Szóljatok harangok! - Pályamű -
Látogatók száma: 105
Hogyan is örülhetett volna a közeledő ünnepeknek? Ha csak rá gondolt, az a "nem tud megfelelni" szorongató érzése támadt.
A vele szemben támasztott fokozott követelmények, az év végi hajrá őt sem kímélte. Mintha mindenki egyszerre akarta volna behozni a lemaradást. Fáradt és kimerült volt a nap végére, mert úgy érezte a nagy létszámú osztály valamennyi munkatársa az ő vérét szívja, nem csak az az egy, a főnöke.
Sokan voltak. Készséggel segített mindenkin, aki csak hozzá fordult, nem kevés energiáját emésztette ez fel. Azért is ő itta meg a levét, ha eleget tett egy-egy kérésnek, mert szigorúan véve neki az lett volna az elsődleges feladata, hogy maximálisan kiszolgálja főnökasszonyát. És ha amaz észrevette, hogy más felé is orientálódik, nem hagyta szó nélkül, nyomatosítva, hogy engedélye nélkül másnak nem dolgozhat. Jól is nézett volna ki, ha arra vár? - gondolta. Soha sem lett volna elvégezve akkor más munkája. Mégis bántotta a figyelmeztetés, mert sehogy sem akarta megérteni, miért ne segíthetne másoknak is rajta kívül, ha egyszer igényt tartanak rá, hiszen ezzel is a csapat munkáját segíti és szusszanásnyi idejét, perceit erre fordítva, kitöltve munkaidejét ezzel hasznára van a többieknek is. Jobban halad a munka.
Igazat adott édesanyjának abban - akinek a szemét nem kerülte el lánya kimerültsége, és alkalmanként szóvá tette - pihennie is kéne. De ő csak tovább mesélte két kedvenc film sorozata között, egy-egy reklám ideje alatt, munkahelyi sztorijait. Jót derülve azon, megerősítést anyjától várva, hogy biztosan tudja, jól döntött, amikor nem hagyta magát leigázni. Intelmeit, hogy ne szegüljön ellen a főnökének már akkor is elengedte a füle mellett. Mert hogyan is tudott volna másként cselekedni, hiszen a munkája szeretete a vérében volt. "Apja lánya". Nem kis büszkeséggel töltötte el, hogy családjában egyedül neki sikerült végig vinnie mindazt, amit el akart érni. A hivatalban megbecsülik, nem jobban, nem kevésbé, mint a vállalati, előző munkahelyén, de sokkalta több fizetésért teszi szinte ugyanazt a robot munkát, ami számára azért nem lehetett annyira fárasztó, mert tanult szakmájában tehette mindazt, amit szeretett. Arra meg csak legyintett, amikor a magánélete került szóba egy-egy látogatása alkalmával. Hiába mondta neki anyja: - Fiatal vagy még ahhoz lányom, hogy egyedül maradj.
Milyen igaz. Ötven évesen még valóban fiatalnak érezte magát. Eszébe sem jutott akkor még, eljön az az idő nem is oly sokára, amikor ez a mondat vissza-visszatérően emlékeztetni fogja anyja szavaira.
Nem tudta sehogyan sem megértetni az otthoniakkal, társával és lányával, hogy teljes értékű munkát ilyen zaklatott magánéleti háttérrel, ami egyre gyakrabban fordult elő, nem tud végezni. Ilyen alkalmakkor vetette fel az egymás mellett élés értelmetlenségét, a szakítást is kilátásba helyezve, ha nem tudnak ezen változtatni. Próbálta megértetni társával és lányával nem egyszer, mennyire nehezen tudja összeegyezteti a figyelmet, pontosságot igénylő munkájával az otthoni veszekedéseket. Szavai süket fülekre találtak. Szinte két különböző életet élt. Az otthoni teendők mind rá vártak. Párja is sokat dolgozott és csak késő este érkezett haza. Nem tudta megértetni vele sem, hogy számára külön kihívás ráadásul még az is, hogy a kűlcsínyre is időt kell szánnia. Szüksége van erre, nem jelenhet meg a munkahelyén zaklatottan, kimerülten, legyapáltan. A háztartási teendők mellett ott volt a kert, ami a második helyet foglalta el a szívében, kihívást jelentett számára még akkor is, ha egy kimerítő hét végén nem kevésbé fárasztó, nehéz fizikai munkát kellett végeznie. Szeretett a kertben pücskörészni. Érezte viszont, e mellett már nem marad elég energiája az akkor már tőle külön élő társa, barátjával való kapcsolatra. A találkozások elmaradoztak, egyre ritkábbakká lettek.
Mígnem egy napon döntés elé kényszerítették ezek az egyre erősödő kétségei.
A "nem tud megfelelni" félelme fokozottabban volt jelen, többször eszébe juttatva, változtatnia kell. És ő az egyedüllét mellett döntött. Nem végérvényesen felszámolva addigi, már gyengülő félben lévő kapcsolatát.
Hogyan is örülhetett volna a közeledő ünnepeknek? Mégis, amikor kinézett az iroda ablakán és látta a sok munkást, ahogy a tér közepén felállítják a hatalmas fenyőfát, a szíve nagyot dobbant. Nem tudott nem gondolni arra, hogy hamarosan itt a karácsony. Sötét lesz, mire haza indul. A fákat átszőtt, ráaggatott millió kis apró lámpa naponta fogja emlékeztetni arra, már csak pár hét választja el attól, hogy 2001-el belépünk a XXI. századba. Vajon mit hoz számára az új esztendő küszöbe, ha átlépi?... Kényszerítette magát, hogy ne gondoljon arra, ami egyre többször nyomasztotta, szorongatta legbelül. - Lehetnek e még közös tavaszaik? - Hány évet tölthetnek még együtt egyre idősödő édesanyjával? A szeretteivel?
Ekkor még nem tudhatta milyen közeli volt és nem alaptalan a félelme, amikor ezek a nyomasztó gondolatok kavarogtak benne.
Nem tudhatta, de a megpróbáltatások ideje még csak ez után következett számára.
***
Az emberek tömege vesz most körül/ Nem látjátok mit érzek most, itt legbelül/ Anyámat kezdem elveszíteni végleg/ Azt ki mindig itt volt, jelen, nem csak, mint egy képzelet/ Támogatott, biztatott, most meg semmit sem tehetek érte/ Nem is emlékszem arra, valamikor is kérte/ Most mégis, miért akadályozza meg az, ki valamit tehetne érte/ Talán ő, vagy én, vagy mert nem is kérte/
Haragszom/ Miért nem vigyázott magára/ Hisz az egyetlen, a biztos, ahová léphetett/ Tudta, mégis elvétette/ Törékeny volt már a teste/ A csont, zörrent, csörrent/ Fájdalmas kiáltás, mi elhagyta torkát/ Csak én nem hallottam egyedül fájdalmas hangját/ Miért nem kapcsolták fel előtte a lámpát/ Édesanyám! Magam előtt látlak, most is, ahogy néznek/ Őket kérdezem egyedül, de ők nem felelnek/ A gondolatom nálad jár/ Pont, mint ahogy ők sem, én sem tudok másra, mint terád/
Ennek nem kellett volna megtörténnie/ Bárki mással lehet, csak nem vele!/ Közben aludtatok?/ Miért nem vigyáztatok rá/ Erre kérdeznék most is rá/ De nincs erre felelet, a tekintetek üresek, nincs már bennük, bennem sem, semmi ez az élet/ A halál lehelete kíméletlen ott van, jelen közöttünk/ Lassan jön el, hamar visz el/ Mi is hamarosan megöregszünk/ Téged Anyám! az egyetlent elvitt most közülünk/ Mit elkövettem, sosem felejtem, hogy akkor, ott, nem lehettem jelen./
Szóljatok harangok! Már nem csak érted, Anyám s Apám!
Mert, kik annyira szerettünk titeket, kik nem kevésbé szerettétek a gyerekeiteket,
nem tudhattad te sem, mily hamar utánatok mennek
Bátyáim tudhatom most már ott örökre, és biztonságban, mellettetek.
Mi, akik itt maradtunk, négyen, itt vagyunk, s ne éljünk tovább, mit elbír e földi lét, mit örökül nekünk ti hagytatok.
Az élet vesztesége, fájdalma telepszik ugyan ránk, de még mindig erősek vagyunk, mert ti vigyáztok felülről ránk.
Mind, mi négyen csak egyet szeretnénk. Hallgatni rátok, mert mi sem akarunk mást, míg csak lehet, élni, a családért, mi másért? Értük, s értetek.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szia Évi!
Tetszik az írásod! Elgondolkodtató a téma - hogyan áldozzuk fel magánéletünket a megélhetés oltárán.
Én a többszörösen összetett mondatokat széttagolnám egy kicsit
külön mondatokra. Az írásjelek segítenek az érdeklődés felkeltésében, fenntartásában, és a szöveg értelmezésében is.
Én is tettem már versemet novellába. Kellemesen töri egy monológ monotóniáját! Nem zavaró a prózádban, és sokat elárul a fokozott lelkiállapotodról. A vershez mindig valamilyen erős érzelem társul.
Ha nem vidám, hát nagyon szomorú...
Puszi.
Anikó
Ha más nem is, de az idő bebizonyította, hogy helyesen döntöttem. Erre ráéreztél, mert valóban a megélhetés volt ennek a tétje. Nem gondoltam akkor, hogy ez ilyen sokáig fog tartani. :-)
Azt mondod többszörösen összetett... Tudom. De akkor miről ismernének rám? :-)
No, ezt azért fontolóra veszem és legközelebb elaprózom.
Puszi,
Éva
Tetszik az írásod! Elgondolkodtató a téma - hogyan áldozzuk fel magánéletünket a megélhetés oltárán.
Én a többszörösen összetett mondatokat széttagolnám egy kicsit
külön mondatokra. Az írásjelek segítenek az érdeklődés felkeltésében, fenntartásában, és a szöveg értelmezésében is.
Én is tettem már versemet novellába. Kellemesen töri egy monológ monotóniáját! Nem zavaró a prózádban, és sokat elárul a fokozott lelkiállapotodról. A vershez mindig valamilyen erős érzelem társul.
Ha nem vidám, hát nagyon szomorú...
Puszi.
Anikó
Tisztelt Éva!
Az előttem szólóknak is a versek nem illettek bele a történetbe. Nékem is. Remek írás, nagyon megfogott a hangulata. Egy kivétellel, a "Nem tudta sehogyan sem megértetni az otthoniakkal, társával és lányával" bekezdés érzésem szerint, kilóg a sorból, és ráadásként az "Érezte viszont, e mellett már nem marad elég energiája az akkor már tőle külön élő társa, barátjával való kapcsolatra" mondattal egy bekezdésbe belezsúfolt valamit - társhoz való kötődés és elszakadás -, ami nem kötődik ehhez a megható mementóhoz. Én javaslom azt a részt átdolgozni vagy kivenni, de mindenképp lerövidíteni vagy jobban kötni az alaptörténethez!
A versek... Ha verseket használ egy prózában betétként, akkor azt tegye nyugodtan verses formában, ettől még nem zárják ki a pályázatból. Továbbá, elég egy versszak, de az legyen erős!
Nékem összességében pozitív érzéseim vannak az írással kapcsolatban, bár kerestem a női szerepeket, jobban a szülőhöz kötődő érzelem dominált.
Bokor
Értő kritikáját mindig szívesen fogadtam.
Ebben az írásban Önön kívül egy ember jelezte mindössze, a próza és vers, átmenet nélküli közlési módja megtöri a folyamatot. Ezért a többes szám alkalmazása helytelen. Másnak tetszett a vers is. Számomra mást, egy folyamatot jelentett, nem hagyva rá túl sok időt az élettől. Egy mondattal a próza végén igyekeztem érzékeltetni mi következett.
Nem lehet, nem tudtam élesen elhatárolni egyiket a másiktól, mert erről szólt ez az időintervallum. Munkáról, családi kapcsolatról, szülő és testvérek elvesztéséről ebben a sorrendben. Ezt követte temetés, sírás és gyász. Veszteségek. Nekem ezt jelentette a XXI. század eleje és ezzel nincs a történet befejezve.
Köszönettel,
Éva
Az előttem szólóknak is a versek nem illettek bele a történetbe. Nékem is. Remek írás, nagyon megfogott a hangulata. Egy kivétellel, a "Nem tudta sehogyan sem megértetni az otthoniakkal, társával és lányával" bekezdés érzésem szerint, kilóg a sorból, és ráadásként az "Érezte viszont, e mellett már nem marad elég energiája az akkor már tőle külön élő társa, barátjával való kapcsolatra" mondattal egy bekezdésbe belezsúfolt valamit - társhoz való kötődés és elszakadás -, ami nem kötődik ehhez a megható mementóhoz. Én javaslom azt a részt átdolgozni vagy kivenni, de mindenképp lerövidíteni vagy jobban kötni az alaptörténethez!
A versek... Ha verseket használ egy prózában betétként, akkor azt tegye nyugodtan verses formában, ettől még nem zárják ki a pályázatból. Továbbá, elég egy versszak, de az legyen erős!
Nékem összességében pozitív érzéseim vannak az írással kapcsolatban, bár kerestem a női szerepeket, jobban a szülőhöz kötődő érzelem dominált.
Bokor
Kedves Éva!
Zaklatott, rohanó világ ez amiben élünk. Nincs időnk sétálni, üldögélni, beszélgetni. Futunk, hogy le ne maradjunk az életről.
... És pontosan ezért maradunk le róla...
Nagyon jó az írásod, tele valódi érzésekkel, megoldást kereső gondolatokkal.
Problémád nem egyedi, nagyon sokunkat érint. Jó, hogy beszélgethetünk róla.
Szeretettel olvastalak, gratulálok.
Nagyon köszönöm, hogy értékelted az írásomat. Megértő szavaid jólesnek. Tudom, hogy többünket érintő, nem egyedi problémát vázoltam fel, melyről való beszélgetés egy kissé közelebb hozhat bennünket egymáshoz.
Puszi,
Éva
Zaklatott, rohanó világ ez amiben élünk. Nincs időnk sétálni, üldögélni, beszélgetni. Futunk, hogy le ne maradjunk az életről.
... És pontosan ezért maradunk le róla...
Nagyon jó az írásod, tele valódi érzésekkel, megoldást kereső gondolatokkal.
Problémád nem egyedi, nagyon sokunkat érint. Jó, hogy beszélgethetünk róla.
Szeretettel olvastalak, gratulálok.
Nekem tetszenek a versek is, a próza is magával ragadó.
Mindig, minden korban fájdalmas a szülő elvesztése.
Gratulálok.
Üdv, gali36
Nem az a baj, hogy nem tudjuk eléggé kifejezni, amit érzünk, mert ezekre nincsenek is igazán szavak. Szülők, testvérek elvesztésére? Hogy is lehetne? Ezt csak úgy elmondani. Az elkövetkezendő utunkat végéig elkíséri. Ezzel a veszteséggel élni kellett tovább... és ennek itt nem lehetett vége.
Puszillak,
Éva
Mindig, minden korban fájdalmas a szülő elvesztése.
Gratulálok.
Üdv, gali36
Remek, érzelem-gazdag írások ezek, figyelemre méltóak.
A versek különösen megragadtak, gratulálok hozzájuk. Nem tudom, én képes lennék-e hasonló vagy csak megközelítő módon és intenzitással közvetíteni az érzéseimet. Még egyszer gratulálok!
És természetesen én kérek elnézést...
Nincs miért elnézést kérned, mert ez az érzés egyszemélyes...
Ha megértetted és ki tudtam fejezni, mit éreztem, a gratulációt köszönöm! :-)
Éva
A versek különösen megragadtak, gratulálok hozzájuk. Nem tudom, én képes lennék-e hasonló vagy csak megközelítő módon és intenzitással közvetíteni az érzéseimet. Még egyszer gratulálok!
És természetesen én kérek elnézést...
Röviden: a próza hatott rám. Megragadott, lekötött, átélhető volt. Érzéseket váltott ki, gondolatokat indított el. Ehhez képest a két verset meglehetősen laposnak, érdektelennek éreztem.
(Természetesen én éreztem annak, és ezt fontos hangsúlyoznom. Nem 'ítész' vagyok, nem műkritikus, csak egy az olvasók közül.)
(Természetesen én éreztem annak, és ezt fontos hangsúlyoznom. Nem 'ítész' vagyok, nem műkritikus, csak egy az olvasók közül.)
Mindezt értem, megértem, kedves Éva.
Megjegyzésem a próza és a versek közötti, minőségi különbségre vonatkozott. A 'Szóljatok harangok' egy viszonylag erős érzelmi töltéssel bíró, jól megírt alkotás. A versek viszont...
A kettő együtt zavarja? Szerintem a történet nem szakadt meg. Ott van, csak nem prózában, hanem versben. Hogy prózát vetettem össze verssel? Lehet... de ide kívánkozik. Szokatlan? Nekem is.
Ha nem ezt teszem, hanem - még egyszer mondom - kibontom a történetet - akkor mit mondott volna? Mert ez valakinek az érzéseit jelenti, a külvilág felé egy közlést.
Mindenkinek a maga érzése szerint születik meg egy mű. Alkotás, vagy nevezzük, aminek akarjuk. Vers, próza, de a mögötte lévő érzések kívánkoztak itt és most papírra.
Természetes, hogy mindenki azt ért ebből az összevetésből, amit akar. Nekem a "harangok" is mást jelentenek, ha megszólalnak, mint másoknak.
Megjegyzésem a próza és a versek közötti, minőségi különbségre vonatkozott. A 'Szóljatok harangok' egy viszonylag erős érzelmi töltéssel bíró, jól megírt alkotás. A versek viszont...
Jó írásnak gondolom.
(Nagy kár volt a két verssel torkon szúrni.)
Talán igaza van, de lehet, téved. Mert ezen verseknek fontos mondanivalója van. Nagyon is ide kívánkozik, mert ha a pályázat kiírását szorosan vesszük, a huszonegyedik század elejére kivetítjük a nő szemszögéből nézve, akkor a történet végére oda kívánkozik, ha versben, akkor abban, de kifejező. Írhattam volna prózában is, kibontva ez "eseményt", de akkor még inkább szomorú lett volna.
Mit jelent valakinek? Nem jót, örömet, hanem az ellenkezőjét. Elveszíteni a szeretteinket éppen ezen időszakban? Inkább torkot szorítónak, mint szúrásnak nevezném. "Nagy kár volt" ezt itt és most megjegyeznie, mert az élet nem csupa derű és mosoly, de ilyen időtávlatból már tudunk róla beszélni.
Üdv.
Éva
(Nagy kár volt a két verssel torkon szúrni.)
Kedves Éva!
Gratulálok az írásodhoz, lehet, hogy tévedek, de úgy érzem, kicsit a Te életedről szól. És azt hiszem, nem tévedek, még sokunkéról .Asszonysors, örlődés a munka, a karrier, a család között..
Mióta nyugdíjas lettem, akkor értettem meg igazán-mert egyedül maradtam,- hogy a család a legfontosabb. Mert az ember végigküzdi az ifjúságát, lemond sokmindenről, alkalmazkodik, próbálja "megvalósítani önmagát". Miért, mi értelme volt? Az öregkor eljön ( aki megéri ) , a család szétesik és mindenki éli a maga kis életét, sokszor már egyedül...
Puszi, Ilona
Nem tévedsz. De ha nem az én életemről, bárkiéről is szólhatna. Kicsit mindenki életéről, mert amilyen döntést hoztunk egykoron, mert nem tudtuk őrlődéseink közepette, másként is lehetett volna, ez végig kísérte egész életünket annak minden következményével együtt. Azt hittem könnyebb lesz? Mire megértettem késő volt.
A több előny mellett rengeteg mindenről kellett lemondani. Nem érte meg.
Köszönöm a véleményed!
Puszillak,
Éva
Gratulálok az írásodhoz, lehet, hogy tévedek, de úgy érzem, kicsit a Te életedről szól. És azt hiszem, nem tévedek, még sokunkéról .Asszonysors, örlődés a munka, a karrier, a család között..
Mióta nyugdíjas lettem, akkor értettem meg igazán-mert egyedül maradtam,- hogy a család a legfontosabb. Mert az ember végigküzdi az ifjúságát, lemond sokmindenről, alkalmazkodik, próbálja "megvalósítani önmagát". Miért, mi értelme volt? Az öregkor eljön ( aki megéri ) , a család szétesik és mindenki éli a maga kis életét, sokszor már egyedül...
Puszi, Ilona