Szükség törvényt bont...
Látogatók száma: 59
Az idő előrehaladtával kinek ne jutna eszébe, hogyan tovább?... Elodázzuk, nem beszélünk róla, de ott lóg a levegőben a kérdés... Ki ad rá választ?
Beszélgettünk, mint már annyiszor. De a beszélgetés valami nem várt fordulatba ment át. Lehet, hogy túl korán foglalkozott ezzel? ... de ez van.
- Múlik az idő - mondtam, és ezt ő is érezte.
Egyre gyakrabban beszélt arról, hogy az élete, életük, hiszen van egy felnőtt gyermeke, bármennyire is magánügye ez - mondta, de egy idő után, ami tőle független, természetes, nem tud már ezzel egyedül megbirkózni. Nem volt senki, akivel meg tudta volna osztani a gondjait. Nekem mondta el.
- Valamikor, évtizedekkel ez előtt megteremtettem az otthont, mint ahogy bárki más is arra törekedett volna, akinek józan paraszti esze és segítsége volt, a nélkül is, de ez nem is annyira lényeges. Ami fontos, megoldottam.
- Azért mondom el most ezt a dilemmámat, hátha más is hasonló problémákkal küzd. Mi lenne a helyes, a követendő, a megoldás irányába mutató, értelmes gondolat és cselekedet? Mert múlik az idő.
- Nem jutunk egyről a kettőre - mondta. Tőlem független az oka, sorozatok halmaza, nem tudom befolyásolni. Bármennyire is szeretném, de nem megy. Korlátozottak a lehetőségeim. Egyik napról a másikra élünk. Vegetálunk. Ha úgy érzem beszélnem kell erről valakivel, nincs kivel, de főleg az okozza ezt, hogy nem vagyok még mindig eléggé nyílt, őszinte. Mert valami még mindig visszatart. Kivel osszam meg a dilemmámat?
- Mire vársz? - kérdezem én. Az idő ellenünk dolgozik. Te is, én is megtettük azt, amit lehetett családért, munkáért, magunkért, ezt várta tőlünk az élet. Arra kellene most koncentrálni, amikor még tehetünk egymásért valamit?! Nem arra, amikor már tehetetlenekké leszünk? Amikor már képtelenek bármire, még a gondolatra is?
- Nem tudom. - felelte.
Nem írnék róla, ha nem foglalkoztatna ennyire ez a kérdés. Nekem is családom van, igaz, egyre kevesebben vagyunk már. Így alakult az életünk. Tudva, vagy tudat alatt érezzük, nem jól van ez így! Senkit nem lehet hibáztatni azért, hogy idáig jutottunk.
- Ez nem panasz! Ez ténykérdés! - mondom én.
Emberek sokasága próbálja megoldani maga, egyedül vagy többed magával, segítséggel azt, amit egy idő után már maga képtelen. Hogyan tovább? Elviszik a fejük felett az otthonukat. Az egyetlen teret, ahol mélyen magukba zárva próbálják a lehetetlent is megoldani. Erejükön felül talpon maradni, mert ezt diktálja az életük, a becsületük.
Amikor már-már semmi nincs. Felélted a tartalékaidat is, rádöbbensz. Szükséged van-e erre a "paradicsomi" állapotra? Kevesebbel is bőven beérnéd. Haszontalan és semmi az élet, ha nincs kivel megosztanod! Csak saját magadért? Miért? Mi abban a pláne? Hogy megmutasd, eddig jutottál és se tovább? Nem megy. Hát nem értik?
Rájössz, hogy egyedül képtelen vagy a gondjaidon felülkerekedni. Már nem vágysz többre, szebbre, jobbra. De még érzel magadban annyi erőt, hogy másokon tudnál segíteni.
A szükség törvényt bont!
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szerezni, szerezni, szerezni....mindenáron, nagy házat, drága autót, stb. Ne maradjunk le a másoktól.
Gondolkodni nem tilos, felmérni az embernek a helyzetét és az élete várható alakulását, az sem tilos.
Minden helyzetből van kilábalási lehetőség.
Csak meg kell találni.
Gondolkodni nem tilos, felmérni az embernek a helyzetét és az élete várható alakulását, az sem tilos.
Minden helyzetből van kilábalási lehetőség.
Csak meg kell találni.