Pista bácsi

2018. január 12. - Látogatók száma: 50

Negyvennyolc év, ennyit töltöttek együtt szeretetben, többnyire nélkülözésben.

Micsoda idill. Kis konyha, az asztalon kissé kopott viaszos vászon terítő. Tisztaság van, és rend. Minden a helyén. Enyhült az idő, a szobában hideg a kályha, de a konyhában a sparhelt melege szétárad, meleget adva a bent szorgoskodónak. Pista bácsi a múlt télen maradt magára. Addig még megvoltak valahogy, jutott tüzelőre is, étel is volt az asztalon, amikor kellett. Az asszony már nagyon beteg volt, legyengült, de minden nap meleget főzött. Az a tél különösen hideg volt, Hó sem esett, és legalább húsz fok volt mínuszban. Orvost kellett hívni, de nem volt a faluban a doktor, valahol máshol volt rá szükség. Mire a mentők kiértek, Bözsi néni már elment. Az öreg most egyedül él. Néha benéznek hozzá a szomszéd tanyáról, de ott is van öt gyerek, nem nagyon van idő figyelni az öregre. Az asztalon egy kancsóban bor van. Az öreg gyertyát gyújt, és az ablakba teszi. Pont egy éve, hogy a mama meghalt, itt hagyta őt egyedül. Nem istenfélő ember, nem hisz a lelkek vándorlásában, de minden nap úgy érezte, az asszony vele van. Nem látta, inkább érezte őt. Beszélt hozzá. Negyvennyolc év, ennyit töltöttek együtt szeretetben, többnyire nélkülözésben. Tölt magának, egy hajtásra megissza az italt. Régóta őrizgette a palackot. Az aranylakodalomra tartogatta, de most már nincs szükség rá. Az asszony képét nézegeti. Feláll, odamegy a sparhelthez, és melegíti kicsit a kezét. Aztán kinyitja az ajtaját, és elkezdi pakolni a délután felaprított tűzifát. Nincs több. Ez a néhány hasáb volt az utolsó. A fa lángra kap, recsegve, pattogva ég. Leül, iszik még egy pohár bort. Étel nincs itthon, nem vacsorázik. Tegnap dél óta nem evett. Tűzifát vett, legalább meleg legyen. Aztán bemegy a szobába, ahová kezd beáramlani a meleg a konyhából. Lefekszik az ágyra. Kellemes érzés fogja el, teste elernyed, ellazul minden tagja. Bözsi hangját hallja. Hívja őt, ő pedig boldog. Talán, most először életében. A szomszédok egy hét múlva találtak rá. Kihűlt testét vékony takaró fedte. Még a csizmáját sem vette le magáról. De az arcán látható volt egy halovány, elégedett mosoly.

A cikket írta: Janó

előző cikk következő cikk

5 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

Köszönöm a hozzászólásokat! Igen, van egy pont, amikor már nem érdemes tovább küzdeni. Nincs miért, nincs kiért.

Kedves Janó!

Amikor ilyen szívszorító történeteket olvasok, mindig azt kívánom, hogy bárcsak lenne egy igazi varázspálcám, amivel minden bajt és szomorúságot, szegénységet megszüntethetnék.
Köszönöm, hogy olvashattam!

Pussz, Tündér

Szomorú történet :(

Ki tudja hányan élnek hasonlóan, és nem kérnek segítséget. Nem tudnak, nem mernek, szégyellik.
És néha olyanok kapnak segítséget, akik nem érdemlik meg, vagy nem is jogosan kérik.

Nem nehéz elképzelni, hogy ez a magyar valóság napjainkban sincs másként. Egy falu szélén, vagy tanyán, távol a szomszédoktól megöregedni, elveszíteni a társat ilyen körülmények között, majd egyedül élni tovább, mindenfajta segítség nélkül? Egyenes következménye, hogy nem végződhetett másként... Szomorú ez! :-(