Szösszenetek 3.
Látogatók száma: 48
Egyik barátom azt mondta, ha minden ismerősömről írok egy oldalt, lenne egy kötetre való. Ennek már legalább egy éve, és most jutott el a tudatomig. Ezek csak ujjgyakorlatok. Íme, a harmadik történet.
Anno domine 1971-ben felvételiztünk a főiskolára. Nekünk még szerencsénk volt, békésen leérettségiztünk és mehettünk arra ez egy helyre felvételizni, ahová jelentkeztünk, ez alól a művészeti főiskolák voltak a kivételek, oly módon, hogy akik oda jelentkeztek, jelentkezhettek „tisztességes”, normál másik egyetemre vagy főiskolára is.
Miután filmrendező akartam lenni, másodiknak azt a főiskolát jelöltem be, ahol a matek mellett nem a fizika volt felvételi tárgy.
Nem logikus, ugye?
Első osztály kivételével olyan magyartanárom volt, aki még maga is oktatásra szorult volna, így más lehetőségem nem lévén, humán tagozatosként reáltárgyból felvételizni.
A színművészetin a zsűri elnöknőjével, egy az óta külföldön élő filmesztétával, összevitatkoztam a vidéki értelmiség vezető erején, olyannyira, hogy megkérdeztem tőle, hogy ő él vidéken vagy én, no, ezt nem kellett volna, de mindegy.
A gazdasági főiskolán egy héttel érettségi után, pénteken írtuk az írásbelit, hétfőn pedig szóbeliztünk. Ott ismerkedtem meg Edittel, a kreol bőrű, molett lánnyal, aki az évnyitó után, szeptember elsején, bement az első templomba, hogy adjon Szent Péternek egy százast. Mennyit ért akkor száz forint? A kollégiumi havi díjam 50 forint volt.
Edittel egy kollégiumi szobába kerültem. Kiderült, hogy érettségi után két évet dolgozott, összerakta a pénzét és abból vett egy lakást a megyeszékhelyen, ahol az édesanyjával lakott. Mindenképpen diplomás akart lenni, mint a bátyja és a nővére, azért volt benne egy adag görcs, amely a minden áron nyerni akarókat jellemzi. Míg mi lógtunk, buliztunk, éltük a gondtalan iskolások életét, s róttuk rögös utunkat a felnőtté válás felé, az alatt barátnőm a tanulóban üldögélt a könyve felett. Ha valamit nem értett, akkor bevágta szó szerint, mint például a filozófiát, ha azt mondtad neki, hogy 45 oldal második bekezdés, szó szerint elmondta, s ha megkérdezted, mi a lényege, azt mondta, nem tudja, de azt a vizsgán úgysem kérdezik.
A matematika tudományával iszapbirkózást folytatott, azt hiába vágta be, attól még a példákat nem tudta megoldani. Az órákon is egymás mellett ültünk. Matek szemináriumon feladtak egy példát, majd a tanárnő Editre nézett, nos, megmondaná az eredményt? Laza mozdulattal átnyúlt a füzetemért és megmondta a megoldást.
- Helyes. De mi van a maga füzetében?
- Az enyémben? Semmi.
Nem hagyhattam, hogy legalább elfogadható szinten ne tudja e fontos tudományt, ezért este hatkor beültünk a vasaló szobába, mert abban soha senki nem vasalt és elkezdtem korrepetálni.
- Ha egy deriváltat integrálunk, megkapjuk az eredeti függvényt. Érted?
- Értem – mondta, de amikor a példát meg kellett oldani, nem boldogult vele.
Megoldottunk néhány feladatot, amikor éjfél táján felkiáltott:
- Tudod, ha egy deriváltat integrálunk…
- Oké, mehetünk aludni, de a holnapi zh-ig ne felejtsd el!
Édességet soha nem evett velünk, mert az hizlal. Négyágyas volt a kollégiumi szobánk, s ha már úgy vélte, hogy mindannyian alszunk, a paplan alatt bontogatta a csokoládéját, ám kihallatszott a sztaniol papír csörgése. No, meg a nagytakarításkor, az ágya alatt ott találtuk a sok csokoládé papírt. Csak rázta a fejét, nem, ő nem evett egyet sem, fogalma sincs, ki dugdosta oda.
Diplománkkal a zsebünkben, szétszéledtünk, visszament szülővárosába, ott helyezkedett el, nekem más lehetőségem nem lévén, itt maradtam a fővárosban. Ez egy hosszabb történet, majd egyszer elmesélem.
Dolgoztam, társadalmi munkában sportszervezéssel foglalkoztam, egy jóképű sráccal jártam, és nem nagyon hagytam ki egy-egy jó bulit.
Egyszer csak kaptam egy levelet Edittől, hogy péntek este menjek el közös barátnőnkhöz, mert együtt akar velünk beszélni, nagyon fontos dologban, hatra ér fel vonattal.
A Szent István körúti kis garzonban találgattunk, vajon mit akar Edit. Nekem másnap délután kettőkor teremfoci bajnokságot kellett vezetnem, nálam volt a focilabda, meg az akasztófa, azaz a sima kieséses rendszer szerinti versenykiírás.
Várakozás közben Mariannal, a házigazdával, megittunk egy kevéske konyakot, mintha sejtettük volna, hogy nem lesz könnyű esténk.
Negyed nyolckor beállított Edit, lihegve a nagy rohanástól, hatalmas utazótáskával. Nem iszik, pláne alkoholt nem, és enni sem kér, egyébként is hogy vagyunk, mi van velünk. Rendben van, hogy nem akar ajtóstul a házba rohanni, de fél tíz körül már mentem volna hazafelé, megkértem, hogy térjen a lényegre.
- Jól van, ne sürgessetek. Ha eljön a fiú, akkor másnap fél tizenkettőkor lesz az esküvőm a tizenegyedik kerületi tanács házasságkötő termében és arra kérlek benneteket, hogy legyetek a tanúink. Utána meghívlak titeket egy ebédre, a Kosztolányin van egy étterem, oda. De ne egyetek sokat, mert kevés a pénzem. Ja, igen, - néz rám – utána hívd, fel kérlek, anyukámat, és mondd meg neki, hogy férjhez mentem.
Nem igazán kaptunk levegőt Mariannal, aki jobbnak látta, ha tölt még egy pohárka konyakot.
- Miért kellene felhívnom édesanyádat? Nem tudja, hogy férjhez mész?
Rázta a fejét, persze, hogy nem tudja, hátha nem jön el a fiú, s akkor szégyenbe maradna. IBUSZ szobát vettek ki, ott töltik a nászéjszakát.
Kérdezgettük, honnan a fiú, hát, augusztusban ismerkedtek meg a Balatonon, még egyetemre jár, de nincs mire várni, elvégre huszonhat éves öreglányként őt már sürgeti az idő.
Morogtam, hogy nincs ez jól, nincs pénzem nászajándékra, meg mennem kell kettőre, a teremfoci bajnokságra és már nincs kit magam helyett állítani.
- Addig vége lesz – nyugtatgatott, - de ha nem vállalod, akkor mást kell keresnem és már elég késő van.
Legyintettem, ne keressen és jobbnak láttam hazamenni.
- Majd tizenegykor találkozunk a Körtéren! – szólt utánam.
Kikísért Mariann és megbeszéltük, hogy másnapfél tizenegyre eljön hozzám, és a nem létező pénzünket összedobjuk, veszünk valamilyen ajándékot.
Kicsit nyugtalanul aludtam, hiszen a másnapi programomat elég rendesen átírta Edit, nem beszélve arról, mit vegyek fel, hogy ne legyek topis az esküvőn, de kirívó sem a focibajnokságon.
Másnap délelőtt osztottam, szoroztam, de sehogy nem jött össze annyi pénz, amelyen bármely nászajándéknak tekinthető dolgot tudnék vásárolni.
Végül kitaláltam, hogy egy italt még tudnék fizetni a társaságnak, ami az öltözködést illeti, Angliába szakadt nagybátyámtól kapott fekete nadrágot és egy fehér alapú mintás blúzt vettem fel. Beledobtam a focilabdát és a verseny iratokat egy utazó táskába.
Mariann fekete szoknyában és fehér blúzban érkezett.
- Nekem egy órára apámhoz kell mennem ebédre – mondta és jól tudtam, hogy kifogás csupán, de nem firtattam.
- Tudod, mit, barátnőm, az esküvő után bemegyünk az étterembe, fizetek egy italt a társaságnak, és eljövünk mindketten, jó lesz?
- Nagyon jó! – örvendezett. – Akkor én meg veszek egy csokor virágot, mert nem lesz Editnek, ha mi nem viszünk.
- Tudod, milyen ruhában lesz?
- Nem tudom, de azt mondta, elegáns lesz. Majd a fiúnál öltözik át és együtt jönnek a Körtérre.
A Fehérvári úti piac mellett volt az albérletem, gyorsan vettünk egy csokor fehér szegfűt, sok loboncos, zölddel, és elgyalogoltunk a találkahelyre.
Hamar odaértünk és azon szórakoztunk, hogy milyen ruhában lesz a menyasszony. Kiválóan működő fantáziánk azonnal lelohadt, amint megláttuk leszállni a villamosról az ifjú párt. Először a megdöbbenéstől, majd az azt követő röhögéstől nem tudtunk megszólalni sem.
Editen fekete nadrág, tűzpiros blézer volt, a fiún olyan szakadt farmer, amely még ma sem divatos, meg bordó trevira ing.
Barátnőnk egy szál izgalom volt, hogy siessünk, nehogy lekéssük az esküvőt, mert elmúlt tizenegy tíz perccel.
Természetesen nem késtünk el, egyrészt elég gyorsan szedtük a lábunkat, másrészt egy megállóra volt a tanács, ott volt még akkor a házasságkötő terem is.
Az előttünk lévő esküvő akkor ért véget, özönlött kifelé a násznép, a végén, utoljára egy csodaszép fehér ruhás menyasszony és fekete öltönyös vőlegény, boldogságtól sugárzó arccal.
A mi négyesünket gyanakvóan vizslatták a násznép tagjai, vajon melyik családhoz tartozhatunk, amikor megjelent az anyakönyvvezető és hangosan szólította Editéket.
Bementünk, elkérte a személyi igazolványainkat, majd megkérdezte Marianntól, hogyan akarja az asszonynevét viselni.
A vőlegény nem volt kérdés, ám a menyasszony csak a legcsinosabb lehet, meg nála volt a virág is, gondolta az anyakönyvvezető, de nem találta el, mert Edit azonnal kontrázott:
- Én vagyok a menyasszony, én, én…
Mit mondjak, nem kellett tíz perc, máris jöttünk kifelé, immár a frissen házasodott pár és mi, a tanúk.
Szedtük a lábunkat, mert telt az idő, s nekem minimum egy óra kellett, hogy odaérjek a focibajnokság színhelyére.
Beültünk az étterembe, rajtunk kívül kevesen voltak.
Az ifjú férj hallgatott, mintha ellopták volna a hangját. Kértem a pincértől egy vázát a virágnak, s mialatt rendezgette a csokrot, a beszélgetésünkből megtudta, hogy kérem, itt esküvő után lévő társaság ül. Legalább tíz percet beszélgettünk a semmiről, már elmúlt fél egy, és még egy italt sem kért a boldog férj. Kénytelen voltam én kérni egy-egy konyakot és egy üveg pezsgőt, mire Edit elsápadt, hogy az sokba kerül, nem baj, mondtam, ez az én nászajándékom.
Pár perc múlva Mariannal ott hagytuk a fiatalokat, kifelé menet kifizettem a pincérnek az italokat.
- Ha meg nem sértem, miért viszi el a nászajándékot? Mert ugye, az van a táskában? – kérdezte.
Nem szóltam semmit, csak óvatosan elhúztam a táska zipzárját, hadd lássa meg a focilabdát.
- Teremfoci bajnokságra megyek – súgtam meg neki és már nem is vártam meg, hogy elmúljon a meghökkenése.
Zuglóban tizenhat csapat és két játékvezető várt rám.
- Nagyon csinos vagy és csak úgy ragyogsz! –jegyezte meg a játékvezető haverom. – Mi történt veled?
- Semmi különös – válaszoltam, - csak tanú voltam.
Elkomorult. Egy héttel korábban szűk körben vetítették Bacsó Péter Tanú című filmjét, amely akkor az a tiltott listán volt, és mindketten megnéztük.
- És te ennek örülsz? – nézett rám meghökkenve.
- Csak én esküvőn tanúskodtam! – válaszoltam és elővettem az akasztófát, hadd lássák a csapatvezetők a meccsek kiírását.
El is felejtettem, hogy Annuska nénit fel kellene hívnom.
Editék azóta is együtt élnek, két fiuk született.
Az kisebbik gyereknek én lettem a keresztanyja. Már közgazdász és a családjával Brüsszelben él.
Minden jó, ha a vége jó.
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Yollánka!
Mosolyogtatóan bájos kis történet. Szépen olvasmányosan írtad! És ismét kiderült a közmondás igazsága, miszerint - nem a ruha teszi az embert! (:-))
Jó volt olvasni! Közben én is fiatalabb koromra emlékeztem! gratula!
Pussz: emillio
Akkor még fiatal voltam és karcsú!
Csak azóta sok-sok év telt el.
És sok-sok kilóval nehezebb lettem.
Pussz: Yolla
Kedves Yolla!
Már attól féltem, hogy rossz irányba kanyarodik el a történet. De így a jó, ha vége jó!
Pussz,
Éva
Az élet írja a legjobb sztorikat!
Nekünk csak le kell jegyezni.
Pussz: Yolla
Mosolyogtatóan bájos kis történet. Szépen olvasmányosan írtad! És ismét kiderült a közmondás igazsága, miszerint - nem a ruha teszi az embert! (:-))
Jó volt olvasni! Közben én is fiatalabb koromra emlékeztem! gratula!
Pussz: emillio
Már attól féltem, hogy rossz irányba kanyarodik el a történet. De így a jó, ha vége jó!
Pussz,
Éva