Székely királyfi - Csipszi
Látogatók száma: 20
A felnőttekkel amúgy is az a baj, hogy összekavarodnak az érzékeik igen sűrűn: a szemeikkel szaglásznak, a füleikkel tapogatnak, a nyelveikkel meg sok olyat cselekszenek, amikről nekem nem illik beszélni, mert még gyerek vagyok, vagyis szent.
Ha meg-megtorpan álmom, éber merengésem szülőfalum fölött, mindig napfénybe karol, öles jó illattal telten szitál a dombok közt pihegő háztetőkre. Megszólítanak köztük kacagó képek, hogy foszlányaikból vajon meg tudom-e varrni pöttöm életem akkori díszleteit... s nekem ehhez adott az Isten olyan tűt és cérnát, hogy nem is lesz azokon a vásznakon bizony egyetlen hazug öltés sem - mert hiszem mindet.
Hiszem minden alakját, mit lelkembe mártogatott a szivárvány: népmeséknek mondják ma már, mintha nem lettek volna. Istenről is úgy beszél a körbe világ, mintha nem érezné szőtteseinek gyöngéd, megtartó gyámságát maga körül.
A felnőttekkel amúgy is az a baj, hogy összekavarodnak az érzékeik igen sűrűn: a szemeikkel szaglásznak, a füleikkel tapogatnak, a nyelveikkel meg sok olyat cselekszenek, amikről nekem nem illik beszélni, mert még gyerek vagyok, vagyis szent.
Aztán meg úgy képzelem én, hogy minden lélek egy-egy harang lenne a népek templomában. Egy anyagból öntött harangok, csak a nyelveinket akasztotta más járásra az Úr. A magyar pedig különleges gyermeke a Teremtőnek ez ügyben is. Mert ha elképzeljük a nemzetek nagy táncában forgolódó harang fejű embereket, bizony az Istent dicsérő nagy közös szimfóniához sok dölyfös náció igen furcsa zöngékkel adja hozzá a maga hozsannáját.
Én szerencsés vagyok az én édesem ajándéka által, amely hol harang, hol csengettyű - attól függ, szívemnek melyik bohó dobbanása kúszik fel ajkaimra: mert az ostor előz, a korbács aláz. A magyar nyelv pedig szerelmes dal, még fájdalmában is, mert ebből a színből keverték: ég teljes magasságából, föld durcás mélységéből. Hogy miért épp egy magamfajta pindurit lep meg az Igazságos ilyen gazdagsággal, nem tudom, de megköszönöm, még ha féltem is ingyen örökségem.
Mert a gondolatok romlasztják meg a szavakat. Úgy van az, hogy a lélek keserves vize, ha felfakad, taszít az ajkakra mérges habokat, s akkor, jaj, mindegy, milyen szó úszik át azon - férges lesz az értelme gyümölcse az onnan szakasztónak. Így vétkezik a fül, de sebződik a száj is, s csak a szívben nyugvó csönd képes megszűrni a lélek óceánjait.
Hát ilyen természetes világmeglátásokat tapasztaltam én már pöszméte korom óta, nyár köntöse alatt, szakállas tengerik mélyében. Hogy épp bánat vert-é ki a határba, vagy bohóc jókedvem bújtatott árnyék alá, gyerek voltam, honnan tudjam? Már mire odaértem is elpárolgott, mi felhő kísért. Én meg amúgy is olyan csibész voltam, hogy egy órán túl másokra nem tudtam haragudni - tán mert ezt magam iránt is elvártam, s jól számoltam volna, ha úgy van.
Csipszi kutyám a lábaimnál vackolta el magát, s hol a szikkadt göröngyök közt serénykedő hangyákba kötött bele egy-egy vigyázó vakkantással, hol a simim fűzőjével folytatta véget nem érő párbaját. Ritka értelmes jószág lévén, csodálatra méltó módon azonnal uralma alá tudta venni a belátható területet, bármerre is vetett minket a ravasz somolygású sors. Érthetetlen volt számomra, hogy egy ilyen bolhafészek egy pillantás alatt hogyan volt képes leimádkozni bármely házsártos öreg néne asztaláról a legfinomabb falatokat azzal az ájtatos gombszemeivel, vagy azt a nyeszlett kis farát olyan alázattal rázni, hogy még a legkérgesebb tenyér alól is esett számára néhány "jó kutya" veregetés arra az álszent buksijára. Aztán persze odacsillantott felém a szeme sarkából: így kell ezt, kis komám...
Ni, most is mi van nála: a fekete futó. Már most tarka futó, mert kissé átrendeződött rajta a lakkozás a gyöngy fogak alatt. Nagyapámnál, ha azzal kezdem a magyarázkodást, hogy a Csipszi megtanult sakkozni, bizony a nyakleves csak előétel lesz.
"Na, Csipszi! Mára is megrendelted az esti kosztomat!" Nézett rám röhögve, azzal a fekve is álomból faragott korcs alakjával. Én meg visszavigyorogtam, mert ha az este kukoricára kell térdepelnem, nekem a fájdalomtól majd csak telik az idő, de őt is odaeszi az a becsületes kis szíve, és nyüszögni fog az unalomtól.
Azt már a magamfajta kis bukfenc is megértette, hogy az ember életébe az igazán fontos részek nem úgy illeszkednek, hogy várjuk és egyszer csak megérkeznek, hanem egyszerűen észrevesszük, hogy vannak. Talánokból próbáljuk összerakni, hogyan lettek, de ez a létük mellett már nem is lényeges. Vajon rosszul esne Csipszinek, ha nem tudnám felidézni, hogyan lettünk egymásnak? Füllentenék vajon neki, valami enyhítő szépet a rideg köd helyett, talán hogy ilyen kis szőrpamacs voltál, alig fértél a tenyerembe...? Butaság. Hazudhatok neki boldog múltat bármilyet, de az Igazság, ha kopogtat egy nap, többé nem oszthatunk meg egymással semmi életet. Különben is egy este, a teraszon elmeséltem neki, mit üzent Szent István az utolsó szavaival a magyaroknak, azaz neki is: "az igazságot szeressétek!" Hát ezek után, kedves Csipszi, azt kell mondjam, fogalmam sincs, mikor találkoztunk először.
Néz rám és vigyorog, liheg, majd kiesik a nyelve. Egyszer kipróbáltam én is, könnyebb-é így az élet, de úgy kiszáradt egy perc alatt a szám, hogy nocsak! Természetes féltésemből kifolyólag megpróbáltam rávenni őt is a normális és egészséges viselkedésre, de hasztalan. Ha befásliztam a feleselőjét, ha legumiztam, csak nem akart leszokni e némely esetben látványosan gusztustalan nyelvlógatásról. Került egy ideig, nem nagyon, csak picit, míg könyvet nem vettem a kezembe. Mert neki, úgy látszott, ez volt a heppje. Hisztizett, az ölembe túrta magát, s közellenségnek könyvelte el a könyvet, mely kitúrja őt a szeretetemből. Nem értette meg, hogy nekem szükséges, kell, hogy olvassak, hogy lélegezzek a betűk által. Aztán, mivel megbántani nem akartam, felmásztam a szénapadlásra, kilógattam a lábam és úgy merültem el abban a másik, igaz világban. Ilyenkor ő leheveredett a fal tövében, a hűs vályognak nyomta az orrát és úgy tudott, de úgy tudott nézni föl rám, mint valami vigasztalan szerelmes. S ha óvatlan a lábaimmal kácsingóztam a létra felső fokán, s az egyszer csak szépen hátra heveredett az udvaron, Csipszi rögtön előkapta azt az utánozhatatlan röhögést a pofájára, s úgy üzent felfelé: "nosza, inas, nőtt-e szárnyad?"
Mintha a bokámhoz lett volna kötve láthatatlan kötelekkel, úgy járt Csipszi a nyomomban. Neve is így lett. Zsó nevetett rajtunk, hogy olyan az a kutya rajtam, mint egy csipesz. Erre Zsuzska kapva kapott az öreg szó újdonságán, s a maga három évével körbesipítozta az udvart: Csipszi! Csipszi!
Papóval külön mérkőzéseket vívtak reggelente, hogy Csipszi talál-e a porta körül rést, lyukat, amelyen át utánam lóghat az iskolába. Az eredményről hűen vall, hogy még a népboltig sem jutottam, már Csipszi ott táncolt a bokámnál, az utca végén pedig fújtatva-vörösen közeledett a biciklijén Papó, mellényben, kalapban, a szökevény nyomában. Egy, a portáról beláthatatlan, forgalmas kanyarra nyílt a kapunk, s túl hamar jött el az idő, amikor már nem volt elég ügyes Csipszi az átjutáshoz.
Csipszi. Nem dzsipszi. Tudom, a dzsipszi jelentése cigány. De a cigány szép szó. Szép, mert magyar. A csipszi is magyar, ha nem is mindenki érti. De ami magyar, az szép, mert hozzánk tartozik. De mi emberek furcsa harangok vagyunk. Bárki ránt is a köteleinken, nekünk csak azt a dalt illene zengeni, amelyet Isten gyúrt össze velünk, s nem érteni félre az ének hangjait.
A cikket írta: attila
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Attila !
Köszönöm ! Ön, ez írásával csak adott nekem.
Üdvözlettel,
Zita
attila
Köszönöm ! Ön, ez írásával csak adott nekem.
Üdvözlettel,
Zita
Hű, sok igazság van egyszerre ebben történetben. Nekem tetszik!
Örülök, hogy itt járt!