Terülj, terülj asztalkám!

Látogatók száma: 94

Egy könyv olvasatán feltüzelve megosztom veletek gyermekéveim legjobb időszakait. Sokat közülük a mai napig nem tudtam elfelejteni.

Családunkban jellemzően többen voltunk mi nők, mint férfiak. Mondhatnám nőuralom volt. Ha valamit el kellett dönteni, akkor anyámé volt az utolsó szó. Biztos, hogy a fontos kérdésekben a döntő szót ő mondta ki. Ez is jól bevésődött az agyamba. A jobb falatokat viszont mindig a férfiaknak tette félre. Ahhoz nem szabadott nekünk nyúlni. De, ha pörköltet főzött, aminek imádtam az illatát, akkor mindig adott egy-egy szelet szaftos kenyeret. Azt nagyon szerettem. Aztán szegény győzte pótolni a színét. De mindig feljavította.

Vegyük például ezt az ártatlan kérdést:

- Mi lesz ma az ebéd anyukám?
- Krumplistészta. – feleli.
- Savanyúság nincs hozzá?
- Majd rajzolok! – feleli és nincs párdon.
- Ha befejezted az evést, menj el apádért – mondja, ellentmondást nem tűrő hangon.
- Miért? Hol van már megint? – kérdezem.
- Hát hol lehet, mint a fetterben, (úgy is mondhatnám kricsniben.) Ma volt fizetés. – feleli.
- Ja, ma fizetés nap volt? Akkor megyek!– fejezem be gyorsan az ebédet és már ott sem vagyok.
- Szia kicsi lányom! – üdvözöl az én drága jó apukám és a kalapját kicsit hátrabillenti a homlokából.
- Szia Apu! Hát te mit csinálsz itt? – kérdezem ártatlanul, pedig tudom. - Gyere haza, anyu kéri, és közben nem lehet nem mosolyogni rá. Olyan aranyos ilyenkor.
- Gyere lányom! Igyál egy kis édeset. Mit iszol? – kérdezi apu és már kapom is a kis kupica császárkörte likőrt, vagy mikor milyet. Legjobban a kevertet szerettem, vagy a meggylikőrt, a bonbonmeggyet, a tripliszeket, a csokilikőrt…., olyan édesek voltak.
- Gyere apukám!? – kérlelem és megérti, mert már tudja, az ő kicsi lánya érte jött.

Aztán kart karba öltve hazabandukolunk, kicsit talán billegve, de haza. Otthon aztán eszébe jut apunak, hogy éhes, olyankor nem lehet dorgálni, majd, ha már evett, utána. Anyu ezt már sokszor gyakorolta, én pedig jó tanuló voltam. Tudtam, mikor kell visszavonulnom, a magam részéről megtettem a kötelességem, a többi már a kettejük dolga.

Szerettem mindkettőjüket nagyon, de aput ilyenkor, ha mélyen belehajolt a tányérjába egy kicsit aggódva, mert nem tudtam eldönteni még eszik-e, vagy már alszik. Nem tudom, de anyunak mindig sikerült felmérni a helyzetet, még időben.

Csak kibírta azt a negyven évet! Nagy úr az idő! Összecsiszolódtak!

Aztán miközben apu szundikált kicsit, anyu óvatosan, nehogy felébredjen megnézte a fizetés cédulát. Apunak nem kellett már sokat innia, hogy érezze. Ilyenkor előkerültek a vegyes szalámiféleségek is, zsinórostól, szőröstől, bőröstől, füstös madzagostól.
Terülj, terülj asztalkám!