jegenye lenni, hát ne legyél itt nekem mártír, inkább légy önmagad, most pedig mulass jól!
A férj húzódott közelebb, táncolni hívta nejét. − Bocsáss meg, mennem kell – mondta a töprengő Cecíliának, és kezét nyújtotta kedvesének.

A cikket írta: leilaleslie

támogatóink